– Már egy kilométerről árad belőled az öregség! – vágta oda a férfi, akit Ira a legközelebbi emberének hitt.
– Ira, szia… Találkozzunk ma, beszélnünk kell – hívta fel Szvetlana a barátnőjét este kilenckor, amivel igencsak meglepte.
– Ma? Kedden? Holnap munka, és már késő is van… Ráadásul folyik az orrom ebben az őszi nyirkosságban.
– Öltözz, húsz perc múlva érted megyek.
– Történt valami?
– Igen… Találd ki, ki járt nálam ma pszichoterápiás ülésen…
– Ki? Ványa?
– Nem, a fiad nem jár hozzám, ne viccelj már. Neki a pszichológus helyett ott van a boxzsák az edzőteremben – nevetett Szvetlana.
– Akkor ki?! Csak nem Petya? Nem… – rezzent össze Ira. A szerelme teljesen normálisnak és egészségesnek tűnt számára.
– Mélyebbre áss. Nem Petya, hanem… jó, mondom. A volt férjed, Valerij. Az, aki miatt öt évig jártál hozzám terápiára. Szóval öltözz, menj ki a parkolóba. Mindjárt ott vagyok, és mindent elmesélek.
Ira elkerekedett szemmel bámult, sőt még arra is gondolt, hogy a barátnője csak viccel. Az ő volt férje, Valerij Szemjonovics, soha az életben nem ment volna pszichológushoz. Vagy… mégis? Mi késztethette erre?
Az orrfolyás és a fáradtság egy csapásra eltűnt. Ira felvette a garbót és a farmert, magához kapta a pénztárcáját, és lement a lépcsőházba, hogy ott várja Szvetlanát.
Néhány évvel korábban…
– Te tényleg semmit sem akarsz mondani a védelmedben?! – kérdezte Ira, miután meglátta a férje telefonján egy fiatal nő kihívó fotóit, nyílt felhívással, hogy azonnal menjen hozzá.
– Mit mondhatnék? Azt, hogy ötvenévesen már nincs meg benned az a frissesség és szépség? Hogy petyhüdt a bőröd?
Ira rémülten nézett a férfira. Bármit el tudott volna képzelni: bocsánatkérést, kifogásokat, olyasmit, hogy „megkísértett az ördög”, vagy „ez nem is az enyém, valami lotyó eltévesztette a számot”…
De Valera azonnal bevallotta, hogy fiatal szeretőt tart.
– Ira, ez teljesen normális. Egy férfi az ereje teljében vágyik arra, hogy maga mellé találjon egy nőt.
– Miért nem váltál el tőlem?! Miért hoztad haza ezt a mocskot?! – préselte ki magából Ira, más szavakat nem találva.
– Ugyan már, hidd el, Lizám, nála „tisztábbat” nem találsz. Szalonokba jár, rózsaszirommal teli fürdőket vesz, naponta kétszer mosakszik, és te? Már egy kilométerről árad belőled az öregség! – mondta ki az a férfi, akit Ira a legközelebbi emberének hitt.
Ira elveszítette az önuralmát. Felkapta az asztalról a vizes rongyot, és teljes erejéből rávágott Valerára, tovább csapkodva őt, míg a férfi ki nem tépte a rongyot a kezéből, és félre nem lökte.
– Nyugodj meg. Fogd vissza magad!
Meg kell tanulni méltósággal elfogadni a vereséget, és utat engedni a fiataloknak.
Ira ránézett a férfira, akinek az arcába legszívesebben köpött volna, majd felemelt fejjel elment.
Tudta, hogy a házasság alatt vásárolt lakást megosztják, hogy mindent, amit együtt szereztek, el kell adni és fel kell osztani. Valera pedig nem mutatott semmi irgalmat.
– Ira, szia… Találkozzunk ma, beszélnünk kell – hívta fel Szvetlana a barátnőjét este kilenckor, amivel alaposan meglepte.
– Ma? Kedden? Holnap munka van, és már késő is… Ráadásul folyik az orrom ebben az őszi nyirkosságban.
– Öltözz, húsz perc múlva érted megyek.
– Történt valami?
– Igen… Találd ki, ki járt nálam ma pszichoterápiás ülésen…
– Ki? Ványa?
– Nem, a fiad nem jár hozzám, ne viccelj már. Neki a pszichológus helyett ott van a boxzsák az edzőteremben – nevetett Szvetlana.
– Akkor ki?! Csak nem Petya? Nem… – rezzent össze Ira. A szerelme teljesen normálisnak és egészségesnek tűnt számára.
– Mélyebbre áss. Nem Petya, hanem… jó, mondom. A volt férjed, Valerij. Az, aki miatt öt éven át jártál hozzám terápiára. Szóval öltözz, menj ki a parkolóba. Mindjárt ott vagyok, és mindent elmesélek.
Ira elkerekedett szemmel bámult, sőt még arra is gondolt, hogy a barátnője csak tréfál. Az ő volt férje, a hatvanöt éves Valerij Szemjonovics, soha az életben nem ment volna pszichológushoz. Vagy… mégis? Mi késztethette erre?
Az orrfolyás és a fáradtság egy pillanat alatt eltűnt. Ira felvette a garbót és a farmert, felkapta a pénztárcáját, és lement a lépcsőházba, hogy ott várja Szvetlanát.
Néhány évvel korábban…
– Te komolyan még csak meg sem próbálsz mentegetőzni?! – kérdezte Ira, amikor meglátta a férje telefonján egy fiatal nő kihívó fotóit, nyílt felhívással, hogy azonnal menjen hozzá.
– Mit mondjak? Azt, hogy ötvenévesen már nincs meg benned az a frissesség és szépség? Hogy petyhüdt a bőröd?
Ira rémülten nézett a férfira. Bármit el tudott volna képzelni: bocsánatkérést, kifogásokat, olyasmit, hogy „megkísértett az ördög”, vagy „ez nem is az enyém, valami lotyó eltévesztette a számot”…
De Valera azonnal bevallotta, hogy fiatal szeretőt tart.
– Ez teljesen normális, Ira, hogy egy férfi az ereje teljében szeretne maga mellé találni egy lányt.
– Miért nem váltál el tőlem?! Miért hoztad haza ezt a mocskot?! – préselte ki magából Ira, más szavakat nem találva.
– Ugyan már, hidd el, Lizám, nála „tisztábbat” nem találsz. Szalonokba jár, rózsaszirommal teli fürdőket vesz, naponta kétszer mosakszik – és te? Már egy kilométerről árad belőled az öregség! – vágta oda az a férfi, akit Ira a legközelebbi emberének hitt.
Önuralmát elveszítve Ira felkapta az asztalról a vizes rongyot, és teljes erejéből rávágott Valerára, tovább csapkodva őt, míg a férfi ki nem tépte a rongyot a kezéből, és félre nem lökte.
– Nyugodj meg. Fogd vissza magad! Meg kell tanulni méltósággal elfogadni a vereséget, és utat engedni a fiataloknak.
Ira ránézett a férfira, akinek az arcába legszívesebben köpött volna, majd felemelt fejjel elment.
Tudta, hogy a házasság alatt vásárolt lakást megosztják, hogy mindent, amit együtt szereztek, el kell adni és fel kell osztani. Valera pedig egyáltalán nem mutatott irgalmat.
Még azt a teáskészletet is kettéosztotta, amelyet az anyósa ajándékozott, mielőtt elhunyt. Ez a készlet különösen drága volt Ira szívének, de a férfi nem hagyta meg volt feleségének. Mindent elvitt. Elvitt mindent, és még ki is nevetett azon, ami megmaradt.
A válás után Irának ki kellett költöztetnie a bérlőket a szülei egyszobás lakásából, és ott kellett élnie. Az idegi megterhelés hatására nagyon lefogyott, elcsigázott lett, és idősebbnek tűnt a koránál.
Egyetlen dolog tartotta ezen a világon: az imádott fia, Ványa.
– Anya, teljes mértékben melletted állok. Tarts ki – mondta neki.
Irát a barátnője, Szvetlana is támogatta, aki szintén átesett egy váláson, és új hivatásra talált: pszichológiát tanult, majd tanácsadásokat kezdett tartani.
– Ira, fáj nézni téged. Gyere el hozzám terápiára. Nem kérek pénzt, tapasztalatot szerzek, te pedig feldolgozod a volt férjeddel kapcsolatos problémáidat.
Ira eleinte elutasította, de hamar rájött, hogy ha nem beszéli ki magából mindezt, egyszerűen szétrobban, mint egy túlfújt lufi.
Szó szót követett, egy üveg vörösbor is előkerült – és a „terápia” elkezdődött.
Az évek során Szvetlanából Szvetlana Tyimofejevna lett – kisvárosuk egyik legnépszerűbb online pszichológusa.
Szvetlana „kilencesről” külföldi autóra váltott, lakást vett a lányának, arcplasztikát csináltatott, és fiatalosabbá, sikeres üzletasszonnyá vált, aki másoknak segít kimászni a mocsárból és a mérgező kapcsolatokból.
Talán ezért nem ismerte fel Valera a sikeres pszichológusnőben volt felesége egykori barátnőjét. Vagy talán tudatosan ment hozzá, megértve, hogy az ő esetében senki sem segíthetne jobban, mint ez az ötcsillagos értékelésű hölgy az online véleményoldalon. Vagy egyszerűen csak gyónni akart… a volt feleség barátnője előtt.
– Mondd! – Ira már a második koktélt itta egymás után. Igen, nem volt már tizennyolc, de egy kicsit szeretett volna ellazulni. Ezért egy bárba mentek, mint a régi szép időkben…
– Biztosan tudni akarod? – Szvetlana komolyan nézett a barátnőjére.
– Gúnyolódsz velem? Meglengeted a cukorkát, aztán nem adod oda a gyereknek? Ezt tennéd velem?
– Nem, csak… borzalmas pszichológus vagyok, aki mások szennyesét rázza! – Szvetlana gyászos képet vágott, majd hirtelen, ördögien felnevetett. – Az összes megbántott nőért! Én! Visszautasítottam! – mondta, miközben felemelte a poharát.
– Várj… Ő most téged… Ő veled akart kezdeni valamit?
– Egy-két hónapnyi pszichoterápiát akart. Visszautasítottam.
– És ennyi? – kérdezte Ira csalódottan.
– Nem egészen. Amikor a titkárnőm beírta a konzultációra, még nem tudtam, hogy ő az. Egy ülést azért le kellett folytatnom.
– És?! Ne húzd az időt! – könyörgött Ira.
– Szóval… tudod, hogy Valera feleségül vette azt a lányt? Lizát?
– Tudom. Felhívta a fiát, dicsekedett vele, még az esküvőre is meghívta… – kezdett visszaemlékezni Ira. Az emlékek elárasztották azon a napon.
– Anya, apa teljesen megőrült! Azt hitte, hogy majd elmegyek az ő… – a fiú csúnya szóval illette az apja esküvőjét.
– Ványa! Ne beszélj így.
– De hát minek nevezzem? Freakshow-nak? Egy vénember és egy kislány?
Ira megrázta a fejét, nem tudva, mit mondjon. Ványa teljesen igazat mondott.
Az esküvő lezajlott. Természetesen a családból senki sem volt jelen, mindenki csendben Irát támogatta. Két évvel később pedig, amikor Iván és fiatal felesége az első gyermeküket várták, Valera váratlanul megjelent a fia lakásán.
– Figyelj, fiam, ajánlj egy orvost, ahol a feleséged szült.
– Neked miért kell? – kérdezte szárazon Ványa, nem szívesen engedve be apját.
– Lizácska várandós. Kellenek a kapcsolatok, az elérhetőségek, minden.
Válasz helyett Ványa becsapta az ajtót az apja orra előtt. Ira azonban így is megtudta, hogy a volt férje apa lett. És a terápia újra körbe-körbe indult.
– Nekem nincs senkim! Még a fikusz is elszáradt! Ő meg… ő… hatvanévesen apa lett! Ú-ú-ú! – zokogta, miközben Szvetlanának mesélte a „baját”.
– Nyugalom! Járt nálam egy nagyon rendes férfi, majd bemutatlak neki. Özvegy, és szüksége van egy nőre.
Szvetlana valóban bemutatta Irát Petrónak. Eleinte csak ismerkedtek egymással, színházba jártak, sétáltak, majd megértették, hogy a szerelem nem ismer kort, és úgy döntöttek, összeköltöznek.
Végül Petro segítségével Ira el tudta engedni a volt férjével kapcsolatos múltat. És íme… évekkel később már Valera jelent meg a pszichológusnál, fel sem ismerve Szvetlanában a volt felesége egykori barátnőjét.
– Hallgatom – mondta Szvetlana. Felismerte Valerát, és igyekezett megőrizni a professzionális hangnemet.
– A gyermek nem tőlem van – bökte ki Valera rögtön.
– Ó… És ezt hogyan éli meg? – Szvetlana majdnem elnevette magát.
– Érti, azt a gyereket… mintha megszoktam volna, a magaménak érzem. De… a helyzet az, hogy a feleségem megint várandós, és biztos vagyok benne, hogy ez a gyerek sem tőlem van.
– Honnan tudja, hogy az első gyermek nem az öné?
– DNS-tesztet csináltattam. Volt egy megérzésem… De úgy teszek, mintha a lányom lenne. Szeretem, kényeztetem…
– És mit szeretne tőlem? – kérdezte Szvetlana, már nem is leplezve a mosolyát.
– Hogy segítsenek.
– Miben?
– Mondják meg, mit tegyek most. Rosszul esik, hogy a szeretett nő megcsal.
– Ebben az esetben azt tudom tanácsolni, hogy váljon el a fiatal feleségétől, és vegyen el egy vele egykorú nőt. Egy hatvanhárom éves asszony aligha szülne más férfitól, és nem járna félre.
– De én nem akarok öreg nőt feleségül venni!
– Akkor tűrje a fiatal asszonyt, és tegyen úgy, mintha boldog családja lenne – nevetett fel nyíltan Szvetlana. Ezután az órájára mutatott, és közölte, hogy a konzultáció véget ért.
– Dolgozhatnánk együtt? Úgy értem… hogy valahogy elfogadjam ezt a helyzetet…
– Nem, sajnálom. Az ön esete reménytelen – mondta Szvetlana szakértői arccal. – Őszintén kívánok önnek egészséges öregkort, hogy ne kelljen a kedvesét „hűségvizsgára” küldenie. Valószínűleg nagy örökségben reménykedik.
– A lakást a lányom nevére írattam…
– Nos… maga igazi hős, ehhez nincs mit hozzátennem – vont vállat Szvetlana.
Valera még savanyúbb arccal távozott a rendelésről, mint ahogy érkezett. Szvetlana meggyőzte róla, hogy az ő esetében a segítség már teljesen értelmetlen.
Nagyon felkavarta ez az eset, és rettenetesen szerette volna elmesélni a barátnőjének.
– Hát így történt – mondta Szvetlana. – Boldogtalan felszarvazott férj, a lakást pedig a felesége gyerekére íratta. Szóval… ne hidd, hogy neki minden fenékig tejfel.
– Értem. Nos… nem mondhatom, hogy sajnálom. Én… szabad mondanom, Szvetlana? Ez nem jelenti azt, hogy rossz pszichológus lennél, vagy hogy nem dolgoztuk fel a traumáimat…
– De én örülök! A fenébe is, örülök, hogy ez az öreg kutya megkapta, amit megérdemelt. Van igazság a világon. Emeljük poharunkat az összes elhagyott feleségre! És arra, hogy a igazság győzzön.
Összekoccintották a poharaikat, kibeszélték a volt férjeket, majd elváltak.
Ira és Szvetlana élete rendben volt.
Valera viszont, miután a pszichológusnál ivott egyet a történtekre, botrányt rendezett a feleségének a DNS-teszttel, majd összepakolt, és az utcára került.
A kórházból Lizácskát a gyerekkel a gyerekek valódi apja várta: egy fiatal, jóképű férfi – igaz, nem olyan gazdag, mint Valera. Bár most már Valera sem gazdag.
Egy ősz, pocakos öregember lett, fedél nélkül, ráadásul tartásdíjjal egy idegen gyerek után: Liza ügyesen forgatta a lapokat.
És még nagy kérdés, sikerül-e bíróságon megtámadni ezt a tartásdíjat, hiszen a gyermek Valera nevére van bejegyezve. Így érkezett meg az a bizonyos bumeráng, amely mindig visszatér…
Adjátok meg a lájkot, és írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről a történetről!
