Viktória a kormányablaknál állt sorban, kezében az iratok fáradtságtól enyhén remegtek. Két éven át dolgozott, mint egy megszállott, két, néha három munkahelyen is, hogy összegyűjtse a pénzt egy aprócska, de saját lakásra.
– Viktória? – egy hang a háta mögül szétfoszlatta a gondolatait.
Megfordult. Ljudmila Ivanovna. Az egykori anyósa.
– Mi hozott ide? – lépett közelebb az asszony, szeme összeszűkült. – Valamit intézel?
Ahogy meglátta az iratokat, arca azonnal megváltozott.
– Te? Lakást vettél?! Mégis miből, hiszen filléreket számolgattál! – a hangja éles lett. Az egész sor hátrafordult.
Viktória arcába szökött a vér.
– Dolgoztam – felelte röviden. – Spóroltam.
– Dolgoztál? – fújtatott Ljudmila Ivanovna. – A fiam, Szergej mesélte, hogy alig jössz ki a pénzedből. Még rendes ruhára sincs pénzed!
Szergej. A volt férj, aki a válás után anyucihoz költözött, és úgy tűnt, máig vele tárgyalta ki a volt felesége életét.
– Úgy látszik, Szergej nem tud mindent – mondta nyugodtan Viktória.
– Megoldod? Miből lett pénzed? Valaki biztosan segített – nem hagyta annyiban az anyós. – Tudom én, mennyit keresel! Szergej mondta – aprópénz! Albérletben élsz, tésztán élsz, és most hirtelen saját lakásod van?!
– Ljudmila Ivanovna, én senkinek nem tartozom magyarázattal. Főleg nem önnek.
– Hogyhogy nem tartozol?! A fiam felesége voltál! Jogom van tudni, honnan van a pénzed!
– Volt. Múlt idő – hangsúlyozta Viktória.
– Aha! Szóval tényleg van valami stikli! Különben nem titkolnád!
Az emberek a sorban suttogni kezdtek. Viktória legszívesebben a föld alá süllyedt volna, de esze ágában sem volt elmenni. Túl hosszú út vezetett ehhez a naphoz.
– Semmi stikli. Egyszerűen csak dolgoztam.
– Hol dolgoztál? Mennyit kerestél? – záporoztak a kérdések az anyóstól.
– Szergej sok mindent nem tudott. Még amikor házasok voltunk, akkor sem.
– Ne merj így beszélni a fiamról! Ő becsületes ember, dolgos!
– Talán épp ezért váltunk el – mondta Viktória. – Túl különc voltam az önök családjához.
A sor haladt előre.
– Milyen pénzből? – nem tágított Ljudmila Ivanovna. – Mondd meg őszintén – ki adta?
– Senki. Magam kerestem meg.
– Hazudsz! Ismerem az ilyeneket, mint te! Mindig keresnek valakit, akinek a nyakára ülhetnek!
– A nyakára ülni? – ismételte Viktória lassan, érezve, ahogy elönti a düh. – Ezt rólam mondja?
– Rólad. Mindig is ilyen voltál. Ravasz. Számító.
Már csak egy ember volt előttük az ablaknál. Még egy perc.
– Ljudmila Ivanovna – mondta Viktória nyugodtan –, valóban tudni akarja?
– Hát persze, hogy akarom! Mondd el az igazat!
– Rendben – bólintott a nő. – Azért számoltam a filléreket, mert három embert tartottam el. Most már csak magamat – és az elég.
Ljudmila Ivanovna megdermedt.
– Három? – kérdezte bizonytalanul.
– Magát, a fiát, meg magamat – pontosított Viktória. – Emlékszik? Szergej a fizetése felét magának vitte. Háztartásra. Gyógyszerekre.
– Ez teljesen normális! Egy fiú köteles eltartani az anyját!
– Igen. Csak nem a felesége kárára. Mikor nem volt elég pénz élelemre, Szergej azt mondta, spóroljak. De magának továbbra is vitte a pénzt.
– Na persze! – felnevetett az anyós. – Most meg biztos valaki segített, mi?
Viktória elmosolyodott. Először a beszélgetés során – őszintén.
– Igen. Segített a fegyelem. Meg az, hogy a fia többé nem lóg a nyakamon.
A sor mozdulatlanná dermedt. Ljudmila Ivanovnát a hajtövéig elöntötte a pír.
– Hogy merészelsz!
– Merészelek. Mert ez az igazság. A fia nélkül két év alatt összegyűjtöttem egy lakásra. Vele hét év házasság alatt – még rendes ruhára sem futotta.
– A fiam jó ember!
– Lehet. Csak férjnek nem való.
– Következő! – szólította meg Viktóriát a kormányablak munkatársa.
Odalépett az ablakhoz.
– Várj csak! – megragadta az anyós a kabátujját. – Még mindig nem mondtad meg, mennyit fizettél!
– Minek tudnia? Úgysem segített.
– Az anyósod voltam!
– Volt – hangsúlyozta Viktória.
Megfordult, és elindult kifelé.
– Majd meglátjuk, hogy boldogulsz egyedül! – kiáltott utána az anyós.
– Már két éve egyedül boldogulok – felelte Viktória, anélkül hogy visszanézett volna. – És jobban, mint valaha.
Este Viktória a saját, üres lakásának padlóján ült. Még nem volt bútor, csak egy matrac és egy vízforraló. De a falak – a sajátjai. A plafon – a sajátja. Még a por is a padlón – a sajátja. Teát főzött, leült, és kinézett az ablakon. Csend volt. Nyugalom. Senki nem mondta meg neki, hogyan kell élnie.
Megitta a teáját, lefeküdt a matracra, és a feje alá tette a kezét. Először sok év után úgy érezte: otthon van. Igazán otthon. Itt minden rendben lesz. Mert itt minden úgy lesz, ahogy ő akarja.
