— Ezt most meg nem értettem! – mondta Dása, a háta mögé mutatva.
— Mit, drágám? – kérdezte teljes ártatlansággal Makszim.
— Mit keresnek itt a rokonaid?
— Biztosan pihenni jöttek – mosolygott Makszim. – Ahogy mi is.
— Csodás nyaralás vár ránk… – jegyezte meg gúnyosan Dása. – Ha megint belekötnek belém, nem maradok csendben! – hangjában acél csengett. – Ismersz engem!
— Később odamegyek hozzájuk, figyelmeztetem őket – bólogatott Makszim.
— Na, jól kezdődik ez a nyaralás! – kiáltott fel Dása, és elkezdte kipakolni a holmikat.
Dása két éve álmodott erről a nyaralásról.
Az interneten talált rá egy üdülőhely hirdetésére, amit egykori úttörőtábor helyén alakítottak ki – valaha az egyik leggazdagabb tábor volt. Gyerekkorában már járt ott egyszer.
Akár hiszi az ember, akár nem, ő megesküdött volna rá, hogy felismeri a helyszínt. A szíve összeszorult, a nosztalgia elöntötte. De leginkább az árak sokkolták.
Két éven át álmodozott róla, és két éven át spóroltak rá.
— Ugyan mi értelme van csak hétvégére menni? – győzködte a férjét. – Mire kipakolunk, már pakolhatunk is vissza! Mi viszont három hétre megyünk! A lányokkal!
És ezen a bázison minden van! Még egy kisállatsimogató is! Nyulak, kecskék, kutyák, pávák, lovak!
Van sportpálya is meg vidámparkos rész! Kötélpálya, quad túrák! És folyópart, stranddal! Mindez fenyőerdő közepén!
— Egy gyerekparadicsom… – húzta el a száját Makszim.
— Két étterem, bár, fürdőház, szauna, szabadtéri jakuzzi, karaoke – sorolta Dása a reklámból. – Minden ízlésnek megfelelő!
Makszim belement. De három hét egy ilyen helyen bizony sokba került. Ezért is kellett hozzá két év.
Dása boldog izgalommal utazott a megálmodott pihenésre, de ehelyett férje gyűlölt rokonait látta meg. Az adminisztrátor lány épp Makszim anyját, nővérét és unokahúgát vezette valahová.
— Mondd csak, te fecsegtél nekik erről a helyről? – kérdezte Dása, miközben pakolt a komódba.
— Nem, hát meséltem, hogy van egy jó hely – válaszolta kitérően Makszim.
— Az ő társaságukban már nem is tűnik olyan jónak – morgott Dása.
— Ugyan már, ne kezd megint! – fintorgott Makszim. – Nagy a terület, sok a program. Remekül fogunk pihenni, még csak össze sem futunk velük!
— Nagyon remélem! – felelte Dása.
Ami jellemző: Makszim nem is próbálta kezelni a konfliktust. Felesleges lett volna. A viszály már tizennégy éve tartott.
— Két évig gyűjtöttünk, hogy eljöhessünk ide! — dühöngött tovább Dása. — Pedig mindketten dolgozunk! Az anyád nyugdíjas, a lánya meg allergiás a munkára! Csak a gyerek után kapott tartásdíjból élnek!
És most itt találkozunk, érted?!
Makszim megvonta a vállát, de nem válaszolt.
A vacsora és egy hosszú séta alatt a fenyők alatt Dása nem találkozott a férje rokonaival. A kedve kicsit jobb lett.
A madarak csicsergése, a szél susogása a fűben, a folyókanyar halk hullámzása. Már-már elhalványult a gyűlölt találkozás emléke. Dása még mosolygott is, amikor lefektette a lányokat.
— Rémisztő történeteket ne hangosan meséljetek! Apa és én a szomszéd szobában vagyunk, mindent hallunk! Nehogy apa megijedjen!
Olja és Katya felnevettek, és megígérték, hogy a legfélelmetesebb történeteket majd az indulásra tartogatják.
A rémtörténet azonban a nappaliban várta Dását.
— Jaj, Dásocska! – kiáltott fel az anyós. – Milyen jó újra látni téged!
— Ezt én nem mondhatom el magamról – felelte komoran Dása.
— Még mindig haragszol ránk? – kérdezte mosolyogva Okszana Fjodorovna. – Ugyan, drágám! Hiszen vagy hét éve nem is beszéltünk!
— Valamiért abbamaradt az a kommunikáció – jegyezte meg Dása.
— Hát, elragadtattam magam! Előfordul, nem igaz? – folytatta mosolyogva Okszana Fjodorovna. – De én azóta már mindent megbocsátottam neked!
— Nekem? – Dása öklébe köhögött. – Remélem, ebből nem az következik, hogy barátnők leszünk?
— Ahogy te akarod! Minden úgy lesz, ahogy szeretnéd! – bólogatott buzgón Okszana Fjodorovna. – Ilyen ajándék után, amit ti adtatok nekünk Makszimmal, mindent hajlandó vagyok megbocsátani!
Dása férjére nézett, aki olyan vörös volt, mint a főtt rák.
— Miféle AJÁNDÉKOT adtunk MI? – fordult hozzá kérdőn.
— Kislányom! – lépett közelebb Okszana Fjodorovna.
Dása maga elé emelte a kezeit, és hátralépett:
— Ne sértsen meg így!
— Hogyan így? – értetlenkedett az anyós.
— A maga lánya csak a legfelsőbb bíróság döntése alapján lehetek! – mondta Dása az anyósának, majd a férjéhez fordult: — Milyen ajándékról van szó?
— Hát, ezt a csodás nyaralást ti ajándékoztátok nekünk Dianával és Polinocskával együtt! Egy teljes hónapra! És milyen szép kis házban lakunk! Ott, a dombon!
— A dombon? – kérdezett vissza Dása.
A dombon az úgynevezett elit házak álltak. Ott a szállás ára háromszorosa volt annak, amit ők maguk fizettek a saját kis házukért, amiért két évig gyűjtögettek!
És most kiderült, hogy anyósának, sógornőjének és kis Polinának ők fizették ki a háromszor drágább nyaralást. És Dása erről most hallott először.
Voltak kérdései Makszimhoz, de az anyósa nem igyekezett távozni.
— Egyébként is nagyon hálásak vagyunk nektek a segítségért! – folytatta Okszana Fjodorovna. – Hogy minden hónapban pénzzel támogattok bennünket, még úgy is, hogy haragban vagyunk, Dásocska! Ez nagyon nemes dolog!
— Ez a második keresztnevem – felelte Dása hűvös hangon. – És nem mondaná meg, kedves anyósom, hogy mennyivel is támogatjuk önöket havonta?
— Ötvenezerrel! – válaszolta mosolyogva Okszana Fjodorovna. – Nagyon jól jön! Az én nyugdíjam nem sok, Dianocska meg alig kap gyerektartást! De hát valahogy élni kell!
Dása olyan nehéz pillantással nézett a férjére, hogy Makszim szinte szemmel láthatóan ment össze. Ha tehette volna, elpárolgott volna a levegőbe, de ez most nem adatott meg neki.
Dását elöntötte a düh. És az anyósa mosolya csak olaj volt a tűzre.
Bár Dását az anyja nevelte, a jellemét az apjától örökölte. Az apja katona volt. Nem is férfi, inkább egy szikla. Neki soha nem voltak problémái. Bármilyen kérdésre csak ennyit mondott:
— Megoldjuk!
És mint sok erős férfi, ő sem panaszkodott soha az egészségére. Csendben szedte a tablettákat, máskor csak tűrt.
A szívinfarktus nem kímélte.
Dása gyerekkorában rengeteget hallott anyjától hősi apjáról. Ezért számára ő lett a példakép.
Dása sosem volt igazi fiúslány, de mindig meg tudta védeni magát. Ha egyszer döntést hozott, többé nem léteztek számára akadályok. És ha valamit megígért, azt teljesítette – még akkor is, ha ezzel saját magának ártott.
A szomszédok azt mondogatták, hogy ilyen természettel nehezen fog férjet találni.
— Milyen férfi tudna vele együtt élni? Olyat kell keresnie, aki még nála is erősebb! De hol találsz olyat? Ha fel is bukkannak valahol, azokat rögtön elkapkodják, amíg még kölykök!
De Dása rácáfolt minden szomszédi jóslatra! Megismerkedett egy kedves fiatalemberrel, és egy év együttlét után feleségül is ment hozzá.
— Elválnak! Meglátjátok, úgyis elválnak! – susmorogták a háta mögött. – A férfi úgyis elmenekül előle!
De válás nem lett belőle, még azután sem, hogy kialakult a nagy ellentét Dása és a férje anyja között.
Okszana Fjodorovna szinte botrányos körülmények között „adta oda” a fiát vőnek egy másik családba.
— Hogyhogy az én fiam más családban fog élni?
— Anya, csak amíg rendbe hozom a lakást Dásával! A nagyija után abban a lakásban semmit sem csináltak meg, így nem lehet benne lakni!
— Hát akkor lakjatok nálunk! Nektek aztán mindegy, hol vagytok!
— Anya, az a lakás közelebb van a munkahelyünkhöz. És hozzád átvergődni az egész városon keresztül? Onnan meg csak két sarok gyalog!
Ez ésszerű érv volt, Okszana Fjodorovnának be kellett hódolnia. De nem is ez a kérdés bántotta őt igazán.
Az, hogy a fia vőnek ment – még ha ideiglenesen is – nem volt akkora tragédia. Még az sem különösebben érdekelte, hogy a fiataloknak lesz saját lakásuk.
Ami igazán fájt neki – sőt, amire szinte vágyott, már-már álmodozott róla –, az az volt, hogy a fia az ifjú feleséget hozzá, az ő házába vezesse be!
Kívülről úgy tűnhetett, hogy csak aggódik a fia jövője miatt. Hogy ha együtt laknak, ő majd tanácsot ad, segít, irányt mutat. Legalábbis ez volt a látszat.
Valójában azonban Okszana Fjodorovna teljesen másban mesterkedett.
Ha a meny a házba költözik, minden háztartási feladatot rá lehet majd tolni. Ő pedig, munka nélkül, szépen kihúzza a nyugdíjig. Aztán meg nyugdíjasként sem csinál semmit.
És ez még nem minden. Okszana Fjodorovna nemcsak nem akart semmit sem csinálni – tervei szerint rá akarta tenni a kezét a fiatalok családi költségvetésére is. Vagy ha azt nem, legalább lakbért akart szedni tőlük! Egy kis kiegészítő kereset a fizetéshez, aztán majd a nyugdíjhoz.
Ezért is állt olyan kérlelhetetlenül amellett, hogy a fia sehova se költözzön el.
Kellett neki ennyi pénz? Hiszen dolgozott, kapott fizetést! Aztán jön majd a nyugdíj is. Nem aranyhegyek, de hát más is megél valahogy.
Volt azonban Okszana Fjodorovnának egy fiatalabb lánya is!
Amikor Makszim megnősült, Diána épp akkor töltötte be a tizennyolcat. Valamilyen középfokú szakmai képzésen vett részt, de rosszul tanult, és sokkal jobban érdekelte a bulizás meg minden egyéb, ami ezzel járt.
Nem dolgozott, és nem is nagyon igyekezett elhelyezkedni, viszont az anyjától folyamatosan követelte a pénzt – sminkre, ruhára, szórakozásra! És Okszana Fjodorovna képtelen volt megtagadni valamit is az ő drága kicsi lányától.
Na, hát ehhez kellett volna neki az a „szponzori” támogatás.
Miután az első terve kudarcot vallott, Okszana Fjodorovna új ötlettel állt elő.
— Szükségem lenne egy kis segítségre a háztartásban! – jelentette ki a fiatalok vendégeskedése során. – Már nem vagyok húszéves, egyedül nem győzöm! Ti meg fiatalok vagytok, kötelességetek segíteni az idősebbeknek!
Dása felmérte a helyzetet, mérlegelte a pro és kontra érveket, majd célzottan megjegyezte, hogy hiszen Diána is ott lakik – ő lenne az édesanyja segítsége!
Okszana Fjodorovna számított ilyen válaszra, ezért előre felkészült egy dörgedelmes beszéddel, amellyel addig akarta gyötörni a menyét, míg az végül bele nem egyezik.
— … hát takarítsd ki magadnak, meg csináld meg, amit akarsz! – vágta vissza Dása az anyósának. – Ha rendet akarsz, csináld meg magad! Vagy szólítsd rá a lányodat! Én rám ne számíts!
Így született meg a konfliktus.
A második terv is elbukott, így Okszana Fjodorovna nekifogott a harmadiknak. De csak fél évvel később, mikor már kissé lecsengett a dolog. Ezúttal azt tervezte, hogy pénzt kér kölcsön – visszaadás nélkül.
Egy ezrest Dása még elengedett neki. De amikor ötöt kért, Dása így válaszolt:
— Semmi akadálya, megyünk a közjegyzőhöz, és lepapírozzuk! Pontosan rögzítjük, mikor adod vissza, és mi a késedelmi kamat, ha nem fizetsz!
Egy újabb családi botrány robbant ki.
Kérdezhetnénk, ugyan miért kell közjegyzőhöz menni ötezer forintért?
Az a helyzet, hogy Dása és Makszim fizetése nem tette lehetővé a jótékonykodást. Dása negyvenezret keresett, Makszim pedig úgy ötvenezret vitt haza. Valamiért a kétkezi munkásoknak nem szokás milliókat fizetni.
De ha nem szórták a pénzt vissza nem térülő kölcsönökre, akkor abból a pénzből el lehetett lenni.
Még akkor is elegendő volt, amikor megszülettek a lányaik. Nem volt nagy luxus, sem csillogás, de néha jutott egy kis extra.
Okszana Fjodorovna viszont nem adta fel a próbálkozásokat, hogy ingyen segítséget vagy pénzt csaljon ki. Folyamatosan próbálta „megroppantani” Dását. De mindig kemény választ kapott.
Így a konfliktus évekig szunnyadt, izzott, nem szűnt meg.
Aztán jött a hír: Diána kislányt szült. Az apja egy csodálatos példány volt – elismerte a gyereket, beleegyezett a tartásdíjba, majd nyomtalanul eltűnt valahová a nagyvilágban.
Onnantól kezdve semmit sem lehetett hallani sem az anyósról, sem a sógornőről, sem az újszülött unokahúgról. Dása pedig nem gyászolta őket. Egyszerűen csak élt, és élvezte a családi életet. Igaz, a pénz mindig épphogy elég volt. De a vidéki nyaralásra két éven át megszállottan gyűjtött.
És most ezekkel a hírekkel szembesül!
Dása fenyegető léptekkel indult a férje felé, de pár lépésre tőle megállt, és megkérdezte:
— Mondd csak, te házi oligarcha, honnan veszed te ezeket a pénzeket?
— Megkeresem… — nyögte alig hallhatóan Makszim. – Vonalvezető vagyok.
— Nahát, ez aztán az újdonság! – Dása elmosolyodott. – Én meg abban a hitben éltem, hogy te negyedik kategóriás melós vagy, ahogy mindig mondtad, és hogy azért nem léptetnek elő, mert intrikák akadályoznak!
— Hát… nem került szóba… – motyogta Makszim.
— Márpedig, ha jól emlékszem, a negyedik kategóriás dolgozó és a vonalvezető között három fokozat van a ranglétrán, nem igaz? – Dása úgy tett, mintha kérdezne, de magának válaszolt. – Vagyis háromszor is „nem került szóba”, igaz?
És te ezek után még mindig a negyedik kategóriás munkás bérét hoztad haza, hogy fedezd a kis hazugságodat?
— Anyámnak és a húgomnak segítség kellett… — próbált köhögéssel időt nyerni Makszim.
— A fizetésed felét, lényegében, nem a saját családodra költötted, hanem az elpimaszodott anyádra meg a semmirekellő húgodra? És mi meg ezalatt abból éltünk, ami maradt?
Makszim lehajtotta a fejét, válaszra sem futotta.
— Tudod, hogy hívják az ilyen embereket, Makszim? Lényegében a saját gyerekeidet loptad meg! És ha jól értem… ez már hat éve így megy?
Én teljesen le vagyok döbbenve! – Dása nem kiabált, pedig minden joga megvolt hozzá. – Na, ide figyelj! Most azonnal eltakarodsz ebből a házból!
Mi a lányokkal itt alszunk, de holnap reggel visszamegyünk a városba. Én pedig még aznap beadom a válópert és a gyerektartás igénylést is!
Legalább végre megtudom, mennyi is a valódi fizetésed! És még csak meg se próbálj betenni a lábad a lakásomba!
Menj szépen anyádhoz, a húgodhoz meg az unokahúgodhoz! Ha már ennyire segíted őket, majd ők sem fognak elzavarni!
Makszim így elvesztette a feleségét és a lányait. Anyja és húga viszont nem engedték be – a kétszobás lakásban nekik is alig volt helyük.
Dása azonban ezzel sem elégedett meg. Fogta magát, elment Makszim munkahelyére, és elmesélte, milyen „csodálatos férj” is volt ő.
Nem rúgták ki, de Makszim végül magától felmondott. Mert a takarítónőtől az adminisztrációig mindenki kerülte őt, mintha leprás lenne. A különösen érzékenyek még a lába elé is köptek, ha meglátták.
— A rosszat meg kell és meg is fogják büntetni! – magyarázta Dása a tettét. – Még ha az anyádon akarsz is segíteni, a saját gyerekeidet meglopni nem férfihoz méltó!
Mert akármilyen hosszú is a kötél… egyszer mindig elszakad.
