Andrej kiabált, rekedtre ordította magát, de a kutya nem hallotta meg gazdáját. És ők beszálltak az autóba. A kis Spuntik pedig valahol ott maradt az elhagyott házak, összedőlt oszlopok és felgyűrődött aszfalt között…
– Gyere ide, kicsi! Mozgasd gyorsabban a tappancsaidat!
Spuntik hátrafordult, és észrevette, hogy egy összedőlt ház pincéjéből egy nagy, fekete kutya kukucskál ki.
– Hát mit bámulsz? Fuss, különben késő lesz! – mordult rá Spuntikra.
A kiskutya pánikba esett, és kétségbeesetten kapkodott: „Mit tegyek? Elbújjak? Megpróbáljam megkeresni a gazdáimat ebben a káoszban?!”
A föld megremegett a lába alatt, és még egy ház összedőlt, mintha csak építőkockákból lett volna összerakva. Spuntik rémülten felvonított, és nekilódult a megmentő ablak felé…
—
Éjjelre elcsendesedett minden. A város romokban hevert, és Spuntik rájött, hogy végleg elvesztette az embereit. Remélte, hogy életben maradtak.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte a nagy kutyától, a megmentőjétől.
– Senki sem tudja biztosan. Egy macska azt mondta, hogy maga a természet állt bosszút az embereken valamiért. De én nem nagyon hiszek neki. Tud a természet bosszút állni? Bár ez most nem számít. A legfontosabb, hogy életben maradjunk! – nézett sokatmondóan Spuntikra a kutya.
A kis kutyát elöntötte a szomorúság. Ő nem tudott túlélni. Régen mindig ott voltak mellette az emberei: Ljusza mama, Vaszilij papa és a hatéves kisfiuk, Andrjuska.
– Téged hogy hívnak, kicsi? Hisz még be sem mutatkoztunk. Engem Frednek hívnak. Jó név, ugye? Az egyetlen jó dolog, amit a gazdáimtól kaptam. A többit jobb nem is emlegetni!
Kutyaól, lánc, rúgások és szitkozódás. Szerencsére, amikor ez az egész elkezdődött, még időben kiszabadítottak. Különben már rég vége lenne! – Fred hátán égnek állt a szőr.
– Engem Spuntiknak hívnak. Régen minden jó volt. Kedves gazdáim voltak, mindig elvittek nyaralni. Volt puha fekhelyem, mindig tele volt a tálkám, és volt egy csíkos labdám is…
Spuntik érezte, hogy csípni kezdik a szemét a könnyek, és elfordult. Nem sírhatott egy ilyen nagy és erős kutya előtt!
– Ugyan, Spuntik, ne búslakodj! A bánat nem segít semmin, meg aztán a sírástól sem lesz több ennivaló! – Fred elmosolyodott, kivillantva hatalmas agyarait…
Attól a naptól fogva elválaszthatatlanok lettek. Együtt kerestek ennivalót a még álló, de elhagyott házakban.
Néha szerencséjük volt: valaki rögtönzött etetőhelyeket hagyott a kóbor állatoknak. Igaz, ezeknél a tálkáknál nagy volt a verseny. A gazdátlanokból akadt bőven…
Néha megint megremegett a föld, mintha valami hatalmas, elégedetlen szörny mocorgott volna a mélyben. Ilyenkor Spuntik és Fred elbújtak.
Rettentő félelmetes volt csak úgy állni és várni, mit csinál legközelebb az a föld alatti szörnyeteg. Mi van, ha megroppantja a járdát, vagy kinyitja száját és lenyeli őket az aszfalttal, pálmafákkal, sőt még az éggel együtt?
Spuntiknak és Frednek eddig szerencséjük volt. De egy nap a szerencséjük cserbenhagyta őket…
Egy hatalmas betontömb alatt bújtak meg, amikor hirtelen újra megremegett a föld. A föld alatti szörny felébredt, és a betontömbök, akár a dominók, egymásra dőltek, veszélyesen közeledve hozzájuk.
Nem volt hová futni. Spuntik zihálva kutatott kiutat az orrával, amikor hirtelen… a talaj eltűnt alatta, és lezuhant.
– F-red! – nyikkantotta Spuntik.
Egy nagy fekete árnyék vetette magát utána, majd megállt mellette. Az idő mintha megállt volna.
Végül a morajlás elült, és a por leülepedett. Alig szűrődött be fény. Egy keskeny sugár szivárgott be a meggörbült betonlapok között.
Fred megpróbált kinézni, de…
– Úgy tűnik, be vagyunk falazva – mondta.
Aztán olyan hangosan és keservesen felvonyított, hogy Spuntiknak felállt a szőr a hátán.
– Fred, te meg mi van veled?! Te vagy a nagy, bátor, agyaras! – pánikolt be Spuntik.
– Félek a bezárt helyektől! Egész életemben láncon voltam. Még a házba sem engedtek be soha – vallotta be Fred. – Most már csak abban reménykedhetünk, hogy valaki meghall minket, és kiszabadít. Egyedül nem jutunk ki innen…
– Akkor segítek neked! – határozta el Spuntik, és ő is vonítani kezdett, de az ő hangja vékony és panaszos volt.
—
Önkéntesek érkeztek messziről, hogy segítsenek a túlélőknek. Az állatokat keresték a romok között.
– Lena, várj! Hallod ezt? – Alexej megállt, fülelt, aztán futásnak eredt, árkokon és akadályokon átugorva.
Lena sietett utána. Bízott a társában: nem egyszer talált már meg állatot halk nyüszítés vagy panaszos hang alapján.
– Itt van! – mondta Alexej, amikor megállt.
Lena is meghallotta: vonítás, amely inkább nyögésre hasonlított, és válaszul halk, panaszos nyüszítés.
– Vologya, itt várunk! El kell takarítani a törmeléket! – szólt bele a rádióba.
—
Spuntik azt hitte, csak képzelődött. De Fred hegyezni kezdte a fülét, figyelt, aztán sóhajtott:
– Meghallottak minket! Spuntik, végre valaki meghallott minket!
Fentről kopogás és zaj hallatszott, valaki káromkodott. Por hullott a kutyákra, de ők nem törődtek vele. A legfontosabb: megjelent a fény!
Végül a kis rés ablakká tágult.
– Éltek még, srácok? – kukkantott be egy mosolygós lány.
Spuntikot és Fredet kiszabadították. Megvizsgálták őket, majd Lena így szólt:
– Na jó, srácok, ideje elmenni innen! Először a menhelyre, aztán majd kitaláljuk, hogyan tovább. Minden rendben lesz!
Hamarosan Fred és Spuntik más szerencsés állatokkal együtt repülőre szálltak, és a fővárosba indultak…
A fővárosi menhelyen sok megmentett állat volt. Némelyiküknek nagyobb, másoknak kevesebb szerencséjük volt.
– Mi lesz most velünk? – kérdezte ijedten Spuntik, és Fredhez bújt.
– Hát, kicsikém, nem tudom! – válaszolta Fred, és ő sem tudta, mire számítson.
Ott sok fájdalom, magány és félelem volt. Sérült és egészséges kutyák, elveszett és elhagyott, nagyok és kicsik, öregek és fiatalok. Mindnyájan vonítottak, sírtak vagy csak csendesen szomorkodtak… Ez szomorú, reményvesztett hangulatot árasztott.
– Itt persze jobb, mint abban a föld alatti kriptában, de jó lenne már innen kijutni – sóhajtott fel Fred.
És mintha valaki meghallotta volna ezt a sóhajt, a szerencse ismét melléjük szegődött.
– Hát ti aztán tényleg szerencsés kutyák vagytok, mintha nyakörvvel a nyakatokban születtetek volna! – mondta pár nappal később a menhely egyik dolgozója. – Holnap mentek haza! Együtt!
Fred Spuntikra nézett, aki kis fehér testével szorosan odabújt az ő meleg, fekete oldalához, majd csóválni kezdte a farkát. Pontosan értette, miről van szó.
Andrej a szüleivel hazatért, csodával határos módon elkerülve a katasztrófát.
– Kész, mostantól csak itthon nyaralunk! Akkor is, ha még hó van, nem kell nekem a török nyár tél közepén! – jelentette ki apa, amint beléptek a lakásba. – Azt javaslom, a szabadság hátralévő részét töltsük Olga nővérednél vidéken!
– Én mondtam neked, vegyünk rendes utat, mint minden normális ember! De te olyan helyre akartál menni, ahol kevesebb a honfitárs! Bezzeg a híres üdülőhelyeket meg sem rázta! – szúrt oda anya, Ljusza apa, Vaszilij felé, majd megenyhült: – Na jó, menjünk Olgához. Egy ilyen nyaralás után nekem is szükségem van egy kis nyugalomra. Meg Olya is örülni fog.
Andriska nem tiltakozott, neki mindegy volt, hová mennek. Olya mindig is kedves volt neki, szeretett nála vendégeskedni. De most minden más volt. Hiányzott neki Spuntik.
A kutya akkor tűnt el, amikor sietve elhagyták a kisvárost, amelyre rázúdult a természet haragja. Amikor kirohantak abból a házból, amit apa bérelt, és siettek az autóhoz, a föld megremegett, valami leomlott mögöttük, és Spuntik, megrémülve, kiugrott a táskából és elfutott. Andrej utána vetette magát, kiabált, mígnem elment a hangja, de a kutya nem hallotta meg.
– Nem megyek nélküle! – könnyek gördültek végig Andrej arcán, de ő észre sem vette őket.
– Andrjuska, nincs választásunk – ölelte át apa. – Reméljük, hogy Spuntiknak szerencséje lesz, és ha lehet, meg is találjuk őt.
– Gyere, Andrej… – anya is alig bírta visszatartani a könnyeit.
Beszálltak az autóba, míg Spuntik valahol eltűnt az elhagyott házak és összedőlt oszlopok között.
Ma ezek az emlékek újra elöntötték Andrejt. A nagynénje, Olya udvarán ült a hintán, és a szomorúság teljesen elborította.
– Andrejka, miért vagy ilyen búval bélelt? – lépett oda hozzá gyengéden Olya néni, és megállt mellette. – Értem a bánatodat, de hinni kell abban, hogy minden jóra fordul, és akkor úgy is lesz!
– Nem, Olya néni, úgy tűnik, ez nem működik. Már napok óta álmodozom arról, hogy Spuntik előkerül, de nem segít – sóhajtott Andrej.
– Ó, Andrejka, nem elég csak álmodozni! Ha azt akarjuk, hogy az álmok valóra váljanak, segítenünk kell nekik – mondta Olya néni, és intett Andrejnek, hogy menjen a számítógéphez. – Gyere, nézzünk híreket, hátha megtaláljuk a barátodat egy menhelyen.
Már napok óta böngészték a netet keresztbe-kasul, és egyszer csak…
– Olya néni, ott van! – kiáltott Andrej, és az ujjával a képernyőre bökött.
– Várj csak… – mondta Olya kissé zavartan. – Azt mondtad, a te Spuntikod kicsi, fehér, egy bolonka keverék… ez meg egy nagy, fekete keverékkutya!
– Nem, nézd csak, ott van Spuntik, a fehér, kicsi kutya, a fekete mellett! – ugrott fel izgatottan Andrej, és ujjával mutatott a képernyőn a Spuntikra, aki a nagy fekete kutya mellett bújt meg.
– Á, most már értem! – mosolygott Olya néni. – És mit is írnak ide?
„Két elválaszthatatlan barát, romok alól mentették ki őket. Nagyon nem szeretnénk szétválasztani őket. Talán akad valaki, aki mindkettőjüket befogadná” – olvasta fel.
– Olya néni! – könyörgőn kulcsolta össze a kezét Andrej. – Ugye el tudod hozni azt a fekete kutyát? Mi majd meglátogatunk titeket Spuntikkal!
Olya elgondolkodott, nézegette a képet.
„Régóta szerettem volna egy kutyát, miért is ne?” – gondolta végül.
– El tudom! Hívjuk fel az önkénteseket! Hozzuk haza a te Spuntikodat!
– És hogy fogjuk őt hívni? – pattant fel örömében Andrej.
– Hát, nem is tudom… Komoly arca van, tekintélyes megjelenése. Szerintem Fjodor jó név lenne hozzá! – mosolygott Olya.
Andrej futott is apához és anyához:
– Megtaláltuk Spuntikot! Azonnal hívni kell a menhelyet és elhozni a kutyánkat! És még egy barátot is találtunk Olya néninek!
Apa, Vaszilij, a konyhában járkált, telefonált az önkéntesekkel, ismerősökkel, majd újra az önkéntesekkel. Végül letette a kagylót.
– Kész! Megbeszéltük! Pár napon belül a kutyák itthon lesznek. Egy ismerős épp a fővároson keresztül jön, elhozza őket! – mondta elégedetten mosolyogva.
– Hurrá! – kiáltották mindannyian.
Amikor Spuntik meghallotta, hogy rátaláltak, majdnem megőrült a boldogságtól.
– Fred, ez egy csoda! Az ebek istene szeret engem! – ugrándozott boldogan. – És téged is! Hisz te is velem jössz!
– Nyughass már, kis hurrikán! – morogta Fred színlelt bosszúsággal.
Egy ismeretlen férfi jött értük, bepakolta őket egy kisbuszba, és elindultak a boldogság felé.
Fred nyugodtan feküdt a pokrócon, de Spuntik nem talált magának helyet. Aztán megérkeztek, kinyílt az ajtó, és Spuntik fehér szélvészként rohant ki…
Egyenesen Andrej karjaiba, aki nevetett és sírt egyszerre. Mellette állt Ljusza mama és Vaszilij papa.
– Na mi van, Fjodor? Csak nem dermedtél le? Gyere, ne félj – szólalt meg kedvesen a nő.
„Majdnem eltalálta a nevemet! – gondolta Fred. – Ez jó jel!”
És odament Olyához, aki átölelte a nyakát. Fred boldogságot érzett. Olyan régen nem érzett ilyet…
Talán utoljára akkor, amikor kölyökként az anyja meleg testéhez bújva aludt.
– Hála istennek! – mondta Ljusza mama, miközben Vaszilijhoz simult. – Most már biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz!
A férfi puszit nyomott a feje búbjára:
– Persze! A legfontosabb, hogy mindenki él és egészséges! A többi majd jön magától!
Olya bólintott, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Fjodor lenyalta a nyelvével, és elmosolyodott.
