Amikor apám váratlanul örökölt két szobát egy kommunális lakásban és egy régi nyaralót, a szüleim azt javasolták, hogy adjam el őket.
A befolyt pénzből vegyek egy lakást, amelyről már évek óta álmodtam. Pontosabban nem is teljesen megvenni – inkább az első részletet befizetni a jelzáloghitelhez.
― Anya, apa… ― suttogtam, alig hittem a fülemnek. ― Ez most komoly?..
― Persze, hogy komoly ― mosolygott apám. ― Miért is csapnánk be téged ilyen értelmetlenül?
Örömujjongással a nyakába vetettem magam, és majdnem megfojtottam az ölelésemmel.
Mindenem ujjongott belül, szinte forrt bennem a boldogság ― azt hittem, évekig kell majd gyűjtenem a jelzálogra, erre hirtelen ilyen nagylelkű ajándék!
― Minek nekünk az a félig romos nyaraló, ahol úgysem lakik senki? ― mondta anya. ― Inkább segítsünk az egyetlen, szeretett lányunknak megvalósítani az álmát.
Még aznap meghirdettük eladásra az egész örökséget.
A kommunális lakás szobáit a piaci viszonyokhoz képest szinte azonnal megvették ― pár hónap alatt, a nyaralóval viszont várnunk kellett.
Érdeklődők jöttek, megnézték, de amikor meglátták a régi, régóta felújításra szoruló házikót, sorra visszaléptek.
Csak nyolc hónap múlva kelt el végre a nyaraló is ― ehhez egy kicsit lejjebb kellett vinnünk az árát.
És alighogy megkaptam a pénzt, máris mentem intézni a jelzáloghitelt.
Hosszan ültem a bankban, egy rakás papírt kitöltöttem és aláírtam ― még a kezem is elfáradt.
De úgy jöttem ki onnan, mint a saját négyzetmétereim boldog tulajdonosa.
Talán soha életemben nem történt velem ilyen hatalmas dolog ― szó szerint repkedtem a boldogságtól.
A havi törlesztőrészlet nem volt kicsi, de meg tudtam fizetni ― hála istennek találtam egy rendes, ígéretes munkahelyet.
Egy hónappal később megismerkedtem Andrijjal.
Csak be akartam ugrani egy kávézóba, meginni egy csésze illatos, erős americanót ― és hirtelen beszélgetésbe elegyedtem egy sráccal a szomszéd asztalnál.
Aztán észre sem vettem, milyen gyorsan alakult át a kapcsolatunk ismeretségből barátsággá, barátságból pedig szerelemmé.
Andrij érdekes volt, könnyed, remek humorérzékkel, mellette olyan szabadnak és nyugodtnak éreztem magam, mint még soha.
A románcunk elején őszintén hittem, hogy ő a sorsom, hogy egymásnak teremtettek minket ― annyira hasonló volt a természetünk.
Hat hónappal a megismerkedésünk után Andrij meghívott magukhoz.
― Szeretnélek bemutatni a szüleimnek és a húgomnak. Már hónapok óta együtt vagyunk, ők meg azt sem tudják, milyen csodálatos lányom van.
― A szüleidnek?.. ― zavarodtam meg, és éreztem, ahogy végigfut a hideg a hátamon.
― Igen. Mi a baj?
― Semmi… tényleg semmi ― vontam meg a vállam, igyekeztem leplezni az izgatottságomat.
A találkozót másnapra beszéltük meg.
Még egy új ruhát is vettem: szerény, térdig érő, magas nyakú, háromnegyedes ujjú darabot. Egyszerű, de elegáns frizurát csináltam, és visszafogott sminket tettem fel.
Kritikusan végignéztem magamon a tükörben, megfordultam jobbra-balra. Letöröltem a rúzst ― túl élénk volt ― és színtelen szájfényre cseréltem.
Újra a tükörbe néztem. Így már jobb.
A lakásuk kétszobás volt, mégis négyen laktak benne ― a szülők az egyik szobában, a másikat Andrij osztotta meg a húgával.
― Ha befejezem az egyetemet, találok egy jó állást, és azonnal elköltözöm ― súgta Andrij a fülembe, miközben levettem a cipőmet a szűk előszobában. ― Egyelőre itt kell meghúznom magam.
Levelező tagozaton tanult, közben pedig egy ügyvédi irodában dolgozott ügyvédbojtárként.
A fizetése nemhogy közepes nem volt ― inkább kicsinek mondanám.
Andrij mindig azzal magyarázta: most tapasztalatot gyűjt, referenciát épít, hogy később könnyebb legyen rendes állást találnia.
― Hát persze, hogy egy diáknak senki nem fizet jó fizetést! ― fakadt ki sértődötten. ― Még teljes értékű alkalmazottnak sem nevezném magam, inkább csak kifutófiú vagyok. De… ez van.
Még két éve volt hátra az egyetemből.
Andrij gyakran mondogatta, hogy amint végez, feltétlenül megkéri a kezemet, addig viszont „nem elég stabil a pénzügyi helyzete” ehhez.
Nevettem, és azt feleltem, hogy pénzhegyek nélkül is szeretem, és akár most azonnal kész lennék bemenni vele az anyakönyvi hivatalba, de Andrij makacsul ellenkezett, azt hajtogatta, hogy a büszkesége nem engedi meg neki az ilyesmit.
Andrij szülei minden aggodalmam ellenére vidám és kedves embereknek bizonyultak.
Alighogy meglátott, Viktor Viktorovics, az apja felkiáltott:
― Ki ez a gyönyörű hölgy?! Csak nem az én ügyefogyott fiamnak jutott egy ilyen csodás lány?..
Nem hiszem el! Biztosan színésznőt fogadott fel! Vallja be, kisasszony, maga a színpad munkása?
Kuncogtam, az arcomba szökött a vér.
― Nem, dehogy. Valóban a fia barátnője vagyok ― és kezet nyújtottam: ― Nagyon örülök!
Viktor Viktorovics megfogta a kezemet, lelkesen megszorította, és néhány pillanatig nem is engedte el.
― Én is, Anya, én is nagyon örülök! Ő pedig a feleségem ― bólintott Andrij édesanyja felé ― Szvitlana Anatolijivna.
Katya nővére nem volt otthon, ami kicsit elszomorított ― vele is szerettem volna megismerkedni.
Andrij megígérte, hogy később bemutat minket egymásnak. De Katya, úgy tűnt, nem nagyon vágyott a találkozásra ― mindig akadt valami halaszthatatlan dolga.
Először megsértődtem, aztán beletörődtem. Mi a különbség? Ha nem akarja ― hát nem. Mintha ez olyan létfontosságú lenne?
― Csak férjhez készül ― mondta Andrij mentegetőző hangon. ― Állandóan a vőlegényével van…
Legyintettem:
― Ugyan már, Andrij. Ez az ő dolga. Nem fogom erőszakkal rávenni!
― Ez igaz ― vidult fel Andrij…
…Katya azonban végül nem ment férjhez: a lovagja nyomtalanul eltűnt, miután a teszt két csíkot mutatott.
Katya sírt, panaszkodott, átkozta a sorsot ― majd mégis úgy döntött, megszüli a gyereket, bár az egész család hevesen le akarta beszélni.
A lakás még zsúfoltabb lett. Amikor Andrijt kiköltöztették aludni a konyhába, hogy ne zavarja a fiatal anyát és a kisbabát, felajánlottam neki, hogy költözzön hozzám.
― Szuper! ― örült meg Andrij. ― Köszönöm, Anya! Persze, hogy beleegyezem.
Sietve pakolni kezdte a holmiját egy nagy, régi sporttáskába. Én kissé távolságtartóan figyeltem, ahogy ide-oda járkál a lakásban.
Az egyik csukott ajtó mögül gyereksírás hallatszott, és Katya halk hangja: altatódalt dúdolt.
― Lám, mégiscsak megismerkedtem a húgoddal ― jegyeztem meg félmosollyal. ― Végül eljött ez a nap is.
Eleinte úgy éltünk, ahogy mondani szokás: lélek a lélekkel. Sem veszekedések, sem viták, sem konfliktusok ― minden nyugodt és sima volt.
Semmiféle „összecsiszolódásra” nem volt szükség ― minden olyan egyszerűen és természetesen alakult, mintha így kellett volna lennie, mintha maga a sors rendezte volna így.
Egyszerűen belépett az életembe egy új ember, és azonnal annak elválaszthatatlan részévé vált.
Minden szabadidőnket együtt töltöttük. Hétvégén, ha az idő engedte, kimentünk a természetbe, moziba és kávézókba jártunk, otthon pedig meghitt estéket töltöttünk sorozatnézéssel, egy csésze forró csokoládéval és egy közös pizzával.
Fejest ugrottam ebbe a nyugodt, boldog családi életbe, ha egyáltalán nevezhetem így.
Mintha egy puha, selymes gubó ölelt és ringatott volna meleg karjaiban…
Ez az idill ugyanolyan hirtelen omlott össze, mint ahogy elkezdődött ― azon a napon, amikor megkértem Andrijt, hogy szálljon be a rezsibe.
Egy mély karosszékben ült, könyvet olvasott, és még csak fel sem nézett rám.
― Nem fogyasztok én olyan sokat ― válaszolta ingerülten. ― Te úgyis ugyanúgy fizetnéd a rezsit nélkülem is.
A fizetésem meg, tudod jól, kicsi, még magamra is alig elég.
― A számláink nem is olyan nagyok. A kérdés pár ezer forint havonta. És igen, fizetném egyedül is, de te is itt laksz!
Andrij végre elszakadt a könyvtől, és összeráncolta a homlokát:
― A laptopom szinte semmit sem fogyaszt! A telefonomat meg naponta egyszer töltöm fel. Ez mennyi lehet? Kétszáz hrivnya havonta.
Hirtelen fellobbant bennem a düh. Karba tettem a kezem, és áthatóan néztem rá.
― Még ha kétszáz hrivnya is ― miért ne adhatnád ide nekem? Miért élsz itt úgy, hogy egy fillért sem fizetsz?
― Anya, mintha nem tudnád! ― csattant fel Andrij. ― A fizetésem nevetséges! Befejezem az egyetemet, találok rendes munkát, és akkor majd mindent én fizetek! Miért kötözködsz folyton?
― Nem kötözködöm. Egyszerűen belefáradtam, hogy mindent egyedül fizetek. Nő vagyok vagy ki?..
A megjelenéseddel ebben a lakásban a költségek jelentősen megnőttek, ha nem tudnád!
Hiszen te is használod a zuhanyt, a vécét, az áramot! Nálam meg minden mérőóra szerint megy!
― Akkor költözzek albérletbe? ― szűrte a fogai között Andrij.
― Dehogyis! Csak segíts a rezsi kifizetésében. Nem azt kérem, hogy bérleti díjat fizess nekem ― csaptam össze a kezem. ― Egyáltalán nem értem, miért dühöngsz ennyire. Mintha valami rendkívülit követelnék tőled!
― De hát mi egy pár vagyunk! Pont ez a lényeg! Te meg pénzt akarsz lehúzni rólam!
― Andrij! ― végleg kijöttem a sodromból. ― És te talán nem „húzol le” engem? Ketten élünk itt, de csak én fizetek!
Felugrott, és járkálni kezdett a szobában, valami érthetetlent mormogva az orra alatt.
Aztán megállt, és dühös tekintettel meredt rám.
― Ha így áll a dolog, akkor elmegyek. Inkább élek albérletben! ― rázta a fejét. ― Nem gondoltam, hogy ennyire kicsinyes vagy. Ennyi, összepakolok.
― Ahogy akarod ― feleltem tettetett közönnyel. ― Csak albérletért úgyis fizetned kell majd, méghozzá többet, mint itt a rezsi.
― Talán még a jelzáloghiteled felét is fizessem, ha már itt lakom? ― kérdezte Andrij gúnyosan. ― Miközben a lakás a te tulajdonod?
Elöntött a méreg.
― És miért is ne? Ha úgyis albérletbe mennél, talán jobb lenne ugyanazt a pénzt a szeretett barátnődnek adni, mint valami idegen nőnek, nem?
Annak a lánynak, aki megkönnyíti az életedet? A főzés, a takarítás meg minden más ― mind az én nyakamon van! Mondtam én ezért egyetlen szót is?!
― Te anyagias vagy. Csak a pénzen jár az eszed.
Behúzta a táska cipzárját, és a vállára dobta.
― És még én vagyok anyagias! Te nem akarsz fizetni, te szorongatod a pénzt, de anyagias én vagyok!
Remek logika, bravó! Így szeretsz engem, hogy bárkinek hajlandó lennél lakást fizetni, csak nekem nem? Szájhős! ― vágtam oda. ― Jó utat!
Andrij halkan káromkodva az előszobai kis asztalra dobta a kulcscsomóját, és kiment a lépcsőházba. Az ajtó hangosan becsapódott.
Hallottam, ahogy lemegy a lépcsőn, ahogy a bejárati ajtó mágneszára felcsipog. Forrt bennem a felháborodás, ökölbe szorított kézzel álltam.
Hát így állunk! Kiderült, hogy az én számlámra akart itt nyugodtan, ingyen élni! Na nem, nekem ingyenélők nem kellenek!
Andrijt meglepően gyorsan elfelejtettem ― két hét múlva szinte semmilyen érzés nem maradt bennem.
Magamban mosolyogtam: lám, mire képes a rezsifizetés, milyen életleckét ad!
Néha eljutottak hozzám hírek közös ismerősöktől. Andrij egy ideig valóban albérletben lakott, aztán visszaköltözött a szüleihez ― aludni a konyhában.
Engem a legcsúnyább szavakkal illetett, azt állítva, hogy a lakást, finoman szólva, nem egészen tisztességes úton szereztem.
Pontosabban azt terjesztette, hogy „éjjeli pillangóként” kerestem meg rá a pénzt. A szavainak persze senki sem hitt ― hogyan is hihettek volna, amikor mindenki pontosan tudta, hol dolgozom és mivel foglalkozom?
Az ő hírnevének viszont ezek a rágalmazó, mocskos kijelentések semmi plusz pontot nem hoztak ― sőt, voltak, akik inkább megszakították vele a kapcsolatot.
Mostanában, amikor megismerkedem egy férfival, azonnal megkérdezem tőle, van-e lakása ― és már az sem érdekel, ha emiatt anyagiasnak tartanak.
