A kulcs megszokottan csörrent a zárban, mint minden este az elmúlt három évben. Anna felnézett a könyvből, és mosolyogva pillantott a férjére, aki a cipőjét vette le az előszobában.
— Szia, drágám. Hogy telt a napod?
Szergej bement a nappaliba, leült a kanapé szélére mellé. A mozdulataiban volt valami idegesség, amit Anna azonnal megérzett. Ezúttal nem csókolta meg, ahogy szokta, csak ült, és az ablakon nézett kifelé.
— Figyelj, Anna… beszélnünk kell.
Letette a könyvet, és egész testével felé fordult. A gyomrában valami kellemetlenül megfeszült – a női megérzés, ami már sok házassági évet átélt, és tudta, ha baj közeleg.
— Miről van szó?
— Ma hívott anyám. Náluk… bonyolult a helyzet.
Anna hallgatott, várva a folytatást. Az anyósa hetente hívta, de Szergej ebből eddig soha nem csinált ügyet.
— Szóval, költözniük kell. Sürgősen. Eladták a házat, újat pedig nem találnak – mindenhol drága, vagy nem megfelelő. És anyám megkérdezte… — elakadt a hangja, — megkérdezte, nem lakhatnának-e itt egy darabig.
— Itt? — kérdezte Anna. — A mi lakásunkban?
— Hát igen. Hiszen nagy, háromszobás. Elférünk valahogy.
Anna megfeszült. A lakás az övé volt. Saját pénzből vette, évek munkájával, még a házasság előtt, ráadásul örökséget is kapott a nagymamájától. Szergej a házasság után költözött hozzá, az ő neve nem szerepelt a papírokon.
— Szergej, ez a lakás nem gumiból van. Négyen nem tudunk itt normálisan élni.
— Miért négyen? — lepődött meg. — Hárman. Én, anya és apa.
Anna úgy érezte, mintha kicsúszott volna alóla a talaj.
— És én?
— Hát… — Szergej végül ránézett, és a tekintetében volt valami, amit Anna még soha nem látott. Hideg elszántság. — Anna, a szüleim idős emberek, nehéz helyzetben vannak. Te fiatal vagy, biztos találsz, hol lakni. Vannak barátnőid.
— Várj csak — Anna felállt a kanapéról —, te azt javaslod, hogy én költözzek ki a saját lakásomból?
— Nem örökre. Egy hónapra, kettőre, amíg nem találnak valami megfelelőt.
— Az én lakásomból — ismételte lassan. — Amit a saját pénzemen vettem.
Szergej elhúzta a száját, mintha valami illetlent mondott volna.
— Miért kell mindig a pénzt emlegetni? Család vagyunk. A családnak segítenie kell egymáson.
— Család — visszhangozta Anna. — Érdekes. Hol volt ez a családi összetartás, amikor a szüleid három évig látványosan elutasították, hogy eljöjjenek hozzánk? Hol volt, amikor anyád minden alkalommal célozgatott rá, hogy nem vagyok neked való?
— Ne túlozz. Csak… konzervatívak.
— Konzervatívak — bólintott Anna. — Annyira konzervatívak, hogy nem akarták átlépni egy nő által vásárolt lakás küszöbét. De most hirtelen megfelel nekik.
Szergej felállt, az ablakhoz sétált, háttal állt neki. Sokáig hallgatott. Anna várt, érezve, hogy valami hideg és éles növekszik benne.
— Ők a szüleim — szólalt meg végül. — Tényleg nehéz helyzetben vannak. Apát leépítették, a nyugdíj kevés. A házat fillérekért kellett eladniuk, mert kellett a pénz anyám kezelésére.
— És ez azt jelenti, hogy nekem oda kell adnom a lakásomat?
— Nem odaadni. Csak… félreállni egy időre.
— Félreállni — ismételte. — Milyen kényelmes. És ha egy-két hónap múlva azt mondják, még nem találtak semmit?
— Nem fogod őket az utcára tenni, ugye?
Anna érezte, hogy valami átkattant benne. Hirtelen az egész képet látta — nem mozaikdarabokat, hanem a teljes mintát.
— Ez terv volt — mondta halkan. — Ez mindvégig terv volt, igaz?
— Miről beszélsz?
— Nem szerelemből vettél el. A lakás miatt nősültél meg.
Szergej hirtelen megfordult.
— Ne beszélj butaságokat.
— Butaságokat? — Anna felnevetett, de a nevetése keserű volt. — Emlékezzünk csak: megismerkedtünk, három hónapig kitartóan ostromoltál. Virágok, vacsorák, szerelmi vallomások. Aztán, amint beleegyeztem az esküvőbe, hirtelen kiderült, hogy új lakást venni túl drága. Hogy egyszerűbb hozzám költözni. Ideiglenesen, persze.
— Logikus volt…
— Logikus — bólintott Anna. — Nagyon is logikus. Három évig éltél itt ingyen. A rezsit én fizetem, a felújítást én csináltatom, a bútorokat én veszem. Te pedig egyszerűen… csak élsz.
— Dolgozom, pénzt hozok a családba.
— Mire? Élelemre? A ruháidra? A benzinre a kocsidhoz? — Anna közelebb lépett. — Tudod, mi a legérdekesebb? Egyszer sem javasoltad, hogy vegyünk közös hitelre lakást, pedig banki alkalmazottként kiváló ajánlatokat kaptál. Soha egy szó sem esett arról, hogy közös otthonra lenne szükségünk. Miért vajon?
Szergej hallgatott.
— Azért, mert akkor erőfeszítést kellett volna tenned, és felelősséget vállalni. Így meg kényelmes — úgy élsz, mint egy házigazda, de felelősséged semmi.
— Mindent kiforgatsz.
— Én? — Anna leült a fotelbe, hirtelen elöntötte a fáradtság. — Szergej, magyarázd el nekem egyszerűen: ha szeretsz, ha a feleséged vagyok, hogyan kérhetsz meg arra, hogy költözzek ki a saját otthonomból?
— A szülők fontosabbak.
Ez a két szó úgy hangzott, mint egy ítélet. Anna bólintott, mintha ezzel csak megerősítette volna azt, amit már rég sejtett, de nem akart bevallani magának.
— Értem. És szerinted hol kellene élnem azt a „egy-két hónapot”?
— Nem tudom. Lakhatnál Oljánál. Vagy Marinál. Végül is bérelhetnél valamit.
— Saját pénzből.
— Hát persze.
— Tehát én fizessek egy albérletet, továbbra is fizessem ennek a lakásnak a rezsijét, ahol a szüleid fognak lakni, és még téged is tartsalak el.
Szergej megint elhúzta a száját.
— Miért számolsz mindent ilyen primitíven?
— Primitíven? — Anna felállt. — Tudod, mi a primitív? Az, ha valaki három évig más pénzén él, majd még el is várja, hogy a tulajdonos átadja neki a helyét.
— Nem követelőzöm. Csak kérek.
— Te kész tények elé állítasz. A szüleid már tudják, hogy ideköltöznek?
Szergej túl hosszú ideig hallgatott.
— Tudják — mondta végül Anna maga. — Természetesen tudják. Ti már mindent eldöntöttetek. Az én véleményem senkit sem érdekelt.
— Azt hittük, meg fogod érteni…
— Mit értsek meg? — hangja megremegett. — Hogy ideje kiköltöznöm a saját lakásomból, mert a férjem szülei végre méltóztatnak beköltözni?
Anna bement a hálószobába, elővette a szekrényből a bőröndöt. Szergej utána ment.
— Mit csinálsz?
— A holmidat pakolom.
— Anna, ne bolondozz. Beszéljük meg nyugodtan.
— Beszéljük meg? — a bőröndbe dobta az ingét. — Miről? Arról, hogyan csaptál be három éven át? Vagy arról, hogyan tervezted, hogy megszabadulsz tőlem, amint alkalom adódik?
— Senki sem tervezett semmit…
— Nem? — Anna megállt, a kezében tartotta a nyakkendőjét. — Tudod, mit gondolok? Azt, hogy a házatokat nem kényszerből adtátok el. Régóta terveztétek. Csak vártátok a megfelelő pillanatot.
— Ez ostobaság.
— Ostobaság? — folytatta a pakolást. — Akkor magyarázd meg, miért van hirtelen pénzük a szüleidnek anyád kezelésére, de nincs pénzük albérletre? Miért nem lakhatnak a nővérednél? Hiszen neki négy szobás lakása van.
— Olgának gyerekei vannak…
— És nekem mi van? Nekem nincs jogom a saját lakásomhoz, csak mert nincsenek gyerekeim?
Szergej leült az ágy szélére, lehajtotta a fejét.
— Anna, nem akartam, hogy így alakuljon.
— Hogy így alakuljon? — fordult felé. — Úgy érted, nem akartad, hogy rájöjjek?
— Azt akartam, hogy önként beleegyezz.
— Hogy önként költözzek ki a saját otthonomból — állapította meg. — Világos.
Hosszú csend következett. Anna gépiesen pakolta a ruháit, Szergej pedig némán ült és a padlót bámulta.
— Tudod — szólalt meg végül Anna —, a legfájdalmasabb nem az, hogy becsaptál. Hanem az, hogy azt hitted, elég ostoba vagyok ahhoz, hogy ne jöjjek rá.
— Nem hittem, hogy ostoba vagy.
— Dehogyisnem. Különben nem gondoltad volna, hogy nyugodtan elfogadom a javaslatodat, hogy kiköltözzek.
Becipzározta a bőröndöt, és letette az ajtó mellé.
— Mit csinálsz? — kérdezte Szergej.
— Amit kértél. Felszabadítom a lakást.
— Anna…
— Csak nem a szüleidnek. Magamnak. Tőled.
Átment a nappaliba, leült a fotelbe. Szergej követte.
— Figyelj, talán mégis találhatnánk valami kompromisszumot?
— Milyet? — kérdezte fáradtan.
— Hát… a szüleim laknának a nappaliban, mi meg a hálóban. Valahogy majd csak megleszünk.
Anna sokáig, figyelmesen nézett rá.
— Szergej, te tényleg nem érted, vagy csak tetteted?
— Mit nem értek?
— Nem a lakásról van szó. Hanem arról, hogy képes vagy a saját feleségedet kidobni a saját otthonából a szüleid kedvéért. Arról, hogy három évig gyakorlatilag az én pénzemből éltél, és egyszer sem mondtad, hogy „köszönöm”. Arról, hogy engem egy átmeneti kényelmetlenségnek tekintesz, akitől meg lehet szabadulni, ha úgy jön ki a helyzet.
— Ez nem igaz…
— De igaz. És a legszomorúbb az, hogy te magad sem látod.
Szergej felállt, idegesen járkálni kezdett a szobában.
— Jó, tegyük fel, igazad van. Mit javasolsz?
— Semmit sem javaslok. Te döntöttél. Most élj együtt a döntéseddel.
— És mi lesz velünk? A házasságunkkal?
Anna szomorúan elmosolyodott.
— Milyen házasságról beszélsz, Szergej? Ami köztünk volt, az egy bérleti szerződés volt intim szolgáltatásokkal. Csak én nem tudtam róla.
— Ne mondj ilyet.
— Miért ne? Talán nem igaz? Te kaptál fedélt a fejed fölé, kényelmet, szexet. Én pedig kaptam a család illúzióját. Tisztességes csere volt.
Felállt, az ablakhoz lépett.
— Tudod, mi a legborzasztóbb? Hogy én tényleg szerettelek. Három évig terveket szőttem rólunk, közös jövőről álmodtam. Gyerekekről, arról, hogyan fogunk megöregedni együtt. Te meg csak arra vártál, mikor jön el a megfelelő pillanat, hogy a szüleidet ideköltöztesd.
— Nem vártam…
— Dehogynem. És most eljött a pillanat. Már nincs rám szükséged. Sőt, útban vagyok. Egy felesleges száj, felesleges igény a kényelemre.
Szergej megállt előtte.
— Anna, nem akarlak elveszíteni.
— De azt akarod, hogy elköltözzek.
— Csak ideiglenesen…
— Szergej — a vállára tette a kezét —, értsd meg: nem lehet egyszerre szeretni valakit és arra kérni, hogy hagyja el a saját otthonát. Ez két egymást kizáró dolog.
— De a szüleim…
— A szüleid felnőtt emberek. Ha nem tudják megoldani a lakáshelyzetüket anélkül, hogy másokat ki kellene tenniük a saját otthonukból, az az ő problémájuk.
— Másokat? Hiszen én a férjed vagyok.
— Egy férj nem dobja ki a feleségét a házából. Egy férj olyan megoldást keres, ami mindenkinek megfelel. Egy férj megvédi a feleségét, nem pedig elárulja az érdekeit.
Anna elfordult az ablaktól, leült az asztalhoz.
— Tudod, mit tenne egy igazi férfi ilyen helyzetben?
Szergej némán nézett rá.
— Azt mondaná a szüleinek: „Van egy feleségem, és az ő lakásában élünk. Ha nálunk akartok lakni, akkor csak úgy, ha tisztelitek a ház úrnőjét, és nem okoztok neki kellemetlenséget. Ha ez nem felel meg, keressetek más megoldást.”
— Megsértődnének.
— És aztán? Hát sértődjenek meg. Te felnőtt férfi vagy, van feleséged. Az első kötelességed felé irányul — nem a szüleid felé.
Szergej leült vele szemben.
— Nem érted. Ők sokat tettek értem…
— Sokat tettek? — kérdezett vissza Anna. — Mit pontosan? Megszültek, felneveltek, taníttattak? Ez a szülői kötelességük volt. Ezért nem kell egész életen át törleszteni.
— Ez kegyetlenül hangzik.
— Tudod, mi az igazi kegyetlenség? Kihasználni valakinek az érzéseit. Három éven át úgy tenni, mintha szeretnéd, miközben csak azt tervezed, hogyan szabadulj meg tőle, amint adódik egy alkalom.
Szergej lehajtotta a fejét.
— Én tényleg szerettelek.
— Szerettél? — kérdezte, észrevéve az igeidőt. — Már múlt időben?
— Szeretlek — javította ki magát. — De a szüleim…
— De a szüleid fontosabbak — fejezte be helyette Anna. — Értem. Akkor élj a szüleiddel.
Felállt az asztaltól.
— Holnap elviheted a dolgaidat. A kulcsokat hagyd az asztalon.
— Anna, várj. Talán még beszélhetnénk erről?
— Miről? — fordult vissza. — Arról, hogyan kellene örülnöm annak, hogy kidobnak a saját otthonomból? Arról, hogy ez csak „átmeneti”? Arról, hogy szeretsz, de a szüleid fontosabbak?
— Azt hittem, meg fogod érteni…
— Megértettem — bólintott. — Megértettem, hogy három évig olyan emberrel éltem, aki engem csupán ideiglenes útitársnak tekintett. Megértettem, hogy egy naiv bolond voltam, aki a számítást összetévesztette a szerelemmel.
Anna az ajtóhoz ment, megfogta a kilincset.
— Tudod, Szergej, köszönöm neked.
— Mit? — lepődött meg.
— Azt, hogy megmutattad, ki vagy valójában. Jobb későn, mint soha.
Kinyitotta az ajtót.
— A szüleid akár már holnap hozzád költözhetnek. Csak nem ide.
— Vagyis kirúgsz?
— Megszabadítalak attól a terhes kötelességtől, hogy feleségeddel kelljen élned, miközben a szüleidről akarsz gondoskodni — mondta nyugodtan. — Most már minden idődet és figyelmedet nekik szentelheted, senki nem fog elvonni tőlük.
— Anna…
— Viszlát, Szergej.
Becsukta az ajtót, és háttal nekidőlt. A lakásban mély csend lett. De ez a csend nem volt üres — felszabadító volt.
Anna kiment a konyhába, feltette a teavizet. Amíg a víz felforrt, az ablaknál állt, és a várost nézte. Három év óta először volt egyedül otthon. Három év óta először érezte, hogy ez valóban az ő otthona, nem pedig egy hely, ahol a férjével él.
A víz felforrt, a vízforraló sípolni kezdett. Anna teát főzött, leült az asztalhoz a csészével a kezében.
A telefon fél óra múlva megszólalt. Szergej volt az.
— Anna, elfelejtettem mondani. A szüleim holnapután jönnek. Nincs hová menniük.
— Jöjjenek hozzád — felelte nyugodtan. — Hogy te hol fogsz lakni, az a te dolgod.
— De a lakás nagy…
— A lakás az enyém. És én döntöm el, ki lakhat benne.
— Csak nem teszel ki idős embereket az utcára?
— Nem teszem ki őket — mondta higgadtan Anna. — Csak nem engedem be őket. Ez két különböző dolog.
— De ők nem tudják…
— Akkor mondd el nekik. Mondd el, hogy a feleséged nem volt olyan engedelmes, mint ahogy ti azt elterveztétek.
Lecsapta a telefont, majd lenémította.
Este felhívta a legjobb barátnője.
— Szia, Olja. Figyelj, nem ismersz egy jó válóperes ügyvédet?
— Anna? Mi történt?
— Semmi különös — mosolyodott el, miközben az ablakon át a várost nézte. — Csak rájöttem, hogy három évig nem a férjemmel éltem, hanem egy albérlővel. Ideje rendet tenni.
Odakint kigyúltak a fények. A város élt, lüktetett, tele volt lehetőségekkel. És hosszú idő után először Anna azt érezte, hogy újra része ennek az életnek — nem pedig valaki más terveinek túsza.
Holnap kicseréli a zárakat. Holnapután beadja a válókeresetet.
De most csak ült a saját otthonában, teát kortyolt, és a jövőre gondolt — arra a jövőre, ami végre ismét csak az övé.
