— Emlékszel, a múlt műszakban volt nálunk az a lány, aki szült? Na, az, amelyik olyan durván ordított — hogy miért pont neki jut mindez.
Csúnyán káromkodott, nem minden férfi tudna így, még hallgatni is kellemetlen volt egy nőtől ilyet!
— Emlékszem, és mi van vele? — felelte Nadja a kolléganőjének, aki telefonon hívta.
— Lemondó nyilatkozatot írt, otthagyta a gyereket és elment, micsoda szemét!
A busz megrázkódott, és Nadjának majdnem kiesett a telefon a kezéből.
Arra a lányra jól emlékezett. Nem mondható, hogy különösebben nehéz szülése lett volna, de úgy ordított, mint egy őrült.
Amikor pedig megszületett a baba, káromkodott egyet, mikor megtudta, hogy fiú, s még hozzátette, hogy legalább nem lány, annak könnyebb lesz az élet.
A férfiaknak mindig könnyű!
Nadja elgondolkodva felemelte a tekintetét, és maga előtt meglátott egy telt asszonyt meg egy kisfiút. A gyerek az anyja kabátjába kapaszkodott.
Egyszerűen voltak öltözve, de tisztán, az asszonyon régimódi, bő köpeny.
Nadja nem rögtön értette meg, hogy a nő várandós. Amikor rájött, azonnal felpattant, és felajánlotta neki:
— Üljön le, kérem!
A kisfiú rögtön megrántotta az anyja kezét, gyorsan mutogatott neki valamit az ujjaival, leültette, majd Nadjának megmagyarázta:
— Anya nem hall, köszönjük szépen.
Nadja valamiért megsajnálta őt.
Biztosan szegényen élnek — gondolta, és elővett a táskájából egy csokoládét. Mindig vett magának, műszak után néha elöntötte a gyengeség, a csoki meg segített.
— Kösziii! — mondta a kisfiú, elnyújtva a szót, óvatosan elvette a csokit és hálásan elmosolyodott. — Ne gondolja, van apukánk, ő is siketnéma, csak én nem!
Jól élünk, és hamarosan kistestvérem lesz — a fiú büszkén, boldogan nézett az anyjára, ő pedig rá.
— Nagyon szép az anyukád, a legszebb, mást nem is lehetne gondolni!
Van apukád is, meg hamarosan kistestvéred, te aztán igazán gazdag kisfiú vagy — mondta neki őszintén Nadja.
Úgy elnézte őket — léteznek ilyen emberek, akik a csendes boldogságukban is gyönyörűek!
Majdnem el is felejtett leszállni a megállóján.
A kisfiú még kiáltott utána valamit, de ő már ugrott le a buszról, az ajtó majdnem odacsípte.
Nadja nem késett el a munkából.
— Na, képzeld, annak a kakukknak kiderült, hogy van férje. Pontosabban a szülés előtt beadta a válópert, előre eldöntötte, hát nem hihetetlen?! — fogadta Nadját a szülészeten Zinaida Petrovna szülésznő. Szörnyen fel volt háborodva.
Ő hívta fel reggel, és még mindig nem tudott megnyugodni.
— A kisfiú meg milyen aranyos, kilenc pont az Apgar-skálán!
— Hát mit tehetünk, inkább menjünk megnézni az újakat, mi a helyzet nálunk? — próbálta csitítani Nadja.
Ki tudja, miért adnak egyeseknek gyereket odafentről, másoknak meg mintha nem is kellene. Azok pedig, akik családról és gyerekekről álmodnak, magányosan szenvednek?
Zinaida Petrovna elhallgatott, és némán megsimogatta Nadja vállát. Feleslegesen ragadtatta el magát — hiszen tudta, hogy Nadja férjnél volt, de elváltak.
A férje gyereket akart, Nadja viszont nem tudta ezt megadni neki — azt mondták, gyerekkori betegség miatt, valami szövődmény.
De valószínűbb, hogy a férfi egyszerűen nem szerette. Mindenesetre ez fájdalmas téma volt Nadja számára.
Később meglátta annak a kisfiúnak az apját.
Azért jött, hogy megtudja, mikor viheti haza a fiát. Telt, kissé ügyetlen, kissé zavart tekintetű férfi volt, maga is olyan, mint egy nagy gyerek.
— Nézd csak, az apa egészen más, nem olyan, mint az a kakukk, rendes ember. Látszik, hogy nem valami hős alkat, mégis eljött a fiáért.
Kérdezte, hogyan kell gondozni, próbálja leplezni, hogy fél — bökdöste oldalba Nadját Zinaida Petrovna, halkan a negyven körüli, nagy termetű férfira mutatva.
A férfi az ő műszakjában vitte el a fiút, és Nadja nem bírta ki, odalépett:
— Ha van valami kérdése, nyugodtan mondja. Itt a telefonszámom, Nadjának hívnak, a gyermekosztály orvosa vagyok, ha szüksége van rá — hívjon fel.
— Köszönöm, engem meg Miklósnak hívnak! — mosolygott a férfi, de ekkor kihozták neki a kék pólyát, és ő azt sem tudta, hogyan vegye a kezébe.
Nadja megsajnálta, és megkérdezte:
— Van egyáltalán segítsége?
— Nincs. Az anyámék falun élnek, ők nem szerették Okszánkát, mondták is, hogy ne vegyem el. Hogy nem hozzám való.
Később magam is rájöttem, de nem akarok nekik szólni, megoldom egyedül! Szabadságot vettem ki, pénzt is félretettem a gyerekre, Okszánka nem tudott róla.
— Maga nagyon derék ember, de holnap már jön is a gyermekápoló a rendelőből, ne féljen — bátorította Nadja.
— Nem is félek! — mondta határozottan Miklós, és gondosan magához szorította a kisfiát.
Csak a szeme árulta el az ellenkezőjét — nagyon is félt, és ez nem is csoda.
A fiatal anyák sem tudják, mit kezdjenek az újszülöttel, hát még egy férfi.
Nadja egész nap gondolatban visszatért Miklóshoz és a fiához. Vajon hogy boldogulnak?
És micsoda ember — mindent maga vett meg, egyedül akar gyereket nevelni, nem semmi, nem mindenki lenne erre képes.
Majd’ szétfeszítette a vágy, hogy felhívja, és megkérdezze, hogy vannak. Miklós is megadta a számát, hogy tudja, ki keresi.
Valamiért hirtelen eszébe jutott az a kisfiú a buszon…
Olyan gondtalan és jóságos tekintete volt, akárcsak Miklósnak. Olyan melegen nézett, mintha egyszerűen boldog lenne, hogy él ezen a világon, és minden egyes napnak örülne.
Pedig annak a kisfiúnak az anyja és az apja is siketnéma, és neki bizonyára nehezebb, mint másoknak. Egyszerűen van öltözve, a szeme mégis boldog.
De a jóságot talán nem pénzben mérik — az az ember lelkében él, vagy egyszerűen nincs is.
Ha Nadja tudna gyermeket szülni, ő is boldog lenne.
Milyen jó érzés kézbe venni őket — hiszen azért is választotta ezt a hivatást, mert szereti a gyerekeket. Amikor egy gyermek a világra jön, az csodálatos, valódi csoda!
A műszak a végéhez közeledett. Nadja keze már a telefon felé nyúlt, fel akarta hívni Miklóst, de a készülék hirtelen életre kelt, megszólalt a dallam — ő hívta.
— Nadja, bocsásson meg, Miklós vagyok, ha emlékszik, magának biztos sok ilyen esete van — kezdte zavartan, a hangját pedig elnyomta a kétségbeesett gyereksírás.
— Miklós, történt valami? — Nadja örült, hogy hallja.
— Nem eszik, csak sír és sír — mondta tanácstalanul Miklós, láthatóan nagyon zaklatott volt. — Mit csináljak, mondja meg, kérem?
— Hol lakik, diktálja a címet! Közel a szülészethez? Mindjárt odamegyek, várjon, épp most ér véget a munkanapom.
Nadja a tükör előtt megigazította a haját. Valamiért nagyon izgatott volt, ugyanakkor örömöt érzett — furcsa, megmagyarázhatatlan örömöt.
Ahogy Miklós háza felé sietett, megint eszébe jutott a kisfiú a buszról. Hiszen kiáltott neki valamit utoljára, amikor ő sietve leszállt.
Akkor úgy tűnt, nem hallotta jól, most azonban mintha újra felcsendült volna a fejében a csengő hangja:
— Köszönöm, maga olyan kedves, legyen jó a maga gyerekeinek is!!!!
„Milyen gyerekeknek?” — gondolta Nadja, és valami még ismeretlen, édes előérzet borzongatta meg.
De rögtön le is intette magát — minek ezek a butaságok, nyilván csak udvarias szavak voltak…
Nadja még a csengőhöz sem ért, Miklós már kinyitotta az ajtót, mintha a küszöbön várta volna.
Az arca… szánalmasan kétségbeesett volt. A kisbaba teljesen kivörösödött, rugdalózott a lábával.
— Hol tudok kezet mosni? — Nadjában bekapcsolt a gyermekorvos, de emellett volt benne valami más is, valami egészen különös.
Először tartott a karjában kisbabát úgy, hogy az anyja nem volt mellette. És ezért a baba mintha egy kicsit az övé is lett volna! Csodálatos érzés volt!
— Magánál még csak nem is sír… hogy csinálja ezt?
Miklós félénken nézett be a válla fölött, és ámulattal figyelte, milyen ügyesen öltözteti át a kisfiút, törli le nedves kendővel, ad rá tiszta pelenkát és kis ruhácskát.
Aztán, amikor a tiszta, jóllakott kisbaba elaludt Nadja karjában, Kolja úgy nézett rá, mintha egy madonna lenne a gyermekével…
— Talán benézne hozzánk máskor is… bár biztosan van otthon férje és gyerekei, nincs ideje ilyesmire? — kérdezte halkan Miklós már az előszobában.
— Benézek, családom pedig nincs, ne aggódjon — ígérte Nadja távozóban, és meglátta az örömöt a férfi szemében.
Hazafelé úgy érezte, mintha megújult volna, mintha ő is megízlelt volna egy cseppnyi anyai boldogságot.
Amikor a kisfiú elaludt a karjában, egy pillanatra hirtelen elképzelte, hogy így is lehetett volna: a szeretett férfi és ő, Nadja, együtt etetik és fektetik le a kisfiukat…
A következő napokban Nadja folyton benézett Miklóshoz, a lábai szinte maguktól vitték a házához.
Magát azzal győzködte, hogy csupán segít egy embernek a gyermekével. De a lelke mélyén már várta a találkozást — vele is.
— És hogy nevezted el? — kérdezte Nadja már a második napon.
Miklós zavartan nézett rá:
— Nem tudom, nem volt kivel megbeszélnem. Szerinted milyen név illene hozzá?
Nadja elnevette magát:
— Lehet, hogy gyermekorvos vagyok, de abban nincs tapasztalatom, hogyan kell nevet adni egy babának.
— Nekem sincs, Nadja. Találjuk ki együtt! És tegeződjünk, jó? Talán elég volt a magázódásból.
Most már rajtad és a fiamon kívül nincs közelebbi emberem!
A kisfiút Dimkának nevezték el — olyan meleg és otthonos név volt. Ráadásul kiderült, hogy Koljának is volt egy Mitja nevű nagyapja, és Nadjának is volt egy Dmitrij Konsztantyinovics nevű nagyapja!
Amikor Miklós megkapta a válást, azonnal megkérte Nadja kezét.
Ez annyira nyilvánvaló és természetes volt — hiszen szinte állandóan együtt voltak hárman: Miklós, Nadja és a kis Dimkájuk.
Nadja megtalálta a boldogságát.
Sosem gondolta volna, hogy vele ilyesmi megtörténhet.
Még reménye sem volt rá — annyiszor mondták neki, hogy soha nem lehet gyereke.
De talán nem véletlen, hogy a neve is Remény — Nadja.
Egy idő után az asszony megtudta, hogy gyermeket hord a szíve alatt. El sem hitte, fel sem fogta a boldogságát!
Nadja rengeteg tesztet csinált, mindvégig úgy érezte, hogy ez csak valami gyönyörű álom!!!
Most már Miklósnak és Nadjának két gyermeke van: a kis Dimka és a lányuk, Dina.
Nadja néha különös érzéssel emlékszik vissza arra a boldog kisfiúra az édesanyjával a buszról.
És úgy tűnik neki, mintha éppen ő jósolta volna meg, sőt, tiszta gyermeki lelkével valahogy magához is vonzotta volna Nadjához ezt a felfoghatatlan, vágyott boldogságot — élete legnagyobb ajándékát.
