Egy hétig nem tudott hazajutni – lázasan, kimerülten hevert valahol a magas fűben, és száraz, kiszáradt nyelvével nyalogatta a harmatot. De amikor végre, sérült lábát vonszolva visszatért az udvarba, megértette: egyedül maradt…

Anton megállt a régi ház előtt, ahol gyermekkora telt. Mikor járt itt utoljára? Áh igen – tavaly ősszel. Akkor ragaszkodott hozzá, hogy édesanyja végre elhagyja a falut, és vele költözzön a városba.

Akkoriban még itt-ott füst szállt fel néhány kéményből: az egyik házban Ivan nagyapa élte utolsó napjait, a másikban az anyja. Mindketten sokáig nem akarták elhagyni az otthonukat, de végül a nagyapának is be kellett csuknia a kaput, és elmenni anélkül, hogy visszanézett volna.

Indulás előtt kötéllel húzta be a kaput az oszlophoz, hogy a szél ne csapkodja, beült a fia autójába, és elhagyta az egykor élő, mára kiürült szülőföldet.

Antonnak egy héttel korábban sikerült meggyőznie édesanyját: a városi lakásban kényelmesebb, melegebb lesz, és ő is nyugodtabb lehet. Így is lett: többé nem kellett sötét hajnalban kelni, hogy begyújtson, vízért járni a kúthoz, vagy letakarítani a havat az ösvényről. Az élelmiszerbolt is karnyújtásnyira volt, nem kellett hetente kétszer várni a mozgóboltra. Az orvos is közel, a mentő percek alatt ott volt, ha kellett. A család körülvette őt figyelemmel, szeretettel – úgy tűnt, csak élni kell, és örülni az életnek.

Ám a megszokott élettől megfosztva, gyökereitől elszakítva az anyja lassan elkezdett sorvadni – mintha maga a föld adta volna neki az életerőt és a vágyat, hogy tovább éljen. A napi teendők hiányában egyre többet ült az ablaknál, emlékeibe merülve.

Gyakran gondolt vissza Vaskára – utolsó hű társára. Egy héttel a költözés előtt a cica eltűnt. Ilyen korábban sosem történt – minden este hazatért, letelepedett a lábánál, mintha elmesélte volna, mi történt vele, és elaludt mellette.

De akkor egyszer csak nem jött haza. Az asszony sokáig kereste, hívta – hiába. Úgy kellett elutaznia, hogy nem tudta meg, mi történt vele. Anton később próbált visszamenni, hátha a macska hazatért, de ősszel a sár elvágta az utat, télen pedig teljesen betemette a hó.

A telet még túlélte az édesanyja, de tavasszal minden ereje elhagyta. Nem panaszkodott fájdalomra, de az évtizedek fáradalmait hordozó test lassan feladta a küzdelmet.

A májusi ünnepek előtt végül elhatározta magát:

– Fiam, menj el – kérte halkan. – A temetőben rendet kell tenni. Mindjárt itt a halottak napja. Soha nem hagytam gondozatlanul a nagyapád, nagyanyád, anyám sírját… De most már nem bírom… És ha tudod, keresd meg Vaskát is. Okos, erős. Ha túlélte a telet, még ott van, tudom. A pincét nyitva hagytam neki, hogy bejuthasson a szellőzőn keresztül. Nem félt ő a fagytól… Én pedig várlak titeket…

A macska ismét átbújt a szellőzőnyíláson – ezerszer megtette már. A padló alatti jól ismert út a csapóajtóhoz vezette, onnan felugrott a deszkapadlóra. Megszaglászta a sarkokat – minden ismerős volt.

A fűtetlen házban még mindig hűvös volt, de a gazdasszony kedvenc takarója, amely „fészekként” volt összehajtva, még őrizte az illatát. Ott telelt át – csak vadászni járt ki.

Az egerek a kertből átköltöztek az istállóba, alagutakat ástak a földes padlóba – ez lett a téli vadászterület. De más ragadozók is jártak arra, például rókák, akik megérezték az ember hiányát. Harcolni kellett a túlélésért, minden zugért meg kellett küzdeni.

Különösen nehéz volt az ősz, amikor játék közben az erdőben nem vette észre a csapdát – a rókák lesben álltak. A gyors összecsapás után sebesült lábbal éppen hogy fel tudott mászni egy fára, és ott töltötte az éjszakát. A láza felszökött, a nyelve kiszáradt, és csak feküdt a magas fűben, a harmatot nyalogatva, hogy magához térjen. Egy hét múlva, mancsát húzva, mégis hazavergődött – az üres házba.

Amikor belépett, rögtön érezte – a gazdasszony nincs itt. De amikor meglátta a gondosan otthagyott takarót, megértette – várták őt. Emlékezett rá. Remélt benne. És ő hitt benne: hogy még él. Nemcsak érezte – tudta. A sarokban függő ikon fölött néha árnyékok suhantak át. A macska felismerte őket – azok voltak, akik valaha itt éltek.

Ott volt a nagyapa – a ház erős, dolgos kezű építője. Ott volt a nagymama – ő hozta az ikont. Ott volt a gazdasszony apja – az, aki a háború első hónapjaiban esett el, és valahol messze, egy bombatölcsérben temették el, nem ezen a temetőn. Az ő árnyéka is itt volt. És ott volt a gazdasszony anyja is – egyedül, férjét várva egész életén át.

Még a gazdasszony férje is – akit a macska kölyökkora óta ismert – a keze, a hangja, az illata… Mindannyian ott voltak. Csak a gazdasszony hiányzott. Nem jelent meg. Ez pedig azt jelentette: még az élők között van. Tehát még látni fogja őt…

A halottak napján mindig együtt mentek a temetőbe. A macska emlékezett, hogyan gyűltek össze a kerítés mögött az árnyak – azok, akik várták, hogy eljöjjenek hozzájuk, rendbe tegyék a sírjukat, emlékezzenek rájuk. De egyre gyakrabban nem jött senki…

Hazafelé menet mindig elhaladt a patak mellett, ahol gyógyító fű nőtt. Segített regenerálódni, erőt gyűjteni. Ezúttal azonban hirtelen megtorpant. Egy autó állt meg a kapunál. A szíve hevesen vert: talán…?

Futni kezdett. És amikor az ajtó kinyílt, felemelték:

– Vaska! Élsz! – kiáltott fel örömmel Anton, miközben magához szorította a macskát. – Hol voltál? Azt hittük… már nincs remény. De anya hitt benned!

Egész este rendet raktak a temetőben. Anton úgy döntött, ott éjszakázik, reggel újra kinéz a sírokhoz, aztán visszatér a városba – Vaskával.

Éjszaka a macska megint az ikon felett lebegő árnyakat figyelte. Nyugtalanok voltak. Figyelt, hallgatózott, míg végül megértette az üzenetet:
„Őrizd meg a képet. Ez a kapocs köztünk. Ez az emlékezet. Ne hagyj el minket…”

Reggel, amikor kifelé tartottak a temetőből, találkoztak Ivan nagyapával és a fiával. Kezet fogtak, megölelték egymást. A macska figyelte őket – látta, hogyan kísérik őket a család árnyai.

Mikor visszatértek a házhoz és készültek indulni, a macska hirtelen felugrott, nyávogni kezdett, és hátsó lábaira állva az ikon felé nyúlt. Anton megértette. Levette a képet, óvatosan beletekerte egy vászonba, és magával vitte.

A találkozás Vaska és a gazdasszony között olyan viharos volt, hogy az asszony még fel is egyenesedett:

– Vaska, te élsz! Drágám! – ölelte magához, a macska pedig dorombolva bújt hozzá, simult hozzá, mintha azt mondta volna:
„Na jó, gazdasszony, elég a betegségből! Hiszen itt a tavasz!”

Anton felesége megtörölte az ikont, és megkérdezte:

– Mama, hová tegyem?

– A fejem fölé, ahogy régen is volt – mosolygott az anyja. – Úgy érzem magam biztonságban.

A macska nézte, hogyan örvendeznek az árnyak. A gazdasszonya mintha éveket fiatalodott volna – felült, kihúzta magát, szeme újra fényt kapott.

– És én meg itt fekszem? – mondta mosolyogva, majd felállt. – Holnap Vaskával sétálni megyünk!