A palliatív osztály kórtermében mély csend uralkodott. Csak a szívverést figyelő monitor adott ki halk, szinte észrevehetetlen hangokat – mint az élet utolsó lehelete, amely lassan kihunyt egy 82 éves férfi testében.
Ő már régóta tudta a diagnózisát: kiterjedt áttétek, visszafordíthatatlan folyamatok. Az orvosok őszinték voltak – napjai, talán órái voltak hátra. De volt valami, ami nem engedte el… nem a haláltól félt, hanem a búcsú fájdalmától. Minden nap kinézett az ablakon, és suttogta:
— Ricsi… Hol vagy, kicsikém…
Ricsi – az öreg, kissé megviselt, de hűséges kutyája, akit kölyökként talált az út szélén. Majdnem tizenöt évet töltöttek együtt – elvesztették a feleséget, a fiút, az otthonukat, a barátaikat… mindent, kivéve egymást.
Aznap, amikor a nővér bejött kicserélni az infúziót, az idős férfi hirtelen megragadta a kezét:
— Kérem… engedje meg, hogy lássam Ricsit… Egyedül van… Nem mehetek el úgy, hogy nem ölelhetem meg…
A nővér elsápadt. Állatot bevinni a kórterembe szigorúan tilos volt. De valami megmozdult a szívében. Elment a főorvoshoz. Az úgy nézett rá, mintha megőrült volna:
— Ez egy kórház… De… ha ez az utolsó kívánsága…
Két órával később halk ugatás hallatszott a kórház bejáratánál. A kutya sovány volt, pofáját ősz szőrszálak borították.
A nővér kinyitotta a kórterem ajtaját – és Ricsi habozás nélkül felugrott az ágyra. Óvatosan ráfeküdt gazdája mellkasára, fejét a vállára hajtotta.
A férfi suttogni kezdett:
— Bocsáss meg… Bocsásd meg, hogy nem voltam veled… Kicsim… Köszönöm…
Sírt, simogatta a kutyát, homlokon csókolta. Ricsi csak halkan nyüszített, mintha azt mondaná: „Itt vagyok. Veled vagyok. A végéig.”
Így feküdtek órákon át. A nővér úgy döntött, nem zavarja őket, és kiment a szobából. Befejezte a munkáját, majd visszatért az idős beteghez. Kinyitotta az ajtót – és sikoltott a rémülettől
Amikor a nővér este visszament a kórterembe, megtorpant a küszöbön. Elakadt a lélegzete.
Úgy feküdtek, ahogy korábban. Csakhogy a monitor már nem sípolt.
Az idős férfi meghalt… De az ölelésében, orrával a nyakához bújva, ott feküdt Ricsi is. A kutya szíve nem bírta el a búcsút.
Az utolsó lények, akik még számíthattak egymásra – együtt távoztak. Csendben. Szeretetben. Hűségben.
