Szvetlana elfordította a kulcsot a zárban, és feltolta az ajtaját. A lakás idegen parfüm illatával és sietős lépések zajával fogadta. Hűtlenség, árulás, pénz – mindez ott kavargott a fejében, amióta átlépte a küszöböt. Volt férj, új feleség, törvényes hitvesünkké vált szerető – micsoda sors iróniája.
Julja eltorzult arccal rontott ki az előszobába. Artur követte a nyomában, miközben menet közben gombolta az ingét. Szvetlana nyugodt pillantással mérte végig őket, majd elmosolyodott.
— Teljesen elveszítetted az eszed? Betörsz egy idegen lakásba! – visította Julja úgy, hogy az embernek attól kellett tartania, menten beszakadnak a dobhártyái.
— Jó estét. Örülök, hogy mindkettőtöket együtt látom – Szvetlana anélkül, hogy akárcsak lelassította volna a lépteit, elment mellette.
— Megsüketültél? Hozzád beszélek! Tűnj innen!
— Julenka – Szvetlana hátrafordult, és a hangjában szinte anyai gyengédség csengett –, ha a kutya ugat, a karaván halad. Ismered ezt a közmondást, ugye?
Artur megragadta Szvetlana könyökét.
— Mit csinálsz? Fél évvel ezelőtt szakítottunk. Miértjöttél ide?
Szvetlana óvatosan kiszabadította a kezét, és előhúzta a dokumentumokat a táskájából.
— Azért, mert ez már nem a te lakásod, Artur. Ez az én lakásom. Meg akarod nézni a papírokat?
Artur pislogott egyet. Julja elhallgatott a szó közepén.
— Milyen badarságot beszélsz? Ez a nagyapa lakása!
— A nagyapa lakása volt. Addig a pillanatig, amíg a nagyapád el nem adta az apumnak. Apu meg nekem ajándékozta. Minden törvényes, minden el van intézve. Felhívhatod a nagyapádat, ő megerősíti.
— Hazudsz! – Julja előrevetette magát. – Ez bosszú! Ezt te rendezted el szándékosan, mert ő elhagyott téged!
Szvetlana őszinte csodálattal nézett rá.
— Elhagyott? Érdekes értelmezés. Artur, meséld el a feleségednek, pontosan hogyan „hagytál el” engem. Meséld el, hogyan találtalak meg titeket kettőtöket ebben a hálószobában két héttel az esküvónk előtt. Abban az ágyban, ahol nekünk kellett volna töltenünk a mézesheteket.
— Fogd be a szád! – Julja a földre dobta a lábát.
— Kedvesem, akkor te is tudtad, hogy ő el volt jegyezve. Vagy neked is hazudott?
Artur a hajába túrt.
— Szveta, hallgass meg. Akkor egy idióta voltam. Elismerem. De ez nem ok arra, hogy elvedd tőlünk a lakást!
Szvetlana belépett a nappaliba, és elővette a telefonját. Fényképezni kezdte a falakat, a sarkokat, az ablakokat.
— Mit csinálsz?! – Artur utána vetette magát.
— Rögzítem a tulajdonom állapotát. A bútorokat elviheted. De a felújítás, amit csináltál – mutatott a friss tapétára –, az az enyém marad. Egyébként köszönöm. Nem rossz az ízlésed.
— Hhitelt vettem fel ehhez a felújításhoz! Hatalmas hitelt!
— Sajnálom. De ez a te problémád, nem az enyém.
Julja megragadta Szvetlana vállát.
— Te egyáltalán felfogod, hogy mit csinálsz? Most házasodtunk össze! Mézeshetek van!
Szvetlana megfordult, és lefejtette Julja ujjait a dzsekijéről.
— A mézeshetesnek vége. Kifelé a lakásomból. Mindketten.
— Te elmentél az eszedtől! – Julja átváltott visításra. – Normális vagy te? Pszichopata!
— Tudod, Julja – mondta Szvetlana halkan és kimérten –, amikor egy férfi megcsalja a menyasszonyát veled, kétféle kimenetel lehetséges. Vagy a feleséged lesz, vagy ugyanolyan nővé válsz, akit ő elárul. Gratulálok az első lehetőséghez. De a második csak idő kérdése.
— Ne merészzel oktatni engem!
— Nem oktatlak. Figyelmeztetlek. Ingyen.
Artur leült a kanapéra.
— A nagyapa nem tehette volna. Hiszen tudja, hogy én itt élek. Megígérte, hogy nekem adja a lakást.
— Az ígéretek törékeny dolgok, Artur. A nagyapád pénzt veszített a farmon. Sürgősen pénzre volt szüksége. Az apám jó árat ajánlott. Még kedvezménnyel is – mindkét fél számára kedvező üzlet volt.
— Összebeszéltetek! – ugrott fel. – Te és az apád ezt mindent előre kiterveltetek!
Szvetlana felnevetett.
— Kiterveltünk? Artur, hat hónappal ezelőtt minden este a párnámba sírtam magam. Nem a terveken járt az eszem. A nagyapád jött az apámhoz az ajánlattal. Nem fordítva.
— Nem hiszem el!
— A te dolgod. Hívd fel a nagyapádat!
Artur előkapta a telefonját, és tárcsázta a számot. Julja a közelében állt, az ajkát rágva.
— Nagyapa? Ez igaz? Eladtad a lakást?
Szvetlana nem hallotta a választ, de látta, hogy Artur arca elszürkül.
— Miért nem mondtál nekem semmit?! Előteremtettem volna a pénzt! Én…
Letette a telefont, és a kanapéra hajította.
— Na, ugye? — Szvetlana visszapakolta a dokumentumokat a táskájába. — Most már hiszed?
— Te… te szándékosan vártad ki a pillanatot – sziszegte Artur. — Meg akartál alázni a feleségem előtt!
— Arturka – lépett közelebb –, te magadat aláztad meg fél évvel ezelőtt. Amikor úgy döntöttél, hogy flörtölhetsz másokkal, mert még nincs bélyeg a útleveledben. Emlékszel, mit mondtál akkor nekem? „Még nem keltem egybe veled, jogom van hozzá.”
Julja a férjére emelte a tekintetét.
— Ez igaz?
— Jul, ez már régen volt…
— Fél évvel ezelőtt! Azt mondtad nekem, hogy már szakítottatok, amikor elkezdtünk találkozgatni!
Szvetlana széttárta a kezét.
— Meglepetés.
— Fogd be a szád! – Artur egy lépést tett felé. — Azért jöttél, hogy tönkretedd a családomat?
— Nem. Azért jöttem, hogy elvegyem a lakásomat. A családot rombold csak le magad, az nagyon megy neked.
Julja visszahúzódott a falhoz.
— Artur… te hazudtál nekem?
— Julja, ne most!
— De, pontosan most! Azt mondtad, hogy ő hagyott el téged! Hogy szenvedtél!
Szvetlana enyhe mosollyal nézte ezt a jelenetet.
— Szenvedett. Különösen akkor, amikor a szülei kifizették a lakodalmi termet, megrendelték a ruhát, kiküldték a meghívókat. És mindezt le kellett mondani. A pénzt ugyanis nem adták vissza.
Artur felkapott egy vázát a polcról. Szvetlana meg sem rezzent.
— Gyere. Törd össze. Ez a te vázád, nem az enyém. Csak aztán ne panaszkodj, hogy a kilakoltatáskor még a rongálásért is fizetned kell.
Lassan visszatette a vázát a helyére.
— Te azt akarod, hogy könyörögjek. Ugye? Látni akarsz, amint térden állva esedezem?
— Nem igazán, Artur. Azt akarom, hogy távozz a lakásomból. Ma. Este hozom a holmimat.
— Ez képtelenség! Nová hova mennünk!
— Az a te problémád. Fél évvel ezelőtt volt hova menned – Juljához éjszakára. Most is kitalálsz majd valamit.
Julja leült a padlóra közvetlenül az előszobában.
— Nem hiszem el. Ez valamilyen rémálom.
Szvetlana mellé guggolt.
— Tudod, Julja, én nem vagyok az ellenséged. Elcsaptad a vőlegényemet, de őszintén szólva szívességet tettél nekem. Egy év múlva megtudtam volna, ki is ő valójában, csak akkor már gyűrűvel az ujjamon és gyerekkel a szívem alatt. Szóval… köszönöm.
— Gúnyolódsz?
— Nem. Teljesen komolyan mondom.
Artur az ablakhoz lépett, és üres tekintettel bámult ki rajta.
— Mennyit kérsz? Visszavásárolom tőled a lakást.
— Miből? Hiteled van a felújításra.
— Kerítek pénzt. A szüleim segítenek.
— Artur, a szüleid pénzt veszítettek a meg nem tartott esküvőn. A nagyapád azért adta el a lakást, mert veszteségesek a vállalkozásai. Honnan lenne pénzed?
Hallgatott.
— Na ugye – indult a kijárat felé Szvetlana. — Négy órát adok nektek. Este kilenckor visszajövök. Ha még itt lesztek, kihívom a körzeti megbízottat jegyzőkönyv felvétele végett. Nincs szükségem botrányra, de a törvény az én oldalamon áll.
Szvetlana kinyitotta az ajtaját, majd még egyszer hátrafordult.
— Artur, egy valamit jegyezz meg. Amikor azt hitted, hogy átverhetsz, nem számoltál azzal, hogy van családom, amelyik szeret. És egy apám, aki megoldja a problémákat. Neked meg csak az egód van meg egy idegen lakás. Most meg már lakás sincs.
Kiment, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.
Este kilenckor Szvetlana két dobozzal tért vissza. A lakás üres volt. Az asztalon egy cetli hevert: „Ennek még nincs vége.” Összegyűrte a papírt, és a szemetesbe dobta.
Előhúzta a telefont, és felhívta az édesapját.
— Apa, minden simán ment. Elköltöztek, igaz, a bútorokat még nem vitték el, de holnap lecserélem a zárakat.
— Ügyes vagy, kislányom. Megoldottad.
— Köszönöm neked. Mindenért.
Szvetlana letette a telefont, és végignézett az üres falakon. A felújítás valóban nem volt rossz. Ironikus ajándék attól az embertől, aki elárulta.
Elmosolyodott, és nekilátott kicsomagolni a dolgait.
