Viktor Iljics, aki épp most rakta össze szerény esti zsákmányát a fonott kosárba, és elindult a keskeny ösvényen nyomorúságos barakkja felé, hirtelen megtorpant, mintha villám csapott volna belé. Nem képzelődött. A folyó sűrű, átláthatatlan ködéből újra felhangzott ugyanaz a hang — nem sikoly, hanem halálhörgés, tele olyan állati félelemmel, hogy a hátán maguktól futottak végig a hideg borzongások. Egy nő sikított. A szél üvöltése a régi fenyők lombjai között dühösen tépte és torzította a hangját, de még így is ki lehetett venni néhány szót. Nem pusztán segítségért kiáltott — könyörgött, minden lelki erejét ebbe az egyetlen kiáltásba sűrítve. És nem volt egyedül: valaki más is volt vele, akinek kapkodó, kétségbeesett csapkodása eljutott a partra.
Viktor gondolkodás nélkül eldobta a kosarat, a néhány apró hal ezüstösen felcsillant, majd kicsapódott a nedves homokra. Futás közben lerángatta magáról a nehéz, steppelt kabátot és az elnyűtt munkásnadrágot, és csak kopott fehérneműben vetette magát a fekete, jéghideg vízbe. A szél, akár egy feldühödött vadállat, tajtékos hullámokat kavart, amelyek arcul csapták habbal és permettel.
Úszni szinte lehetetlen volt. A folyó, amely rendszerint lomha volt, most alattomosan erős sodrással kapaszkodott a lábába, mintha jeges kezek ragadnák. Majdnem a folyó mélyén, ott, ahol a víz a legsötétebb volt, egy lány küzdött az életéért. Hosszú sötét haja, akár a hínár, hol felvillant a hullámok tetején, hol tehetetlenül eltűnt a fekete mélyben, magával rántva őt is. A fiatal férfi, akihez láthatóan hiába könyörgött segítségért, már elérte a túlsó partot. Nem nézett hátra — mozdulatai idegesek, riadtak voltak. Előrántotta a gumicsónakot, vadállati tekintettel körbenézett, majd hátrált az erdő felé, hogy eltűnjön annak sötétjében.
A lány már nem sikított. A felszínen sem látszott. Amikor Viktor Iljics, ereje végén, odaért a végzetes ponthoz, a vízen már csak lassú, baljós körök tágultak. A szíve a torkában dobogott. Mély lélegzetet vett, majd alámerült a jeges sötétségbe. Keze beleakadt a lány kabátjának csúszós anyagába; hátulról átkarolta az élettelen testet, és a másik kezével evezve, lábával kétségbeesetten rúgva próbált visszajutni a partra. Minden mozdulat tűzforró fájdalommal hasított az izmaiba, minden lélegzetvétel nyögésbe torkollott. De úszott, kapaszkodott az életbe – és abba is, aki a karjában volt.
Amikor végül a partra húzta a lányt, nem törődött saját kimerültségével. Kezei, melyek hozzászoktak a kemény munkához, gyorsan és pontosan dolgoztak – fordítások, nyomások, mesterséges lélegeztetés. A lány tüdejéből sáros folyóvíz ömlött ki, testét tompa, szaggatott köhögés rázta meg. A légzése gyenge volt, de egyenletes. Most fel kellett melegíteni. Viktor félresöpörte a régi tűzhely parazsait, a meleg hamura sima kövekből fekhelyet rakott, és vastag réteg fenyőágat terített rá. Óvatosan ráfektette a lányt, betakarta egyetlen kabátjával, amely füst és izzadság szagát árasztotta. Aztán összeszedte a parton heverő holmijait, magára rángatta a nedves ruhát, és leült az újonnan rakott tűz mellé, reszkető, elfehéredett kezeit a lángok felé nyújtva.
A meleg lassan, vonakodva hatolt át a dermedtségen. A lány mozdulatlanul feküdt, csak leheletének halk párajele mutatta, hogy él. A hideg víz és az átélt sokk megtették a magukét, de a férfi tudta – idővel magához tér. Tudta, ahogy a folyó minden kanyarulatát ismerte.
Felpillantott az égre, amelyet alacsonyan függő, nehéz felhők borítottak. Ezen az ólomszürke leplen még a hold sem tudott volna áttörni. Üresség és reménytelenség terpeszkedett mindenütt.
A férfi tekintete a lángokra esett, s azok visszarántották őt a múltba — abba a távoli, ugyanilyen kegyetlenül szürke estbe, amely mindent elvett tőle.
Akkor Líkával és kis Artyomkával jöttek horgászni, mint minden nyáron. Miután a felesége és a fia kipakolták a sátorban a holmikat, Viktor eloldotta az öreg, de megbízható csónakot.
– Melegedjetek meg egy kis teával, mindjárt jövök a zsákmánnyal, aztán főzünk egy finom hallevest! – kacsintott vidáman Líkára, arcát boldog, gondtalan mosoly ragyogta be.
– Csak vigyázz magadra, Vitya, jön a vihar – mondta aggodalmasan a felesége, az egyre gyűlő felhőket figyelve.
– Ismerem én itt minden követ! Ne félj! – kiáltotta vissza, miközben az evezők felszelték a tükörsima vizet.
Kedvenc helyére érve bedobta a horgokat, és elmerült a megszokott, szertartásos várakozásban. De az ég hirtelen elsötétedett, mintha éjfélt ütött volna. A szél vadul felkavarodott, a fák majdnem földig hajoltak, és az égből zuhatagként zúdult le az eső. A csónak megpördült, majd oldalra sodródott, és egyszer csak éles, száraz reccsenés hallatszott – az alja beleakadt egy víz alatti tuskóba, amely, mint egy tőr, felfelé meredt. A levegő sziszegve kiszökött, és pillanatok alatt a csónak csupán egy darab gumiszövet maradt.
Viktor úszni próbált, de a lábát görcsbe rántotta a jéghideg víz. A természet tombolása ellen nem volt esélye. A sodrás elkapta, valami kemény tárgynak csapta, és aztán… sötétség borult rá.
A harmadik napon tért magához, mint később megtudta. Egy kemény priccsen feküdt egy ismeretlen, füst- és gyógynövényillatú kunyhóban. Amikor megpróbált felülni, azonnal elszédült és hányinger fogta el. Ekkor belépett egy ősz, ráncoktól barázdált arcú öregember, akinek arca olyan volt, mint egy térkép – minden vonása egy megélt esztendő nyoma.
— Magához tértél, — morogta közönyösen, miközben egy gőzölgő levesestálat tett a sámlin. — Itt, igyál ebből a főzetből, belülről megállítja a vérzést. Utána egyél egy kis kását is, mert ha nem, a lelked is elszáll.
— Hol vagyok? — rekedten kérdezte Viktor. Amikor meghallotta a neki teljesen ismeretlen vidék nevét, elborzadt: a folyó több tucat, talán több száz kilométerrel sodorta el otthonától.
— Jól megforgatott a sors, fiam, — folytatta kis hallgatás után az öreg. — A vadászok hoztak ide, félig halott voltál. Azt hittük, már nem éled túl.
Viktor újra megpróbált felülni, de az öreg csak felemelte csontos ujját:
— Feküdj, ne hősködj! Elég vért vesztettél, hogy gyönyörűség nézni. Most elindulni annyi volna, mint a halált keresni. Erősödj meg. Tűrj!
— De hát a családom? A feleségem, a fiam… Ők nem tudják, hogy élek! — Viktor hangja kétségbeesetten csengett. Elképzelte, hogyan őrli fel magát Lika, és a szíve görcsösen összeszorult.
— Miféle híradás itt? — mordult fel az öreg. — Ez nem város, nincs posta. Itt csak erdő van. Csak a farkasok üvöltenek, a medvék morognak. Körös-körül tajga.
— És maga hogy él itt egyedül? — kérdezte őszinte csodálkozással Viktor.
— Hát hogy? Füvet, gombát, diót, bogyót gyűjtök. Télen tartalékolok. Néha a vadászok betérnek, hoznak ezt-azt. Így élek. Már húsz éve. — Az öreg mélyen felsóhajtott, és morogva felmászott a sarokban álló priccsére. — Aludj. Erőt kell gyűjteni.
Hamarosan elaludt, horkolása megtörte a csendet. Viktor pedig feküdt, és a gyertya sápadt fényét bámulta az asztalon. A táncoló árnyak a falon Lika és kis Artyomka arcát formálták. A honvágy olyan élesen hasított belé, hogy összeszorította a fogait, nehogy felnyögjön. Odakint a hóvihar süvített, minden utat és reményt elsodorva.
A napok egyformán teltek, mint csomók a kötélre fűzve. Minden apró mozdulat, amit egyre erősödő teste meg tudott tenni — megfordulni, felülni, megtartani a kanalat — kis győzelem volt, amely egy morzsányi örömöt adott.
Sokáig tartott, míg talpra tudott állni, ahogy az öreg megjósolta. Amikor először, mankóra támaszkodva kilépett a kunyhó elé, a világ teljesen másnak tűnt — minden vakító, érintetlen hóval volt borítva.
— Hogyan jutok innen haza? — kérdezte óvatosan, igyekezve, hogy hangjában ne rezdüljön meg a kétségbeesés.
— Sehogy, — vágta rá röviden az öreg. — Járni még nem tudsz, az országút pedig egy napnyira van, ha nem több. És az ösvényeket is betemette a hó. Most már tavaszig maradsz. Ha megerősödsz, majd elkísérlek.
— És a vadászok? Ők nem segíthetnek?
— A vadászok télen máshol járnak. Ide csak tavasszal vagy ősszel vetődnek. Talán, ha szerencséd lesz, valaki benéz… de kicsi az esély. Itt most járhatatlan minden. — Az öreg megcsóválta ősz fejét, és nyögve újabb hasábot dobott a falánk tűzbe.
…Viktor Iljics összerezzent, ahogy a múlt emlékeiből visszatért a jelenbe. A szíve ugyanazzal a régi, ismerős fájdalommal szorult össze. Megpiszkálta a tüzet, pár száraz ágat dobott bele, majd felállt és a lányhoz lépett. Légzése már mélyebb, egyenletesebb volt, de az eszmélet még nem tért vissza. Viktor betakarta a kabáttal, majd visszaült a tűz mellé, engedve, hogy a múlt újra magával sodorja könyörtelen örvényébe…
Az öreg hallgatag ember volt. Amikor Viktor annyira megerősödött, hogy mozogni tudott a kunyhóban, apránként segíteni kezdett: elsöpörte a havat a küszöbről, hogy elérje a farakást, fát hasogatott, fűtötte a kemencét. Az ételt — azt a furcsa gyökerekből és füvekből főzött kását — már undor nélkül ette: az éhség és az életösztön erősebb volt mindennél. A teát, amelyet az öreg a nyáron gyűjtött növényekből főzött, Lika jutatta eszébe — ő is szeretett mentát és szurokfüvet tenni a teájába. Ezek az emlékek egyszerre voltak édesek és fájók, mint egy seb, amit újra meg újra felszakít az ember.
A tél végtelennek tűnt, mintha az idő is belefagyott volna a jégcsapokba. De amikor végre eljött a várva várt tavasz, a hó még mindig vonakodva olvadt a tajgában, centiméterről centiméterre engedve át a földet. Még két hónapig tartott a tél és a tavasz küzdelme, és amikor Viktor végre érezte, hogy lábában visszatért az erő, az öreg ágynak esett.
— Nem tudlak elkísérni, fiam, ahogy megbeszéltük, — suttogta rekedten a priccsén fekve. — Engem is ledöntött a lábáról valami. Téged talpra állítottalak, most magamnak kell visszanyernem az erőt.
— De hát hogy maradhat itt egyedül? Jöjjön velem! A városban vannak orvosok, kórház!
— Miféle orvosok! — legyintett gyengén az öreg. — Egyik se tett volna rendbe így, mint én téged. Csak vágni tudnak. Mi meg ketten a gangrénát is elűztük borogatással és füvekkel. Menj, ne aggódj. Talpra állok én is. Nem először…
Az öreg, amennyire csak tudta, elmagyarázta neki az utat, és Viktor, szívből megköszönve a megmentését és a menedéket, útnak indult. Az az út, amely szavakban egyszerűnek tűnt, néhány óra múlva kaotikus bolyongássá változott. Ment egészen estig, de a legkisebb nyomát sem találta az ösvénynek. Az éjszakát kénytelen volt egy fenyő alatt tölteni. Arra ébredt, hogy halk, lopakodó neszezést hallott a háta mögött. Megfordult, és a félhomályban jéghideg rémület szorította el a mellkasát: néhány pár zölden izzó szempár meredt rá. Farkasok. Gondolkodás nélkül – ifjúkori ösztönei még nem hagyták el – felmászott a legközelebbi magas fenyőre. Ott ült hajnalig, körmeit a durva kérgébe vájva, bár a falkát, miután rájött a hiábavalóságra, már éjjel elnyelte az erdő. De leereszkedni nem mert — az biztos halál lett volna.
Reggel lemászott, és újra elindult, immár minden remény nélkül. Így telt el néhány nap. Találkozások egy agyaras vaddisznóval, egy ágon leskelődő hiúzzal — mindennapossá váltak. Az éjszakákat a fákon töltötte, mert nem volt más választás. Az evés abból állt, amit talált: tavalyi bogyókból, gyökerekből; az erdei patakok vizét itta, és csak félálomban pihent, minden zajra összerezzenve. De feladni nem akart. El kellett jutnia a családjához. Élve.
Két hétig bolyongott a végtelen, irgalmatlan tajgában, elveszítve a napok és éjszakák számát.
Egy nap a fák között sötét négyszögletű árny tűnt fel — egy kunyhó. Már csak mászott, alig tudva magán uralkodni a kimerültségtől, és a boldogság, amely elárasztotta, szinte fájt. Vadászkunyhó volt, de a rozsdás retesz tanúsága szerint rég nem járt itt senki. Belül por, száraz tűlevelek és egerek szaga terjengett. Az egyetlen poros ablak alatt széles priccs állt, rajta vékony matrac és feltekert birkabőr. Az asztalon egy vászonzacskóban só, egy doboz gyufa, fél zsák gabona és egy bádogbögre.
Kiment, száraz gallyakat gyűjtött, és a közelben talált kis tisztáson tüzet rakott. Egy konzervdobozban vizet forralt a patakból, és a kunyhó mellett talált szárított ribizli- és mentaleveleket főzte le. Amikor belekortyolt az első forró, illatos italba, szinte boldognak érezte magát. Visszatérve a kunyhóba, gondosan bezárta az ajtót, belülről egy bottal eltorlaszolta, és belebújt a kemény, de száraz birkabőrbe.
Úgy aludt, mint akit leütöttek — először hónapok óta. A közelből jövő medveröfögés ébresztette fel. Félelmetes volt, de a tudat, hogy a vastag vörösfenyőfalak megvédik, bátorságot adott.
Hogyan tovább — azt nem tudta. Bolyongani az ismeretlen erdőben annyi lett volna, mint öngyilkosság. Itt volt menedék, némi élelem és viszonylagos biztonság. Úgy döntött, marad. Kivárja. Hazatérni később még mindig jobb, mint soha.
A gyufája kevés volt, ezért megtanulta a kovakő használatát, a kemencén szárította a gombát és a bogyókat, gyógyfüveket gyűjtött, felidézve az öreg füvesember tanításait.
Így telt el egy hónap, talán több is. Egy hajnalon távoli, de tisztán hallható hangokra ébredt — puskalövésekre és kutyaugatásra. Kirontott a kunyhóból, ahogy volt, egy szál alsóban, és futott a hang irányába, torkaszakadtából kiabálva, rekedten, gyökerekben botladozva.
Valahol messze válasz érkezett. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva emberi hangokat és gallyak recsegését hallotta. Négy vadász járt épp azon a vidéken. Így sikerült Viktornak visszatalálnia az emberek közé. A hazafelé vezető út több mint egy napig tartott, alkalmi teherautókon utazott, alig aludt, markába szorítva a zsebeit az izgalomtól. És most ott állt a jól ismert ajtó előtt, a bérlakásuknál. A szíve vadul vert, majdnem kiugrott a mellkasából. Bekopogott. Az ajtót egy ismeretlen férfi nyitotta ki, kinyúlt házipólóban.
A férfi közölte, hogy már három hónapja ő lakik itt, és a korábbi bérlők — a háziasszony elmondása szerint — azonnal elköltöztek, miután „a férj megfulladt”.
„Megfulladt.” A szó úgy hatott, mint egy ítélet, mint egy tompa ütés a fejére. „Tehát Lika halottnak hisz…”
Hova menjen? Mit tegyen? Hogyan éljen tovább? A világ elmosódott előtte. Csak ment, céltalanul, míg egyszer csak a rendőrkapitányság épülete előtt találta magát. Bement, és akadozva elmagyarázta a helyzetet az ügyeletesnek. Felvették a jegyzőkönyvet az elveszett iratairól, de csak széttárták a kezüket.
— Emberek, meg kell találnom a családomat! Azt hiszik, meghaltam! Segítsenek, valahogy csak meg lehet őket keresni!
Megkérték, írja le a felesége, a fia, a rokonai és barátai adatait. Megígérték, hogy segítenek. Megígérték, hogy keresni fogják őket.
Ezután elment a raktárba, ahol a baleset előtt dolgozott egyszerű raktárosként. A kapuk le voltak hegesztve, a homlokzaton új, idegen céglogó függött.
— Elköltöztek, — mondta közönyösen a sepregető. — Új címük van, de hogy hova — azt nem tudom.
A város utcáin bolyongott, amely távolléte alatt idegenné és közönyössé vált számára. Egyetlen reménye maradt: gyermekkori barátja, Szergej. Sietve ment hozzá. Az ajtót Szergej volt felesége, Natasa nyitotta ki. Arca megkeményedett.
— Elváltunk. Ő elment azzal az újjal, másik városba. Hála Istennek. A te Líkádról semmit sem tudok. Nem hallottam róla.
Volt még pár régi ismerőse. Az egyik a felesége anyósánál húzta meg magát egy egyszobás lakásban, a másik fél éve külföldön dolgozott. Pénzt adtak valamennyit — ki mennyit tudott —, de senki sem ajánlotta fel, hogy befogadja.
Líkának nem voltak barátnői, zárkózott ember volt. Miatta költözött a városba, otthonról dolgozott — megrendelésre kötött gyönyörű pulóvereket és sapkákat. De Viktor nem ismerte a megrendelőit.
Nem maradt senki, akihez fordulhatott volna.
A rendőrségen minden alkalommal csak halogatták az ügyét. A válasz mindig ugyanaz volt, akár egy beragadt lemezről: „Folyamatban van a keresés. Eredmény egyelőre nincs.”
Egy hónap múlva kapta meg az ideiglenes személyi igazolványát, és elindult munkát keresni. Bármit. A régi hídnál, mint régen is, munkásruhás férfiak gyülekeztek, várva, hogy valaki munkát kínáljon. Viktor félreállt, és várta a lehetőséget.
Hamarosan egy rozoga teherautó, egy „Gazon” állt meg. Az ablakból egy sapkás fej kiáltott:
— Építőmunkás kell! Három ember! — A tömegből többen odarohantak, felugrottak a platóra, és a kocsi, bőgő motorral, elrobogott.
A következő teherautóból munkát ajánlottak szállással együtt. Viktor ránézett leendő társára — egy hasonlóan megfáradt, elveszett férfira —, és jelentkezett. Hosszú ideig utaztak valahová a város szélére, egy elhagyatott, rozsdás gyártelepre. Egy hatalmas, félig romos raktár állt ott, amelynek levegője tele volt vegyszerszaggal, olcsó szesszel és penésszel.
A munka egyszerű, de förtelmes volt: a hordókból szúrós szagú, párlatmaradékos folyadékot kellett palackokba tölteni, kupakot csavarni, hamis címkét ragasztani, majd a ládákat csomagolni. Aludtak is ezeken a ládákon. Az élelmet hetente egyszer hozták: kenyeret, tésztát, konzervhúst. Hetente párszor új hordókat szállítottak, és elvitték a kész terméket.
Eltelt egy hónap, de fizetésről szó sem volt. A félénk kérdésekre csak durván válaszoltak:
— Előbb ledolgozod az ételt meg a szállást, aztán beszélünk.
A belépéskor elvették az útlevelét „az adminisztrációhoz”. Visszaadni nem akarták. Egy este megpróbált megszökni, de két izmos őr elkapta, és világosan tudtára adták: iratok nélkül távozni nem jó ötlet.
Az idő múlt. Másfél év ebben a fogságban, a félelem és a kilátástalanság légkörében, mindent megtört benne — kivéve egyet: a vágyat, hogy megszökjön. És egy napon sikerült. Iratok nélkül, mindössze néhány száz rubellel, amit a konzervek pakolásán keresett.
Amikor ismét a rendőrségre ment — most már szabadságvesztésről és zsarolásról téve bejelentést —, az ügyét csaknem fél évig húzták. Amikor végül megkapta az új útlevelét, az ügyintéző szárazon megjegyezte:
— Legközelebb, állampolgár, gondolja meg, milyen feljelentéseket tesz. Az ön története nagyon zavaros. Könnyen kaphatna érte büntetést is hamis bejelentés miatt.
Viktor a régi ismerőseihez ment, hogy legalább megmosakodhasson, vagy kapjon valami régi ruhát. Mindenki udvariasan, de határozottan elutasította. Az ajtók egymás után zárultak be előtte.
A kétségbeesés lett az egyetlen társa. Elindult a hétvégi házakhoz. Kaputól kapuig járt, és felajánlotta: bármilyen férfimunkát elvégez — felássa a kertet, megjavítja a kerítést, fát hasogat —, csak ételt, fürdőt és régi ruhát kér érte.
Sokan elküldték, ajtót csaptak az orrára. De akadtak jó emberek is. Egy nyugdíjas asszony nemcsak meleg levessel kínálta és engedte, hogy megfürödjön a szaunájában, hanem adott neki egy régi, de erős nadrágot és kabátot is. Egy másik nyaralótulajdonos, látva szorgalmát, pénzzel fizetett. Lassan Viktornak összegyűlt néhány váltás ruhája és egy kis megtakarítása. Feladott egy hirdetést a helyi rádióban, hogy keresi a családját. De a műsor lement, és senki sem hívta. Egyetlen telefon sem érkezett.
Amikor minden városi reménye szertefoszlott, meghozta döntését. Elment az erdőbe. Ugyanannál a folyópartnál, ahol annak idején a tragédia történt, talált egy régi, rozsdás lakókocsit, amit valaha geológusok hagytak hátra. Rendbe hozta, betömte a réseket, készített egy kis vaskályhát. Így kezdődött új, magányos élete, amelyhez végül hozzászokott.
És íme, évek múltán, újra meghallotta a folyóból felhangzó segélykiáltást.
…Viktor megmentette a fuldokló lányt, visszahozta az életbe, és most az lassan magához tért. A férfi felpattant, és odasietett hozzá. A lány kinyitotta a szemét — zavartan, de már tudatosan nézett rá. Viktor megkönnyebbülten felsóhajtott, ám ekkor a tekintete a túlsó partra esett. Ott lámpafények villantak, és hangok hallatszottak.
— Valószínűleg magát keresik — mondta a lánynak, és hangja megremegett az izgalomtól. — Segítsen tüzelőt gyűjteni, gyújtsunk jelzőtüzet.
Gyorsan összeszedtek egy halom száraz gallyat a víz széléhez közel, és Viktor az ő tüzéből gyújtott meg egy ágat. A lángok magasra csaptak, megvilágítva a víz sötét felszínét. Nem telt sok időbe, és a parthoz egy gumicsónak siklott — benne a mentők, és velük együtt az a fiatal férfi, aki korábban elmenekült.
— Artyom! — szólalt meg gyengén a lány, és Viktor szíve különös, nyugtalan ritmusban kezdett verni. Ez a név…
A fiatal férfi zavartan, bűnbánó arccal odalépett hozzá, és kezet nyújtott.
— Köszönöm. Nagyon, emberileg is, köszönöm. Én… nem tudom, mi lett volna, ha ön nincs ott…
És abban a pillanatban a mentő mellkasán lógó lámpa fénye megcsillant a fiú kezén. A kisujján egy gyűrű ragyogott. Egyszerű, férfias, fehér fémből, különös, geometrikus mintával. Pontosan ilyen gyűrűt ajándékozott neki Lika egykor, az ötödik házassági évfordulójukra. Ő maga tervezte, mestert keresett, és elkészíttette. Ilyen nem volt senki másnak.
— Te, fiam… Artyom… — Viktor hangja suttogássá tört, és arcán — a folyó vizével keveredve — végiggördült egy áruló könnycsepp. — Honnan van ez a gyűrű?
— Ez… ez az apám gyűrűje, — felelte őszinte meglepetéssel a fiatalember, nem értve, miért nézi őt ez a fáradt, megviselt férfi ilyen furcsán. — Sok éve eltűnt. Még gyerek voltam. Ez az egy maradt meg tőle.
Viktor előrelépett. Keze remegett. A fiú szemébe nézett, ismerős vonásokat keresve — Lika szemének ívét, a saját szemöldökvonalát.
— Artyom… — suttogta, hangja halk volt, mint a levelek susogása, de erő volt benne, amitől a fiú mozdulatlanná dermedt. — Én… én vagyok az apád.
És ekkor, nem bírva tovább visszatartani a könnyeit, magához ölelte a fiát, akit egy örökkévalóság óta nem látott. Olyan erővel szorította, mintha attól félne, hogy mindez csak délibáb, amely bármelyik pillanatban szertefoszlik a hajnali ködben.
És a folyó felett közben felragyogott az új nap fénye.
