Tamára belépett a szobába.
– Nos hát, drágám, eladod a dacha-t, a pénzt meg adod nekem, én meg rendezem a férjed adósságát.
Irina felemelte a fejét a telefonjából, és olyan tekintettel nézett rá, amellyel az ember egy hirtelen megszólaló sámlit szokott nézni.
– Elnézést, nem hallottam jól. Úgy tűnt, mintha az „eladod” szót felszólító módban használná?
– Ne hülyéskedj! – élesedett el az anyós hangja. – Hárommillió lóg a levegőben! Hát azt akarod, hogy a férjed fülig elmerüljön az adósságban?
– A férjem? – Irina felvonta a szemöldökét. – Vicces. Hát még akkor vette fel a hitelt, amikor még csak nem is ismertük egymást. Akkor én, azt hiszem, egy másik városban éltem, és fogalmam sem volt az önök csodálatos családjának a létezéséről.
Az anyós elvörösödött.
– A felesége vagy! Ez azt jelenti, hogy a tartozásai is a tieid!
– Tamara Pavlovna, ön egy jogi zseni. A kilencvenes években tanácsadónak kellett volna állnia, degeszre kereste volna magát az ilyen tanácsokkal.
Anton a kanasén ült, és úgy nézett ki, mint aki legszívesebben elsüllyedne a föld alatt. Többször is kinyitotta a számát, hogy mondjon valamit, de a szavak beszorultak a torkába.
– Ira, lehet, hogy tényleg érdemes lenne átgondolni… – nyögte ki végül.
– Ó, hát te is ezt fújod? – fordult a férjéhez. – Akkor gondoljuk át együtt. Hangosan. Tanúk előtt.
– Itt nincs mit gondolkodni! – visított Tamara. – A dacha az anyád nevén van, úgyis a tiéd lesz. Kit érdekel, hogy most adod el vagy később?
– Az a különbség, drága Tamara Pavlovna, hogy ez nem az én dacha-m. Még. És nem is az öné. Soha. De tisztázzuk csak, honnan is jött ez a csodálatos hárommillió.
Irina felállt, és végigsétált a szobán.
– Szóval, a családi könyvelés gyorstalpaló tanfolyama. Öt évvel ezelőtt Anton felvesz egy hitelt. A cél: segíteni a húgának, Veronikának. Veronika megesküszik, hogy visszafizeti. Veronika hozzámegy Denishöz. Veronika gyereket szül. Veronika… – Irina tartott egy színházi szünetet. – Veronika elfelejti, hogy létezik az adósság.
– Ő édesanya! Gyermeke van! – az anyós mutatóujját rázva felemelte a kezét. – Hát te ezt nem érted?!
– Én értem az aritmetikát. Öt év alatt egyetlen büdös vasat sem fizetett vissza. Nulla. Zéró. Semmi. Miközben két autó van a családban, minden évben törökországi nyaralás, felújítás. Denis ráadásul jól keres. De valamiért nekem kell fizetnem.
Anton elhúzta a száját.
– Veronika azt mondta, hogy nehéz időszakon mennek keresztül…
– Anton, napfényem, az ő nehéz időszakuk öt éve tart, és gyanúsan hasonlít egy üdüléshez. Na de neked aztán valóban nehéz időszakod van. Hónapról hónapra olyan összeget fizetsz be a banknak, amiből egy hétig meg lehetne élni.
– Ez családi adósság! – Tamara a földre dobta a lábát. – Mindenkinek segítenie kell!
– Mindenkinek? – gúnyolódott Irina. – Érdekes megfogalmazás. Amikor a pénzt felvették, csak Anton segített. Amikor fizetni kell, akkor én tartozom. És mit csinálnak eközben Veronikáék Denisszel? Csodálják a naplementét?
– Megvannak a maga bajaik!
– Mindenkinek megvannak a bajai, Tamara Pavlovna. De valamiért ezeket mindig az én családi kasszám terhére kell megoldani. Pontosabban az édesanyám vagyontárgyai árából.
Az anyós összehúzta a szemét.
– Te fukar vagy. Sajnálod a dacha-t, mi?
– Sajnálom a logikát ebben a beszélgetésben. Felhívjuk Veronikát? Most azonnal. Magyarázza el, miért nem talált öt év alatt arra sem módot, hogy legalább egy részét visszafizesse.
– Meg ne merd érinteni! Így is csupa ideg!
– Mitől ideges? A bűntudattól? Kötve hinném.
Irina előhúzta a telefonját, és tárcsázott. Tamara előrelendült, de megállt.
– Halló, Veronika? Itt Irina. Van egy perced?
A vonal túloldalán valamit morgolódtak.
– Nagyszerű. Itt vagyok az anyukáddal és Antonnal. A hitelről beszélgetünk. Arról, amelyiket öt évvel ezelőtt ígértél visszafizetni.
Az anyós hadonászni kezdett a kezével.
– Tedd le a telefont! Azonnal!
– Veronika, ugye emlékszel, hogy a testvéred vett fel ezt a pénzt neked? Hárommilliót. Plusz a felhalmozódott kamatok. Hogy tervezed visszafizetni?
A telefonból egy felháborodott hang hallatszott.
– Azt mondja, hogy nincs ennyi pénze – nézett Irina Antonra. – Meglepő, ugye? Hát a tavalyi nyaralás az mi volt?
– Ez a mi pénzünk! Magunk kerestük meg! – hangzott fel a kagylóból.
– Nagyszerű. Szóval keresni tudtok. De adósságot törleszteni nem. Tehetséges emberek.
Tamara kikapta a telefont.
– Veronikácska, kicsim, ne hallgass rá! Ez a… ez a… szándékosan ront el mindent!
Irina keresztbe fonta a karját.
– Elrontani azt jelenti, amikor valaki más adósságát akarja ráverni egy ártatlan emberre. Én meg csak kellemetlen kérdéseket teszek fel.
Anton végül feltápászkodott a kanvéról.
– Anyu, Veronika… Irinának igaza van.
– Mi?! – fordult Tamara a fiához.
– Ez a hitel az én hibám volt. Elhittem, hogy Veronika visszafizeti. Nem fizette vissza. De megkövetelni Irától, hogy eladja az anyja tulajdonában lévő dacha-t, az már túlzás.
– Te áruló vagy! A saját anyádat…
– Anya, hagyd abba. Ira öt évig hallgatott, amíg én húztam ezt az adósságot. Egyetlen szemrehányó szó nélkül. Te meg most idejössz, és a vagyonát követeled. Hogy is hívják ezt?
– Úgy hívják, hogy családi segítség!
– Úgy hívják, hogy pofátlanság – mondta halkan Anton. – És szégyellem, hogy majdnem beleegyeztem.
A telefonból Veronika hangja szűrődött ki.
– Anton, te ezt komolyan gondolod? Hát a testvéred vagyok!
– Egy olyan testvér, aki öt évig úgy tett, mintha az adósság nem létezne. Ott van Denis? Add át neki: vagy elkezditek velem együtt törleszteni ezt a hitelt, vagy nem akarok többé semmit hallani.
Az anyós leült a székre, a harcias lendülete alábbhagyott.
– Ti mindannyian ellenem vagytok…
– Senki sincs ön ellen – lépett közelebb Irina. – De nem kell pofátlankodni, mert ez katasztrófához vezethet, Anton sem fogja megbocsátani sem a húgának, sem önnek. Keressenek más utat. De én azt mondom, hogy NEM.
– Én csak segíteni akartam a fiamnak…
– Segíteni másképp is lehetett volna. Például öt évvel ezelőtt beszélni Veronikával. Vagy legalább egy évvel ezelőtt. De ön a könnyebb utat választotta – nyomást gyakorolni a menyére.
Anton leült az anyja mellé.
– Anya, meg fogjuk oldani. De mások dacha-jának eladása nélkül. És hisztik nélkül. Normálisan átbeszélgetem a dolgot Veronikával. Összeállítunk egy fizetési ütemtervet. Meg kell értenie: vagy fizet, vagy hivatalosan beadom az adósság megosztását.
– Meg fog sértődni…
– Hát sértődjön meg. Jobb, mint azokat bántani, akiknek semmi közük az egészhez.
Irina bólintott.
– Na, ezt hívom konstruktív megközelítésnek. Üdvözlöm a valóságban, kedves rokonok.
Egy óra múlva az anyós elment, a megszokottnál csendesebben. Anton a földet bámulva ült.
– Ira, bocsáss meg. Nekem kellett volna ezt kimondanom. Még régen.
– Kellett volna. De jobb később, mint soha.
– Haragszol?
– Csalódtam. De nem benned – a helyzetben. Öt évig fizettél egyedül, én meg hallgattam, mert azt hittem, ez a te döntésed. Kiderül, hogy egyszerűen csak hozzászoktattak ahhoz, hogy ne vitatkozz.
Anton felemelte a fejét.
– Felhívom Denist. Ő rendes fickó, csak nem ismerte a nagyságrendet. Veronika nyilván nem mesélte el neki.
– Hát meséld el. Részletesen. Számokkal.
– Megteszem.
Irina leült mellé.
– A dacha az én családomé marad. Pont. A hitel viszont a te történeted, és neked kell lezárnod. De nem az én káromra.
– Értem.
– Remélem. És ha ne adj’ isten még egyszer bárki felhozza a dacha eladásának a témáját, összecsomagolom a holmidat, és kirakom a lépcsőházba. A saját adósságaiddal meg birkózz meg magad, és végre rángasd bele a testvéredet meg az anyádat is. Ennyi, végeztem.
