A férj elküldte a feleségét a faluba, hogy fogyjon le, mert túlságosan meghízott, és ő maga zavartalanul élvezhesse a titkárnőjével töltött időt.
– Viktor, nem értem, mit akarsz – mondta Erika.
– Semmi különöset – felelte Viktor. – Csak egy kis egyedüllétre vágyom, hogy pihenjek. Menj el a nyaralóba, lazíts, dobj le pár kilót. Már teljesen elhíztál.
Undorodva végignézett a felesége alakján. Erika tudta, hogy a kezelések miatt szedett fel néhány kilót, de nem vitatkozott.
– Hol van az a nyaraló? – kérdezte.
– Egy nagyon festői helyen – vigyorgott Viktor. – Biztosan tetszeni fog.
Erika nem akart ellenkezni. Neki is jól jött volna egy kis pihenés. „Talán csak belefáradtunk egymásba – gondolta. – Hadd hiányoljon egy kicsit. Nem megyek vissza, amíg ő maga nem kér.”
Elkezdett csomagolni.
– Nem haragszol? – kérdezte Viktor. – Nem maradsz sokáig, csak egy kis pihenés.
– Nem, minden rendben – erőltetett mosolyt Erika.
– Akkor én megyek – Viktor adott egy futó puszit az arcára, majd kiment.
Erika mélyet sóhajtott. Csókjaik már rég elvesztették régi melegségüket.
Az út sokkal tovább tartott, mint várta. Kétszer is eltévedt – a GPS rosszul működött, és térerő sem volt. Végül feltűnt a falu táblája. A hely eldugottnak tűnt, de a házak, bár fából voltak, gondozottnak látszottak, faragott ablakkeretekkel.
„Itt biztosan nincsenek modern kényelmi felszerelések” – gondolta Erika.
És nem is tévedett. A ház egy félig romos kis kunyhó volt. Telefon és autó nélkül úgy érezte magát, mintha visszakerült volna a múlt századba. Elővette a mobilját.
„Felhívom Viktort” – határozta el, de továbbra sem volt térerő.
A nap már lemenőben volt, Erika pedig fáradt volt. Ha nem megy be a házba, az autóban kell éjszakáznia. Nem akart visszafordulni a városba, és nem akarta megadni Viktornak az elégtételt, hogy gyengének nevezze.
Kiszállt az autóból. Élénkpiros kabátja furcsán hatott a falusi tájban. Elmosolyodott.
– Nos, Erika, nem fogunk elveszni – mondta hangosan.
Másnap reggel éles kakaskukorékolás ébresztette fel. Az autóban aludt el.
– Micsoda zaj! – morgott Erika, miközben letekerte az ablakot.
A kakas oldalra döntötte a fejét, majd újra rikoltott.
– Miért ordítasz? – méltatlankodott Erika, amikor hirtelen egy seprű repült el az ablaka előtt, és a kakas elhallgatott.
Az ajtóban egy idős férfi jelent meg.
– Jó reggelt! – köszöntötte őt.
Erika meglepetten nézte. Mintha egy régi képeslapról lépett volna elő.
– Ne haragudjon a kakasunkra – mondta a bácsi. – Jó jószág, csak úgy rikácsol, mintha nyúznák.
Erika felnevetett, a fáradtság egy csapásra elszállt. A bácsi is mosolygott.
– Maradsz nálunk sokáig, vagy csak látogatóba jöttél?
– Pihenni jöttem. Amíg bírom – válaszolta Erika.
– Gyere be reggelizni, kislányom. Megismerkedsz a feleségemmel. Pitéket süt… de nincs, aki megegye. Az unokák évente egyszer jönnek, a gyerekek is…
Erika nem utasította vissza. Legalább megismeri a szomszédokat.
Pjotr Iljics felesége olyan volt, mint egy mesebeli nagymama – kötényben, kendőben, fogatlan mosollyal és barátságos ráncokkal. A házban tisztaság és meghittség uralkodott.
– Milyen csodálatos itt! – ámult Erika. – Miért jönnek olyan ritkán a gyerekeik?
Anna Matvejevna legyintett.
– Mi kérjük, hogy ne jöjjenek. Nincsenek utak. Eső után egy hétig lehetetlen kijutni innen. Régen volt egy híd, bár öreg. Öt éve összeomlott. Azóta remeteként élünk. Hetente egyszer Viktor elmegy a boltba. De a csónak már nem bírja sokáig. Viktor erős, de az évek…
– Mennyei piték! – dicsérte Erika. – Hát senki sem törődik az itt élő emberekkel? Valakinek foglalkoznia kellene ezzel.
– Kinek kellenénk? Ötvenen maradtunk. Régen ezren laktak itt. Most mindenki elment.
Erika elgondolkodott.
– Furcsa. Hol van az önkormányzat?
– A híd túloldalán. Kerülővel hatvan kilométer. Azt hiszed, nem próbálkoztunk? Mindig ugyanaz a válasz: nincs pénz.
Erika úgy érezte, megtalálta, amivel a „pihenés” alatt foglalkozhat.
A városi hivatalban így fogadták:
– Meddig zaklatnak még minket ezzel? Mi nem vagyunk gonoszok. Nézzenek a városi utakra! Ki adna pénzt egy ötven fős falunak hídépítésre? Keressenek szponzort. Mondjuk Szokolovszkijt. Hallott már róla?
Erika bólintott. Természetesen hallott – Szokolovszkij annak a cégnek a tulajdonosa, ahol a férje dolgozik. Innen származott, a szülei akkor költöztek el, amikor tízéves volt.
Erika átgondolta a helyzetet, majd úgy döntött, felhívja Szokolovszkijt. Nem említette, hogy Viktor a férje.
Második próbálkozásra Szokolovszkij meghallgatta, majd elnevette magát.
– Tudja, már el is felejtettem, hogy ott születtem. Milyen most a hely?
Erika lelkesen válaszolt.
Két napig fotózott és videózott, majd elküldte. Már azt hitte, hiába volt minden, amikor Szokolovszkij maga hívta vissza:
– Erika, ráérne holnap háromkor az irodámban? Készítsen egy előzetes tervet.
– Természetesen, köszönöm, Igor Boriszovics!
– Tudja, ez olyan, mintha visszatérnék a gyerekkoromba. Az élet egy rohanás – nincs idő megállni és álmodozni.
– Megértem önt. De érdemes lenne személyesen is ellátogatnia. Holnap mindenképpen ott leszek.
Miután letette a telefont, Katya ráeszmélt: ez éppen az az iroda, ahol a férje dolgozik. Elmosolyodott: mókás meglepetés lesz.
Korábban érkezett, még egy óra volt a találkozóig. Leparkolta az autót, majd a férje irodája felé indult. A titkárnő nem volt a helyén. Belépett, hallotta a hangokat a pihenőszobából, és arrafelé vette az irányt. Ott volt Sztépan és a titkárnője.
Amint meglátták Katyát, láthatóan zavarba jöttek. Ő megmerevedett az ajtóban, míg Sztépan felpattant, és kapkodva próbálta felhúzni a nadrágját.
– Katya, mit keresel itt?
Katya kirohant az irodából, a folyosón egyenesen Igor Boriszoviccsal ütközött, a kezébe nyomta a papírokat, majd könnyeit vissza nem tartva kisietett az épületből. Nem is emlékezett, hogyan jutott vissza a faluba. Az ágyra zuhant és zokogott.
Reggel kopogás ébresztette. Az ajtóban Igor Boriszovics állt egy csapat emberrel.
– Jó reggelt, Jekatyerina Vasziljevna. Látom, tegnap nem állt készen a beszélgetésre, ezért magam jöttem el. Megkínál egy teával?
– Természetesen, jöjjenek be.
Igor egy szót sem szólt a tegnapi napról. A tea mellett szinte az egész falu összegyűlt a háznál. Igor kinézett az ablakon.
– Ó, micsoda küldöttség! Jekatyerina Vasziljevna, ez nem véletlenül Iliics bácsi?
Katya elmosolyodott: – De, ő az.
– Harminc éve is már nagypapa volt, és a felesége akkor is pitékkel kínált minket.
A férfi aggódva pillantott Katyára, mire ő gyorsan válaszolt: – Anna Matvejevna él és virul, és még mindig süti a híres pitéit.
A nap gyorsan telt el munkával. Igor emberei méréseket végeztek, jegyzeteltek, számoltak.
– Jekatyerina Vasziljevna, kérdezhetek valamit? – fordult hozzá Igor. – A férjével kapcsolatban… Meg fog neki bocsátani?
Katya elgondolkodott, majd elmosolyodott: – Nem. Tudja, valójában hálás vagyok neki, hogy így alakult… Miért kérdi?
Igor hallgatott. Katya felállt, körbenézett a házban: – Ha megépül a híd, ez egy csodálatos hely lehet! Fel kellene újítani a házakat, kialakítani pihenőhelyeket. A természet érintetlen, igazi. Csak épp nincs, aki foglalkozzon vele. És ha ön nem akarna visszatérni a városba…
Igor csodálattal nézte őt. Különleges nő – határozott, okos. Korábban nem vette észre, de most teljes szépségében látta.
– Katya, visszajöhetek még?
Ő komolyan nézett rá: – Jöjjön, örömmel látom.
A híd építése gyorsan haladt. A falusiak hálásak voltak Katyának, a fiatalok kezdtek visszaköltözni. Igor gyakori vendég lett.
Sztépan többször is hívta, de Katya nem vette fel, végül letiltotta a számát.
Egy kora reggeli órán kopogás hallatszott. Álmosan ajtót nyitott, rosszat sejtett, de az ajtóban Sztépan állt.
– Szia, Katya. Érted jöttem. Ne duzzogj tovább. Sajnálom – mondta.
Katya nevetésben tört ki: – „Sajnálom”? Ez minden?
– Na, ne csináld már… Pakolj össze, menjünk haza. Csak nem fogsz kidobni? Egyébként is, ez a ház nem a tiéd, ugye nem felejtetted el?
– Mindjárt kidoblak! – kiáltott Katya.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és a szobából kilépett Igor otthoni ruhában: – Ezt a házat az én cégem vásárolta. Vagy talán, Sztépan Alekszandrovics, engem hülyének néz? Jelenleg az irodában revízió zajlik, és sok kérdésre kell majd válaszolnia. Katyát pedig megkérném, hogy ne idegeskedjen – nem tesz jót az állapotában…
Sztépan szemei elkerekedtek. Igor átölelte Katyát: – Ő a menyasszonyom. Kérem, hagyja el a házat. A válási papírok már beadva, várja a hivatalos értesítést.
Az esküvőt a faluban tartották. Igor bevallotta, hogy újra megszerette ezt a helyet. Megépítették a hidat, felújították az utat, és nyitottak egy boltot. Az emberek elkezdtek házakat vásárolni nyaralónak. Katya és Igor is úgy döntöttek, hogy felújítják az otthonukat – hogy legyen hová visszatérniük, amikor megszületnek a gyerekeik.
