A kávézóban meglepően csend volt. Miután leült az ablak melletti asztalhoz, Ljuszának eszébe jutott, hogy a diákoknak elkezdődött a szünet, ezért nem tolonganak már itt reggelente.
– Szép, ugye?
Ljusza odafordította a fejét, és egy nőt pillantott meg. Meg kell hagyni, elvakító jelenség volt: csupa ragyogás és simaság – csillogó mézszőke haj, fénylő szemhéjpúderrel kihúzott borostyánszínű szemek, napsütötte hatású bőr, egy csipetnyi szeplő, és egy ugyanilyen ragyogó, aranyszínű öltözék, amely tökéletesen állt rajta, a feje tetején lévő kis sapkától kezdve a magassarkú, szűk szárú csizmájáig.
– Igen – bólintott Ljusza, nem tudva, mire is érti: az ablakon túli látványra-e, vagy erre a gyönyörű ismeretlenre, akit fene tudja, milyen szél fújt be ebbe az aprócska kávézóba. A nő mintha csak olvasott volna Ljusza gondolataiban, így szólt:
– Csak húzom az időt. Félek találkozni vele. A volt férjemmel. Tudja, ő egy csodálatos ember. Én meg… én olyan szeleburdi vagyok. Nem akartam, esküszöm, de beleszerettem egy olasz férfiba, akit az egyik projektemben fotóztam. Elutaztam, ő pedig itt maradt. Sírt a válóperen, el tudja képzelni? Egy ekkora, sziklaszilárd, hatalmas férfi, és egyszer csak sírva fakad. Ő volt az egyetlen, aki igazán szeretett. Akárhányszor jöttem vissza, mindig várt rám, és nem kérdezett semmit. Most meg… képzelje, még akkor is találkozgatott velem, amikor már el volt jegyezve azzal a nővel. De amikor feleségül vette, megírta: „Most már mindennek vége köztünk.” Érti ezt? Vagyis megcsalni a menyasszonyát az normális, de megcsalni a feleségét – azt már nem! Én azért mégsem hiszek neki. Tudom, hogy visszavesz. Nem tehet mást. De most itt ülök és félek, húzom az időt. Mert érti, én is szeretem őt. Jobban az életemnél. De mit lehet tenni, ha egyszer ilyen a természetem…
Az ismeretlen csak beszélt és beszélt, kiontotta a lelkét Ljuszának, mintha csak egy útitárs lett volna a vonaton, vagy egy ágy szomszéd a nőgyógyászaton… Ljusza figyelmesen hallgatta, és egyetlen szavában sem kételkedett: ha az ember ránézett egy ilyen nőre, azonnal megértette, hogy bármelyik férfi megőrülne érte.
– Hogy hívják?
– Ljusza.
– Engem meg Tamarának.
Egymásra néztek, és a felismerés nem egyetlen pillanat alatt, hanem fokozatosan hasított beléjük. Minden, amit Ljusza Szerjózsa volt feleségéről tudott, csupán a neve volt. Semmi fénykép, semmi említés a szépségéről.
Úgy tűnt, Tamara is csak a nevet tudta. Mert halkan és bűnbánóan, reménykedve Ljusza szemébe nézve így szólt:
– És van egy kisfiam is, Arszenyij…
Aztán Tamara bocsánatot kért. Amiatt, hogy lefeküdt Szerjózsával, amikor az már el volt jegyezve Ljuszával.
– Egyáltalán nem vagyok büszke rá – mondta, miközben letörölte a könnyeit a babaszerű szempilláiról.
A férje dolgozott, így Ljusza maga hívta fel telefonon. Azt mondta:
– Megérkezett hozzád Tamara.
Így mondta: hozzád. Mert a kisfiú felől Tamara nem érdeklődött.
Tamara a vendégszobában szállt meg. Szerjózsa szabadkozott Ljusza előtt, a nő hallgatott. Szenya nem ismerte meg az anyját, és Ljusza háta mögé bújt. Tamara maga így nyilatkozott:
– Csak egy kis időre van szükségem, hogy összeszedjem magam, nem áll szándékomban tönkretenni a családotokat.
A valóságban azonban minden másképp alakult. Ha bármi adódott, Tamara máris mondta:
– Szerjózsa, elromlott a cipzár a csizmámon, meg tudnád nézni?
Ő pedig azonnal szaladt, segített lehúzni a szerencsétlen csizmát, egész este azzal babrált, majd ragyogó arccal kijelentette:
– Nézd, megjavítottam!
– Tudtam, hogy megcsinálod! Mindig olyan jó kezed volt az ilyesmihez!
Vagy péntek este bágyadtan megkérdezte:
– Szerjózsa, nem emlékszel, hogy hívják azt a bort, amit abban a vízparti étteremben ittunk? Olyan gyönyörű rubinszíne volt…
– Emlékszem. Szeretnéd, hogy vegyek?
– Ó, ha nem nagy kérés… Nagyon szépen köszönöm, olyan gondoskodó vagy!
Közös ismerősöket emlegettek fel, vicces történeteket a múltból, és a konyhából reggeli közben kiszűrődő nevetésük Ljusza számára egy vastag, hangszigetelt fal volt, amely mögött már a saját szívverését sem hallotta.
Tamara úgy tett, mintha egyáltalán nem tartana igényt Szerjózsára.
– Hiszen a te férjed, én ezt tökéletesen megértem, Ljudmila – mondta, elnyújtva a magánhangzókat. – Mi csak régi barátok vagyunk. Olyan sok közös van bennünk. Ugye nem vagy féltékeny?
Ljusza némán rázta a fejét, mert féltékenynek lenni azt jelentette volna, hogy elismeri: van köztük valami. Ő pedig minden erejével úgy tett, mintha ez a „valami” egyáltalán nem is létezne.
Este Tamara általában köddé vált.
– Elmegyek sétálni egyet, nosztalgiázni – mondta, miközben kiöltözött az aranyszínű, csillogó ruhájába.
Későn tért vissza, pityókásan, a hideg szél, a méregdrága parfüm és a bor illatát hozva magával. Tántorogva bement a konyhába, kávét főzött a dzsezvában, Gagarina-dalokat dúdolt az orra alatt, és valakit felhívva játékosan nevetgélt. Szerjózsa a feje búbjáig magára húzta a takarót, és úgy tett, mintha aludna. Ljusza nyitott szemmel feküdt, és azon gondolkodott, meddig tarthat még ez az egész.
A fia egyáltalán nem érdekelte Tamarát. Arszenyij számra csupán egy absztrakció volt, egy kellemetlen emlékeztető az anyaságra, ami sosem sikerült neki, és amit sosem akart igazán. Egyszer, amikor Szenya feledékenyen beszaladt a nappaliba, Tamara megpróbálta elkapni, hogy megölelje.
– Milyen nagy vagy már! – kiáltotta tettetett elragadtatással. – Gyere az anyucihoz!
Szenya megtorpant, Ljusza térdébe fúrta az arcát, majd halkan megkérdezte:
– Mikor megy el?
Ljusza nem tudta, mit válaszoljon. Nézte, ahogy a házukban az élet lassan, de biztosan irányt vált, mint egy nehéz hajó, amit megfordít a szüntelen áramlat. Az ő csendes örömei – a reggeli kávé, a hópelyhek az ablak előtt, Szenya nevetése, az esti beszélgetések a férjével – elhalványultak, Tamara zajos és harsány életének hátterévé váltak. A várat, amelyben Ljusza mindig vigaszt és menedéket talált, ideiglenesen megszállták. És nem tudta, visszakapja-e valaha épségben, vagy a helyőrség már átállt az ellenség oldalára, harc nélkül megadva magát a közös viccek és a tönkrement cipzárak nyomása alatt.
– Pénteken van a születésnapom! – emlékeztetett Tamara mosolyogva. – Harminchat éves leszek – gondolj csak bele! Meghívtam mindenkit egy étterembe… hát tudod, Gurjevékéket, Marinkát, Eldart Ritával…
Egyértelmű volt, hogy Szergejhez beszél, Ljuszáról tudomást sem véve.
Pénteken Tamara már reggel elreppent, miután kapott egy csokor virágot a volt férjétől, a fiától pedig egy rajzolt képeslapot. Ljusza csak annyit mondott: „Boldog születésnapot”, és meg sem próbált úgy tenni, mintha örülne.
Este Szergej elővett egy fehér inget.
– Hová mész? – kérdezte Ljusza, bár már tudta a választ.
– Nem maradok sokáig. Csak felköszöntöm, beülök egy kicsit a társaság kedvéért.
„Nem maradok sokáig.” Ez a szó megcsóválta a farkát, és ott lebegett közöttük, mérgezően és hazugul.
– Jó – mondta halkan Ljusza.
Többet nem szólt. Elfogytak a szavak. Ahogy a bizalom is. Ahogy ő maga is.
A férfi elment. A házra mázsás csend nehezedett, amelyet még Szenya csilingelő nevetése sem tudott eloszlatni, akit Ljusza kétszeres gyengédséggel fektetett le, mintha csak búcsúzkodna. A sötét nappaliban ült, a város fényeit nézte, és be sem kapcsolta a tévét. Az órák gyötrelmesen teltek, cseppről cseppre.
Éjfél. Fél egy. A fejében képek cikáztak: nevetés, koccintások, a férfi keze a nő székének támláján, a nő megszokott, bizalmas mozdulata, ahogy a vállára hajtja a fejét. A közös emlékeik, amelyek életre kelnek egy pohár bor mellett. Az ő világuk, amelyben Ljusza számára nem volt hely.
Már bóbiskolt a fotelben, amikor odalent becsapódott a lépcsőház ajtaja. Aztán – hangok elmosódott moraja, a lépcsőház által tompított nevetés. Kulcs csikordult a zárban.
Úgy léptek be az előszobába, mint egyetlen, dülöngélő lény. Egymásba kapaszkodtak – Tamara szinte Szergejen lógott, karjaival átfonta a nyakát. Harsányan kacagott, miközben lerúgta az egyik magassarkú cipőjét a földre. Szerjózsa próbálta megtartani, az arca kipirult a boldogságtól és… csupa csillám volt.
Apró, ezüstös szikrák ragyogtak az arcán, a hajában, a pulóverén. Pontosan azok a csillámok, amelyekkel Tamara reggel gondosan bekente a szemhéját és az arccsontját, készülve a saját napjára. Az ő ünnepének, az ő közelségének a lenyomata, azé a jogé, amellyel gátlástalanul színezte át a férfi világát a saját ragyogó színére.
Ljusza megdermedt az ajtóban. Látta, ahogy Szerjózsa még mindig nevetve próbál segíteni Tamarának levenni a kabátját, ahogy a nő játékosan ellenkezik, a férfi pedig átöleli, hogy megtartsa. Egy villanás. Egyetlen ügyetlen, részeg ölelés. De akkora természetesség volt benne, a testeknek olyan mélyen gyökerező megszokása, hogy Ljusza lelkét mintha jéghideg üvegszilánkkal vágták volna ketté.
Végül észrevették őt. A nevetés hirtelen elhalt.
– Ó, Ljusza… Nem alszol? – Szerjózsa megpróbált komoly arcot vágni, de nem igazán jött össze neki.
Tamara bágyadtan mosolyogva dőlt a fának.
– Csak egy kicsit szórakoztunk. Olyan édes ez a pasi, nem hagyott magamra.
Ljusza a férjére nézett. Erre a hatalmas, sziklaszilárd férfira, aki sírt, amikor elvált ettől a nőtől. Aki most itt állt előtte, beborítva a nő csillámaival, árasztva magából a parfümje és egy idegen buli illatát. Minden, amit az elmúlt három évben felépített – a csendes fészek, a bizalom, a család –, ebben a pillanatban porrá hullott. Törékeny kártyavárnak bizonyult a közös múltjuk viharával szemben.
Nem kiabált. Nem sírt. Belül csak fagyos, kristálytiszta üresség maradt.
– Mindent értek – mondta halkan Ljusza. – Átadom nektek a helyet.
Azzal megfordult, és a hálószobába ment. Nem aludni. Összepakolni.
Szerjózsa egy perc múlva tért magához.
– Ljusza, várj, ez nem az, aminek látszik!
Utánament. Az alkoholszag uszályként vonult utána.
De Ljusza már nem figyelt rá. Pakolta a bőröndbe a saját egyszerű, csillámmentes ruháit. Az egész világa elfért egy táskában és egy bőröndben.
– Hogy tehetsz ilyet?! Csak hazakísértem, mert részeg! – Szerjózsa hangja elcsuklott, pánik és düh vegyült bele – düh saját magára, a helyzetre, és a felesége szemében tükröződő, elviselhetetlen tisztánlátásra.
Tamara az ajtóban állt, elcsendesedve, de borostyánszínű szeméből Ljusza nem bűnbánatot olvasott ki, hanem diadalt. Egy nőstény mély, ösztönös diadalát, aki visszaszerezte azt, amit a magáénak tekintett.
– Elutazom anyuhoz – mondta Ljusza, miközben kattantak a bőrönd zárai.
– És mi lesz Szenyával?
Ez a kérdés volt az utolsó csepp a pohárban.
– Ő a ti fiatok, nem az enyém.
Elment mellettük – a csillámos arcú, megdermedt Szerjózsa és az elnémult Tamara mellett. Kilépett a hideg téli éjszakába. És csak ekkor hívta fel az édesanyját.
– Anyu, mehetek hozzád?
– Istenem, mi történt? – ijedt meg az anyja. – Persze, gyere azonnal!
Két hónapig lakott az anyjánál egy csendes, külvárosi panel lakásban. Munkát vállalt. Ljusza olykor éjszakánként a saját szívverésére ébredt, azt hívén, hogy az ajtó nyikorgását hallja. De ez már csak a múlt visszhangja volt. Szergej hívásait egyszer sem fogadta fogadta el. Az üzeneteit – amelyek először kétségbeesettek, aztán dühösek, végül könyörgők voltak – elolvasta, majd törölte. Hiányzott neki Szenya, de nem engedhette meg magának, hogy találkozzon vele. Nem most, amikor még ennyire fájt és ennyire félelmetes volt minden.
Szergej egy péntek estén érkezett, amikor Ljusza épp a munkából tartott hazafelé. A motor le volt állítva, a szélvédőre ráfagyott a dér. Mellette, az anyósülésen Szenya ült. Ljusza az ablakból vette észre őket, és odabent minden egyetlen szoros, fájdalmas görcsbe rándult.
Szerjózsa kiszállt az autóból. Úgy festett, mintha tíz évet öregedett volna. A szeme alatt sötét karikák, magában a tekintetében pedig egy üres, felperzselt föld feküdt.
– Ljusza – a hangja rekedt volt és elcsukló. – Beszélhetnénk?
– Mondjad!
Keresztbe fonta a karját a mellkasán, nem a hideg ellen, hanem védekezésül.
– Elment – mondta a férfi egyszerűen, mintha a legprimitívebb, legszégyenteljesebb tényt konstatálná. – Összepakolt és elment. Azt mondta, talált valakit, aki tiszteli a szabadságát. Hogy én túl fojtogató vagyok. Hogy mindent túl komolyan vettem.
Úgy beszélt, hogy nem Ljuszára nézett, hanem valahová mellé, a szürke égboltra. Mesélte, hogyan kezdett Tamara – miután egy hetet élt a Ljusza nélkül kiürült lakásban – búslakodni. Hogyan kezdett új „történeteket” keresni, éjszakákra eltűnve a bárokban. És hogy tegnap egyszerűen otthagyta a kulcsokat az asztalon, és küldött egy sms-t.
– Én csak egy elsősegélynyújtó voltam neki, Ljusza. Egy menedék, amíg nem talált valami újat és izgalmasat. Tudtam. Az első pillanattól fogva tudtam az egészet, de…
Végigsimított az arcán, és ebben a mozdulatban akkora tehetetlenség volt, hogy Ljusza szívébe belenyilallt a fájdalom.
– De nem tudtam nemet mondani. Nem tudtam cserbenhagyni. Mintha tartoztam volna neki.
– És nekem nem tartozol semmivel?
– Tudom! Mindent tönkretettem. Elárultalak. Bocsáss meg! Az Isten szerelmére, bocsáss meg. Gyere vissza! Mindent jóváteszünk. Szenya… Nézd meg, mennyire hiányzol neki!
Az autó felé bólintott. Szenya, meglátva, hogy Ljusza őt nézi, elmosolyodott, és integetni kezdett a kisautójával. Az ő kisfia. Az ő napsugara. Ljusza szíve ezer darabra tört. A sajnálat hatalmas, meleg hullámként tört rá, azzal fenyegetve, hogy felolvasztja a jeget. Meg akarta ölelni, elmondani neki, hogy minden rendben lesz. Hogy meg fogják oldani.
De aztán eszébe jutott. Eszébe jutottak a csillámok Szergej arcán. A saját bőröndje a sötétben. A „nem maradok sokáig” szavak, amelyek hazugságnak bizonyultak. És ami a legfontosabb: megértette a dolog legmélyebb lényegét.
A férfi nem azért kért bocsánatot, mert ráébredt a Ljuszával közös életük értékére. Hanem azért, mert az élete megint kiürült. Tamara elhagyta őt – és ő, mint a sebzett vad, elindult az egyetlen biztonságos, csendes hely felé, amit ismert: felé, Ljusza felé. Az ő otthonos melege, az ő rendje, az ő hűsége felé. Nem a szerelemhez akart visszatérni, hanem a magány elöli meneküléshez. És ebben nem volt gonosz szándék – csupán a szörnyű, megalázó igazság saját magáról.
„Amilyen Tamara, olyan maga Szergej is” – villant át a fején. A férfi a nő szeleburdiságának a túsza volt, mert maga hagyta, hogy ez megtörténjen. Az ő szerelme egy beteges kötődés volt, kötelesség, megszokás – bármi, csak nem az a szabad és érett döntés, amelyen egy család alapszik.
– Nem, Szerjózsa – mondta Ljusza, és a hangja a hideg levegőben meglepően nyugodtan csengve szólt. – Nem megyek vissza.
A férfi ráemelte a néma iszonyattal teli tekintetét.
– De hát szeretlek! – szakadt ki belőle.
– Nem – rázta meg a fejét Ljusza. – Te azt a verziódat szereted magadnak, akit mellettem láttál – a tisztességes, családos embert. De amikor választani kellett, a másik önmagadat választottad. Azt, akire Tamarának van szüksége. És ez a második éned – ez is a részed. Én pedig nem tudok úgy élni, hogy örökké arra várjak, mikor ébred fel újra.
Ljusza megfordult, és elindult a lépcsőház felé. Nem nézett vissza. Tudta, hogy ha megfordulna, meglátná a bánatos arcát, és meginogna. Meginogni most pedig azt jelentené, hogy ismétlésre kárhoztatja magát. Arra, hogy örökké a következő Tamarára várjon, a következő „nem maradok sokáig”-ra, a következő árulásra.
Végtelen, csontig hatoló fáradtságot érzett, és a szabadság egy furcsa, óvatos fuvallatát. Mintha az a nehéz, láthatatlan teher, amelyet az elmúlt hónapokban cipelt, végre elillant volna a fagyos februári levegőben. Helyet szabadítva fel nem egy új boldogságnak – az majd később jön –, hanem egyszerűen a csendnek. Egy aggodalmas várakozás nélküli életnek.
