Katya a konyha közepén állt, és érezte, ahogy hideg gombóc kúszik fel a torkába. Az utóbbi napokban a toxikózis elviselhetetlenné vált, de most nem a terhességtől émelygett, hanem a levegőben lógó szavaktól.
— Katyuska, te okos lány vagy — húzta végig ápolt körmét Galina Petrovna a tölgyfa parkettán, mintha annak szilárdságát ellenőrizné. — Nézz szembe az igazsággal. Ez nem lakás, hanem egy kripta.
Az anyós úgy ült az asztalnál, mintha szívességet tenne a széknek, a konyhának és az egész háznak. Előtte vékony porceláncsészében gőzölgött a tea – az egyetlen dolog, amit itt hajlandó volt jóváhagyni.
— Anyának igaza van, Katya — állt a férje, Viktor az ablaknál, idegesen dobolva ujjaival a párkányon. — A magas plafon persze menő dolog. De láttad a fűtésszámlákat? És a villanyvezetékeket? Ez a ház majdnem százéves. Nem vagyon, hanem teher.
Katya ösztönösen a hasára tette a kezét. Még lapos volt, de már olyan fontos. Ezt a „sztalinkát” a nagymamájától örökölte. Itt régi könyvek és nyugalom illata lengte be a levegőt. Tavaly nyáron ő maga csiszolta fel ezeket a padlókat, centiméterről centiméterre, belélegezve a fapor illatát, és arról álmodva, hogy itt majd a gyerekeik futkároznak.
— Itt van a park az út túloldalán — mondta halkan. — Közel a rendelő, az iskola…
— Park, tele alkeszokkal! — fordult meg hirtelen Viktor, szemében fanatikus tűz égett, amitől Katya mindig megijedt. — Katya, hagyd már ezt a régiséget, én a családra gondolok! A jövendő örökösre! Anya nekünk adja a telkét Szoszniban. Fogalmad van, mennyit ér ott egy négyszögöl? Egy milliót! És ő ingyen adja, csak úgy!
— Ez családi birtok — bólintott fontoskodva Galina Petrovna, megigazítva gondosan belőtt frizuráját. — Azt akarom, hogy az unokám friss levegőn nőjön fel, saját házban, nem ebben a betonkalitkában, mindenféle lecsúszott szomszéddal körülvéve. Palotát építünk ott, Katyenka. De kell egy kezdőtőke.
A terv egyszerű volt, mint az egérfogó. Katya eladja a lakását – ez nagyjából tizenkét millió. A pénz az építkezésre megy. Viktor magára vállalja az irányítást, brigádot fogad, és télre már be is költöznek az új házba.
— Egy család vagyunk, kicsim — lépett oda Viktor, és átölelte a vállát. A keze meleg volt, Katya mégis megborzongott. — Te adod a fő részt, én magamra vállalom az összes piszkos munkát meg az építkezést. Minden tisztességes.
„Tisztességesen.”
Ez a szó csengett a fülében. Katya bólintott, nyelt egyet, annyira szeretett volna hinni. Hiszen végül is a család nem arról szól, hogy minden közös? Lehet egyáltalán kicsinyesnek lenni, amikor a gyerek egészségéről van szó?
— Rendben — sóhajtotta. — Kiteszem eladásra a lakást.
Galina Petrovna elmosolyodott.
A mosolya széles volt, de a szeme hideg maradt, akár egy csukáé, amely megpillantotta a villanó műcsalit.
A következő hónap lázas rohanásban telt. Viktor projektekkel, költségvetésekkel és katalógusokkal szaladgált. Csak gázblokkokról, betonvasról és panorámaablakokról beszélt. Katya viszont a kőkemény spórolás üzemmódjában élt.
Megállapodtak: amíg a lakás el nem kel, Viktor „forrásokat halmoz fel” a munkák kezdetére. Ezért a mindennapi élet teljesen Katyára hárult.
Szombat reggel, a szupermarketben.
Katya a tejtermékes polcnál állt, és hipnotizálta a túró árcéduláját. Az orvos határozottan kalciumot és vitaminokat javasolt. A terhesvitamin kétezer rubelbe került. A túró akciósan kilencven volt.
A kosarában márványos steakek feküdtek — Vitya szerette a közepesen átsütött húst, erőre volt szüksége, hiszen ő „építkezik”. Ott volt a drága tea is Galina Petrovnának — megígérte, hogy este beugrik megbeszélni a homlokzat színét. Magának Katya pedig azt az egy csomag túrót tette be.
A kasszánál a terminál pittyent, majd kiírta: „Elégtelen fedezet”.
Katya érezte, ahogy elönti az arcát a forróság. A mögötte álló sor türelmetlenül zúgolódni kezdett.
Felhívta a férjét:
— Vity, utalj pár ezret élelmiszerre, teljesen lenulláztam magam.
A válasz azonnal érkezett, hangüzenetben. A férje hangja vidám volt, lelkesedéstől csengő:
„Kicsim, hát mi van veled? Mondtam, hogy az utolsó fillért is betoltam az előlegbe a betonra! Mindjárt itt az alapozás! Tarts ki egy kicsit, építkezünk! Én is teljesen padlón vagyok, még kávét se iszom. Minden a házra megy!”
Katya szó nélkül visszatette a túrót, otthagyta a steakeket és a teát. Kilépett az üzletből, érezve, ahogy szédül a feje. „Minden a házra.” Milyen házra? Arra, ami még nem is létezik?
Este húst sütött.
A sült marha illata újabb émelygési hullámokat váltott ki, de tűrte. Viktor jó étvággyal evett, és arról mesélt, milyen szuper brigádot talált.
— Egyébként a szerencseingemet kivasaltad? — kérdezte, miközben szalvétával megtörölte a száját. — Holnap találkozó a művezetővel, úgy kell kinéznem, mint az élet ura.
Katya bólintott.
Fél órája vasalta ki azt az inget, igyekezve nem észrevenni, hogy a gallér már kopott. Neki magának elszakadt az egyetlen kényelmes harisnyája, de újat nem volt miből venni.
— Valahogy sápadt vagy — jegyezte meg Viktor, és töltött magának még egy pohár bort. — Jót tenne a friss levegő. Majd ha felépül a ház, kiülsz a teraszra, rózsákat nevelsz.
— Vity — kérdezte halkan Katya. — És a telek papírjait hogyan intézzük? Rád írjuk az ajándékozást? Vagy rögtön kettőnkre?
Viktor megdermedt a pohárral a kezében. Egy pillanatra irritáció villant a szemében – úgy néz az ember egy tolakodó légyre.
— Katya, már megint kezded? Anya megmondta, mindent elintézünk. Most nincs idő az MFC-be rohangálni, ég a szezon! Kiöntjük az alapot, felhúzzuk a falakat, aztán foglalkozunk a papírokkal. Anya nem megy sehová, hiszen ő az anyám! Vagy talán nem bízol benne?
— Bízom — hazudta Katya.
Éjjel nem tudott elaludni. Az a mondat, hogy „hiszen ő az anyám”, karcolta az agyát.
A felismerés nem egyszerre jött. Lassan gyűlt össze, mint a por a sarkokban, amit addig nem veszel észre, amíg fel nem kapcsolod a vakító fényt.
Az első réteg vasárnap hullott le.
Ebéd az anyósnál. Galina Petrovna, saját fontosságától kipirulva, a barátnőjének, Lenka néninek mutogatta a ház tervét a táblagépen.
— Nézd csak, Lenocska! Itt lesz a télikert. Itt pedig a műtermem. Régóta arról álmodom, hogy a természetben festhessek.
Katya, aki épp a koszos tányérokat szedte le az asztalról (az anyós házában ez a szerep mindig automatikusan rá hárult), megdermedt.
— Galina Petrovna — mondta óvatosan. — De hát ez… ez a terv szerint gyerekszoba. Vityával oda terveztük a gyerekszobát.
Az anyós megtorpant, kígyószerű kecsességgel fordította felé a fejét.
— Kislányom — a hangja émelyítően édes lett, mint az olcsó szirup. — Ugyan, mi a különbség? A ház nagy, mindenkinek jut hely. Ez a mi családi fészkünk. Az én telkem, az én szabályaim… jaj, vagyis a mi szabályaink, persze.
A elszólás ott maradt a levegőben. „Az én telkem.”
Este Katya leült a laptop elé. Úgy remegett a keze, hogy háromszor is elrontotta a captchát a Roszreesztr honlapján. Tudnia kellett az igazságot.
Nyilvános kataszteri térkép. Keresés cím alapján, EGRN-kivonat rendelése. Háromszázötven rubel – a fizetés átment.
Öt perc múlva a postaládájába megérkezett a PDF-fájl.
Katya megnyitotta a dokumentumot. A sorok úsztak a szeme előtt, de a lényeg úgy vágta gyomorszájon, erősebben bármilyen toxikózisnál.
Földterület.
Jogtulajdonos: Szmirnova Galina Petrovna.
A jog bejegyzésének dátuma: 2015.05.15.
Semmiféle ajándékozási szerződés nem létezett. Sem ígéret ajándékozásra. Semmilyen „folyamatban lévő átírás”. A telek száz százalékban az anyósé volt.
Katya pontosan tudta: akié a föld, azé a ház. Nem számít, ki fizette a téglát, ki vont meg magától mindent a vitaminokon spórolva. Ha ide épül fel a ház, az Galina Petrovnáé lesz. Katya pedig semmivel marad.
A szobában sötét volt. Viktor aludt, szétterülve az ágyon, mint egy győztes hadvezér. A telefonja az éjjeliszekrényen feküdt, töltőre dugva. A kijelző felvillant – üzenet érkezett.
Katya nem szeretett leskelődni, méltóságon alulinak tartotta. De most az önfenntartási ösztön kikapcsolta az illem összes kapcsolóját.
A férje telefonján nem volt jelszó, mindig azt mondta, nincs mit rejtegetnie.
Az üzenet a „Mama” nevű kontaktból jött.
„Fiam, ne nyomd túl erősen a lakás eladásával, mert még megijeszted. Adja csak el a kis putriját, tegye be a pénzt, aztán a hasával úgysem megy sehová. A házat nyári konyhaként írjuk a nevemre, hogy kevesebb legyen az adó. Te csak kezdd el az építkezést, hogy ne legyen visszaút.”
Katya kétszer is elolvasta az üzenetet.
„A hasával.”
„Úgysem megy sehová.”
„A nevemre írjuk.”
Tudtak a terhességről. Katya senkinek sem mondta el, meglepetésnek szánta az első szűrés utánra. De úgy látszik, a toxikózis nem kerülte el a „szerető” anyós figyelmét, és fel is használták. Mindent kiszámoltak: a várandós nő sebezhető, fészek kell neki, mindent odaad a jövendő gyerekért.
Hülyének nézik, egy hozománnyal rendelkező inkubátornak a belvárosi lakással.
Katya a hasára tette a kezét.
— Ne félj — suttogta. — Anya nem ad minket senkinek.
A következő héten Katya tökéletesen játszotta a szerepét. Csendes volt, engedelmes, mindenbe beleegyező.
— Vitya — mondta reggelinél, gondosan vajat kenve a kenyérre. — Van vevő a lakásra, két hét múlva kész lenne az adásvételre.
Viktor örömében félrenyelte a kávét.
— Komolyan?! Katyka, te vagy a legjobb! Tudtam, hogy nem hagysz cserben!
— De kér egy kis haladékot, valami a jelzáloghitelével intéződik — folytatta lágyan. — Te meg mondtad, hogy sietni kell az alappal. Talán kezdhetnénk…
— Én szívesen! — ugrott fel Viktor, és fel-alá kezdett járkálni a konyhában. — Csak hát pénz nincs! A brigád áll, a beton napról napra drágább!
— És a hitel? — kérdezte Katya ártatlanul. — Vegyél fel egy fogyasztásit, három-négy milliót. Pont elég az alapra meg a falakra. Két hét múlva eladom a lakást, és azonnal visszafizetjük. Egy hónapra pár fillér a kamat, de legalább befejezzük az esők előtt.
Viktor megállt, a szemében felvillant a mohóság, ami küzdött az óvatossággal – de a mohóság, amelyet a felesége feletti hatalomba vetett hit táplált, győzött.
— De megadják? Kicsi a hivatalos fizum.
— Megadják, hiszen tulajdonos vagy abban a garzonban, fedezetnek jó — segítette ki Katya. — Vagy vegyél fel két banknál. Te olyan talpraesett vagy. A lényeg, hogy kezdjük el, Vity. Annyira szeretném a mi házunkat.
Viktor úgy ragyogott, mint egy kifényesített rézpénz.
— Kész, eldőlt! Ma beadom a kérelmeket. Katyka, saját házunk lesz!
Felvette a hitelt: három és fél millió rubelt. Őrült kamatra, de kit érdekelt? Két hét múlva úgyis visszafizeti a felesége pénzéből.
Eljött az X nap – pontosabban a Beton napja.
Katya ragaszkodott hozzá, hogy menjenek ki a telekre. „Látni akarta, hogyan születik meg az álom.”
A „Szoszni” elit lakópark telke egy sártengerré változott. A nehézgépek feltúrták a földet, az anyós egykori gyepét csatatérré alakítva. A betonkeverő teherautók hosszú sora várakozott.
Viktor gumicsizmában, sisakban ordított a munkásokkal, hevesen hadonászva – és végtelenül boldognak tűnt.
— Nézd, Katya! — szaladt oda hozzá Viktor, szürke cseppekkel összefröcskölve. — Ez megerősített sávalap! Ide vagy negyven köbméter beton megy! Évszázadokra építünk! Most beleverjük az összes pénzt, de a ház úgy fog állni, mint egy erőd!
Katya nézte, ahogy a sűrű szürke massza beleömlik a zsaluzatba. Három és fél millió rubel. Olyan pénz, ami Viktornak sosem volt. A pénzt a banktól vette fel a felesége „becsületszavára”.
Nézte, ahogy a beton megdermed – emlékművévé válik a férfi ostobaságának és kapzsiságának.
— Nagyon megbízható, Vitya — mondta, a szél itt metszően hideg volt. — Valóban, évszázadokra.
Az anyós a régi nyaralója verandájáról figyelte a munkát, kendőbe burkolózva. Gazdasszonyosan intett: nézd csak, kislányom, hogyan költjük a te pénzedet.
Katya visszaintett.
Az adásvétel napját keddre tűzték ki.
Katya a konyhájában ült, a nap meleg borostyánfénnyel öntötte el a parkettát. Az asztalon friss pünkösdi rózsákkal teli váza állt – magának vette, fél év után először nem spórolva. A sütőben almás pite sült. A fahéj és a tészta illata kiszorított minden félelmet.
Az asztalon rezegni kezdett a telefon, a kijelzőn ez állt: „Szerelmem”.
Katya kortyolt egyet a teából.
Egy perc múlva újra csörgött, aztán megint. Utána záporozni kezdtek az üzenetek.
„Hol vagy?! A közjegyző vár!”
„A vevő ideges! Katya, vedd fel a telefont!”
„15 perc múlva szerződés, dugóban ülsz vagy mi?!”
Várt még öt percet – hadd idegeskedjen, hadd érezze, milyen, amikor kicsúszik a talaj a láb alól.
Végül fogadta a hívást.
— Katya!!! — Viktor ordítása a vonal túloldalán grimaszra késztette. — Hol a fenében jársz?! Mindenki itt van! Felfogod, hogy tönkreteszed az üzletet?!
Katya hátradőlt a széken, és megsimította a hasát.
— Vity, ne kiabálj, árt a vérnyomásnak.
— Milyen vérnyomás, az ördögbe?! Hol vagy?!
— Itthon vagyok, Vity. A konyhában teázom.
— Hogyhogy itthon? — remegett meg a férje hangja. — És az adásvétel?
— Nem lesz adásvétel — mondta nyugodtan Katya. A hangja egyenletes volt. — Meggondoltam magam, nem adom el a nagymamám lakását. Szeretem ezt a helyet. Magas plafonok, tudod… levegő. A gyereknek jót tesz.
A vonal túlsó végén csend támadt. Katya hallotta, ahogy Viktor nehezen lélegzik.
— Te… te viccelsz? — rekedten kérdezte. — Katya, ez nem vicces, hitelt vettem fel! Egy hét múlva az első törlesztő! Kifizettem a betont! Megrendeltem a gázblokkokat! Miből fogom visszaadni?!
— Nem tudom, Vity — emelte a csészét a szájához Katya. — Kérd el anyádtól. Az a föld az övé, és most már az alap is az övé. Mindent a házba tettél, hát tessék, gratulálok. Szép ajándékot csináltál anyádnak — egy luxus alapot a jövőbeli kerti pavilonhoz.
— Te… te a feleségem vagy, kötelességed! — üvöltötte Viktor. — Elpusztítalak, te dög!
— Semmivel sem tartozom neked, Vity. Főleg azután, hogy megtudtam: számotokra én csak egy „has” vagyok, aki úgysem megy sehová.
A vonal túloldalán valaki görcsösen felsóhajtott. Úgy látszik, leesett neki.
— Egyébként — tette hozzá Katya, a manikűrjét nézegetve — a lakás zárját lecseréltem. A holmid a portásnál van, fekete zsákokban. Estig van időd, utána Misa bácsi kidobja őket. A válókeresetet a Goszuszlugin keresztül már beadtam.
Letette a telefont, és letiltotta a számot.
Rögtön utána Galina Petrovna száma kezdett hívni. Katya elmosolyodott, és azt is feketelistára tette.
Felállt, odalépett az ablakhoz. Lent az udvaron gyerekek fociztak. Az öreg hársfák lombjai zúgtak. A „sztalinka” pedig ott állt, mint egy erőd.
Viktor maradt a három és fél milliós hitellel és egy rakás betonnal, amely az anyja földjébe lett temetve. Befejezetlen építményt föld nélkül eladni lehetetlen. Rávenni az anyját, hogy adja el a családi fészket az ő adósságai miatt? Katya jól ismerte Galina Petrovnát. Az inkább felakasztja magát, mintsem megváljon az „elit” telkétől. Most majd egymást marják, mint a pókok egy befőttesüvegben. Az anyós kapott egy feltúrt telket betonkoloncokkal, amelyeket pénzért kell majd elbontani. Viktor pedig… kapott egy többmilliós leckét.
Katya kivette a pitét a sütőből. Az aranyszínű kéreg gyönyörűen átsült.
— Egyél, kicsim — mondta, és levágott egy nagy szeletet. — Most nekünk nagyobb szükségünk van vitaminokra, mint apádnak a gázblokkokra.
Hosszú hetek óta először egyáltalán nem émelygett.
