— Lara, te vagy a háziasszony, készítsd az asztalt, a srácok mindjárt itt vannak — mondta Vagyim, és egy akkora tál húst rántott elő a csomagtartóból, mintha nem két napra jöttünk volna, hanem az egész falut fel akarnánk falni.
Ott álltam a kapuban egy zacskó paradicsommal, éreztem, ahogy a fül vágja a tenyeremet, és az új sapkáját bámultam. Friss sapka, egyenes sild. Az embernek ünnepi hangulata volt.
Nekem meg a huszonnégy órás műszak után olyan volt, mintha homok lenne a szememben, és a derekam úgy sajgott, mintha egész nap egy rozsdás kulcsot forgattak volna benne.
— Csendet ígértél, Vagyim.
— Csend is lesz. Kulturáltan elüldögélünk. Sztyepan meg Rita, Oleg, talán Tolik. Ezer éve nem láttuk egymást.
Ezer éve. Az ilyen fajta férfiaknál mindent évszázadokban mérnek. Ezer éve nem látták egymást, ezer éve nem ettek saslikot, ezer évet a feleség is kibír. A feleség meg, mellesleg, az éjszakai műszakból jött. De ez nyilván csak az apró betűs rész.
A fehér villa
A ház hűvössel fogadott minket. Kinyitottam az ablakokat, feltettem a teáskannát, kivettem a kabátomat a táskából. Szerettem volna legalább fél órát ülni a verandán, kinyújtani a lábamat. Nem jött össze.
A kapuhoz egymás után gördültek be az autók. Először Sztyepan a nyársakkal, a hangja betöltötte az egész utcát.
— Vagyúha, de nagyúr vagy! Már az utcán érezni az illatot!
Aztán Oleg. Aztán Tolik. Aztán Rita úgy libbent ki az utastérből, mintha szanatóriumba érkezett volna: fehér tornacipőben, takaróval a karján, a hosszú poharával, amiben a jégkockák sokkal vidámabban csilingeltek, mint én.
— Larissza, nem zavarok, ha ideülök? Olyan jó itt nálad, olyan nyugodt minden.
Nyugodt. Persze. Különösen, amikor a konyhában már csapkodnak a szekrényajtók, valaki kést kér, valaki sót, az udvar ura, a törvényes férjem pedig ott áll a nagy boldogság közepén, és lapogatja a haverjai vállát.
— Anyus, készítsd addig az asztalt! Mindjárt tesszük fel a húst, ti meg ott bent gyorsan dobjátok össze a többit!
Tessék, a nap első igazsága. Számukra nem Larissza vagyok. Nem a feleség. Nem egy műszak után lévő ember. Észrevétlen funkció vagyok a mosogató és a grill között.
Szó nélkül elővettem a tányérokat. Elővettem egy tálat. Kézbe vettem egy fehér műanyag villát, hogy megforgassam a húsdarabokat a pácban. A villa azonnal kettétört. Az egyik foga pont a meztelen sarkam alá repült.
Csend.
Senki észre sem vette.
— Larissza, hol a majonéz? És a kenyeret is fel kéne vágni — kiabált a konyhából Oleg.
— A második polcon.
— És a hagymát felvágtad már? Hagyma nélkül nem az igazi.
Hagyma nélkül nem az igazi. Nélkülem, úgy tűnik, szintén nem az. Kényelmes felállás.
Konyha ablakos kitekintéssel
A hagymát én vágtam. Az uborkát én vágtam. Az újburgonyás tálat én készítettem ki az asztalra. Vagyim ezalatt épp azt magyarázta Sztyepannak, hogy mostanában milyen elfoglalt, és milyen nehéz összehozni az embereket, hiszen mindenkinek megvan a maga dolga. Mindenkinek. Kivéve engem, nyilván.
A mosogatóban zsíros víz lötyögött. Az ablakpárkányon ázott a vágódeszka. A teáskanna fedele úgy kattogott, mint egy ideges szomszédasszony. Kinyitottam az ablakot, és onnan áradt be a füst, a forró vas és a férfias elégedettség szaga. Az elégedettségnek megvan a maga sajátos szaga, tudják jól. A faszén, az idegen parancsok és annak a bizonyosságnak a keveréke, hogy mindjárt mindent a feneked alá raknak.
Rita pontosan abban a pillanatban libbent be a konyhába, amikor kicsúszott a kezemből a kanál.
— Larisszácska, a gyümölcslevet hova tegyem? Mert a verandán tűz a nap. És még valami, ha lehet, kéne egy párna a nyugágyra. A hátam nem szereti a keményet.
Ránéztem a finom manikűrjére, a fehér tornacipőjére és a szívószálas poharára. Aztán a saját kezemre, aminek hagyma- és ecetszaga volt.
— A párna a szekrényben van.
— Ó, én azt nem találom meg. Jobb, ha te adod oda.
Ebben a pillanatban Vagyim benézett az ajtón; vidám volt, pirospozsgás, a nyársat úgy tartotta, mint egy mutatópálcát.
— Lara, menjen ez egy kicsit gyorsabban, jó? A srácok éhesek.
Nem is válaszoltam azonnal. Néztem, ahogy a sapkáján csillog az új műanyag embléma. És valahogy nagyon időszerűen eszembe jutott, hogy három héttel ezelőtt még húzta a száját a kézkrémem ára miatt. Spórolós ember, mit ne mondjak. A vendégekkel bőkezű. A feleségével takarékos.
— Műszak után vagyok, Vagyim.
— Na és? Majd ülsz később. Most beindítjuk a bulit, aztán pihenhetsz.
Majd ülsz később. A nőknek, ha hihetünk az ilyen férjeknek, mindig megadatik ez a varázslatos „majd”. Majd alszol. Majd eszel. Majd… megöregszel. Majd talán megköszönik. Nem köszönik meg, teszteltem.
Oleg bedugta a fejét, és úgy mosolygott rám, mintha bókot mondott volna.
— Házias kisasszony, elfogyott a majonéz, ugorj már el a kamrába! És kapor is kéne. Kapor nélkül üres az egész.
Ugorj el. Ötvenöt évesen megint én vagyok a kifutólány. Gyönyörű.
Egy csokor kapor
Kimentem a konyhakertbe kaporért. Ott, a kerítésnél állt Zsanna a szomszéd telekről, kék köntösben, a vödrét fogva.
— Larissza, kell neked zöldség? Van egy felesleges csokor kaporom.
— Kell. Köszönöm.
Ránézett az udvarra, a férfiakra a grillnél, Ritára a nyugágyban, és rám a kötényben.
— Sokan vagytok.
— Nem mi. Ők.
Zsanna horkantott egyet, de a kezembe nyomta a kaprot. A kapor föld- és hűvös illatú volt, mintha megvolt a maga külön élete, amelyben senki sem szolgál ki senkit.
Visszatértem a konyhába, letettem a zöldet az asztalra. És ekkor kattant el valami. Nem Rita vagy Oleg miatt. Még csak nem is Vagyim miatt, pedig ő kitett magáért. A tisztánlátástól kattant el.
Nem a vendégek pofátlanok. Én mutattam meg ennyi éven át, hogy velem bármilyen lyukat kényelmesen be lehet tömni. Ha az ember nagylelkűnek akart tűnni, a tűzhely mellé állított. Ha szépen akart pihenni, a kezembe adta a mosogatót. És működött.
Megtöröltem az ujjaimat a konyharuhában, elővettem a telefonomat, és megnyitottam a taxialkalmazást. Autó a városig, negyvenkét perc. Az ára kellemetlen, de elviselhető. Egy nyugodt fürdőért és a csendért, úgy tűnik, kész vagyok magam fizetni. No lám.
Nem, várjanak, nem így kezdtem… Először még ez történt:
Miközben a képernyőt néztem, Vagyim az ablakon túl hangosan, azzal a bizonyos elégedett nevetésével azt mondta Sztyepannak:
— Az én Larkám aranyat ér. Mindent megcsinál egyedül, nekem csak a vendégeket kell összehozni.
Ez a teljes családi képlet. Neki a vendégek. Nekem minden más.
Mások ünnepe
Kivittem az asztalra a zöldségestálat. Sztyepan már állva ette a kenyeret. Tolik azt kereste, hova tegye a zacskó faszenet. Rita még több szalvétát kért. Oleg megtekerte az üveg fedelét, és azt mondta:
— De valami szósz is kéne még. Jó a hús, kár lenne elrontani.
„Elrontani a húst.” Szóval az embereket meg lehet bántani, úgy látszik. De a húst nem.
Vagyim olyan természetességgel ült az asztalfőn, mintha ott nőtt volna ki a paddal együtt. Odaléptem a kaporral, ő pedig rá sem nézett, csak a semmibe kérdezte:
— Hol a saslik? Megéheztünk.
Így, egyszerűen.
Semmi „elfáradtál?”, semmi „ülj le”, de még egy árva „köszönöm” sem. Csak az, hogy „hol a saslik”. Mintha nem a felesége lennék, hanem egy kijelző a pályaudvaron: megnyomod a gombot, megkapod az információt.
Letettem a kaprot az asztalra.
— Mindjárt lesz.
És bementem a házba.
A hátam mögött még nevettek egyet. Biztos azt hitték, a háziasszony beindította a turbó fokozatot. A férfiak különösen szeretik ezt a szót, amikor nem az ő hátuknak kell meglódulnia.
A hálószobában félhomály volt. A széken ott feküdt a kék kardigánom, a táskámban egy tiszta póló, a neszesszerben a kis krémem. Levettem a kötényt, hosszan bogoztam a csomót, mintha nem is anyagból lett volna, hanem az elmúlt évek türelméből. Aztán megmostam az arcom. Felvettem a kardigánt, és bedobtam a táskába a telefont, a pénztárcát, a töltőt, a fésűt.
És valahogy elcsendesedett bennem minden.
A taxi már ott állt a kapunál. A sötétítőfüggönyön át láttam a műszerfal sárga fényét. Megérkezett az emberem. Na, ezt hívom én szolgáltatásnak.
Fogtam a kötényt, a nyársak tokját, és kimentem.
Te vagy a házigazda
Pontosan ugyanúgy ültek, mint az előbb. Sztyepan uborkát rágott. Rita a poharában kegette a jeget. Vagyim azzal a tekintettel fordult felém, amivel általában a megkésett felszolgálót szokták méregetni.
— Na?
Odaléptem hozzá, és a térdére ejtettem a kötényt. A tetejére a nyársak tokját.
— Vagyik, te vagy a házigazda, te is etesd őket.
Először meg sem értette. Még el is mosolyodott.
— Lara, mit csinálsz? Fejezd be, itt vannak a vendégek.
— Pontosan. Vendégek. Nem a kiszolgálószemélyzet.
Sztyepan abbahagyta a rágást. Rita kivette a szívószálat a szájából. Oleg rám nézett, aztán Vagyimra, mintha azt mérlegelné, kinek adjon igazat.
Nyugodtan mondtam, jelenet nélkül. Jelenet volt itt elég eddig is, csak korábban az én beleegyezésem nélkül zajlott.
— A hús a tálban van. A faszenet Tolik meghozta. A grillrács a fészer mögött van. Az uborka az asztalon. Én megyek a városba. Kádamból csak egy van, és ma azt én fogom elfoglalni.
— De hát itt vannak a vendégek! Elment az eszed? — Vagyim olyan hirtelen ugrott fel, hogy a kötény lecsúszott a földre.
— Nem ment el. Csak kijöttem a konyhából.
— Lara, ne égess engem!
— Remekül megoldod magad is.
— Egy óra múlva visszajössz — mondta már halkabban. — Ismerem a természeted. Kiduuzzogod magad, aztán visszajössz.
— Nem. Ma nem.
A kapunál dudált a taxi.
A füst után
Vagyim utánam jött. Nem úgy, mint egy férj, hanem mint egy ember, akitől épp megvonták a megszokott kényelmi szolgáltatást.
— Lara, állj meg! Mit rendezel itt? Hiszen mind sajátunk, barátok.
— A barátok segítenek.
— De hát ők pihenni jöttek!
— Én is.
Kinyitotta a száját, aztán becsukta. A mai nap folyamán először nem talált kész választ. A verandára rászakadt az a fajta kínos csend, amit az emberek általában sürgősen le szoktak fojtani egy falat étellel. Rita elfordult a bokrok felé. Sztyepan megköszörülte a torkát, és félrenézve megszólalt:
— Vagyik, hát… mi magunk is… ha arról van szó.
Beszálltam a taxiba, az ujjaim rászorultak az övre. Vagyim ott állt a kapuban az új sapkájában, kezében a régi kötényemmel. Jó kép volt. Életszagú.
Amikor kiértünk az autópályára, lenémítottam atelefonom. Aztán hátradőltem az ülésen. Az ablak előtt fenyők suhantak el, egy buszmegálló, egy eperárus bódé, valaki biciklije az árokparton. A világ nem dőlt össze.
Otthon az első dolgom az volt, hogy teleengedtem a kádat. Aztán megmelegítettem magamnak a tegnapi levest. Leültem a konyhai sámlira, és lassan ettem, rohanás és „menjen ez egy kicsit gyorsabban” parancsszavak nélkül. A telefonom némán villogott.
Csak reggel hívtam vissza.
— Hol tartod a másik grillrácsot? — kérdezte Vagyim olyan ember hangján, aki hirtelen kénytelen felfedezni a saját háztartása működését.
— A fészerben, a régi szekrény mögött.
— És a mosogatótálat?
— A pad alatt.
Csend.
— Hajnali kettőig takarítottunk mindent.
— Előfordul.
És letettem.
Kötény nélkül
Estére bejött a városba. Sapka nélkül. Nyúzott arccal. Még el is mosolyodtam.
Leült a sámli szélére, és hosszú idő után először nem terpeszkedett el, nem foglalta el az egész teret maga körül.
— Rita megsértődött, amiért megkértük, hogy mossa meg a paradicsomot. Oleg kiszárította a húst. Sztyepan mosogatott és végig morgott. Én meg, mint kiderült, nem is tudtam, mennyi minden marad egy vacsora után.
— Most már tudod.
— Úgy viselkedtem, mint egy földesúr.
— Nem. Úgy, mint egy ember, akinek ez így kényelmes volt.
Bólintott. Jól bólintott, színjáték nélkül.
— Lara, én tényleg nem vettem észre, hogy te nem vagy benne ebben az ünnepben. Itt jártál-keltél mellettünk, de valójában már ott sem voltál.
Na, ekkor sajnáltam meg egy kicsit. Nem azért, mert szenvedett. Hanem mert ez az ember majdnem hatvan évet leélt, és csak tegnap látta meg a mosogatót.
— Legközelebb — mondtam —, előre megkérdezel. Ha embereket hívsz, te magad vásárolsz be, te szeletelsz, te sütsz és te mosogatsz. Vagy megkéred őket, hogy segítsenek, de nem osztod ki a feladatot. Nem vagyok pincérnő a ti ünnepeteken.
— Megértettem.
— Majd meglátjuk.
Két hét múlva teszteltük.
A nyaralónál sütött a nap, fújt a szokásos szél, és csak két vendég jött. Vagyim már reggel maga pácolta a húst, ő forgolódott a grillnél, ő kereste a pad alatt a tálat. Egyszer még ki is kiáltott nekem a verandáról:
— Lara, te csak ülj nyugodtan! Mindjárt megvagyok mindennel.
Ott ültem kötény nélkül, a puha kardigánomban, egy csésze teával a kezemben. Az asztalon uborka volt, kenyér és rendes fém húscsipesz a fehér műanyag villa helyett. És amikor a vacsora után Vagyim összeszedte a tányérokat és a mosogatóhoz vitte, nem szaladtam utána.
Hadd szokja csak.
