Veronika Szergejevna utoljára igazította meg szigorú zakóját a tükör előtt, és ráncolta a homlokát — minden tökéletes kell, hogy legyen. Aztán, mint mindig, felvette a hideg nyugalom álarcát, amellyel olyannyira megszokta elrejteni valódi érzéseit. „Megteszi” — gondolta magában, miközben a tükörképét nézte. Tizenöt évnyi női börtönparancsnoki tapasztalat után megtanulta úgy elrejteni a fájdalmát, hogy néha már maga sem tudta, hol ér véget az. Ma különösen fontos volt, hogy kemény maradjon — belül minden fájt, de semmi sem mutathatta ki.
Kiment az irodájából, és végigsétált a hosszú folyosón. Ma hozták az új foglyokat, és Veronika mindig személyesen ismerkedett meg velük. Szerette volna látni a szemüket, megérteni, ki áll előtte — veszélyes visszaesők vagy egyszerűen elveszett emberek, akik rossz helyen voltak rossz időben.
Akinek az az elképzelése, hogy csak a férfiak képesek kegyetlen bűncselekményekre, tévedett. Az ügyek között voltak olyan történetek, hogy még a tapasztalt dolgozók hátán is végigfutott a hideg.
Két hónappal ezelőtt a fia, Denis váratlanul meghalt. Olyan ostobán, olyan váratlanul… Egyszerűen hazafelé ment, rosszul lett, elesett. Egy forró napon ez akár szokványos eset is lehetne. De beverte a fejét egy járdára dobott téglába — és az élete megszakadt. A fiú mindössze huszonkét éves volt. Az az életkor, amikor mások előtt még az egész élet áll, de neki már nem maradt semmi. Még a barátnőjét sem mutatta be anyjának, bár Veronika tudta, hogy a fiának volt valakije, és komoly kapcsolata.
— Hogy hívják? — kérdezte egyszer.
— Anya, mindennek megvan a maga ideje — mosolygott ő. — Pár hét múlva bemutatom.
— Olyan vagy, mint az apád — sóhajtott Veronika. — Makacs a lehetetlenségig.
Most, miközben az újonnan érkezett foglyok ügyeit lapozgatta, Veronika megakadt a tekintete egy különleges kártyán. Két nő — a rendszer régi törzsvendégei, a harmadik pedig fiatal, zavart, árva, egyértelműen idegen ebben a borzalmas helyen. Az iratok szerint igazságtalanul ítélték el — egyszerűen egy kényelmes áldozatot találtak benne.
„Csak ez hiányzott” — gondolta a nő. Az ilyen foglyok gyakran okoztak gondot: vagy megpróbáltak véget vetni az életüknek, vagy ott keresték az igazságot, ahol nem volt.
— Vigyétek be ezt a kettőt a cellába, ezt a lányt pedig hozzátok ide — rendelte el. — Beszélnünk kell.
Egy újabb kellemetlen tény volt, hogy Lili terhes volt. Furcsa. Ha van gyerek, akkor apának is kell lennie. Miért nem védte meg őt? Talán megint egy „aranyifjú”, akinek nem kellenek a plusz problémák?
Amikor a lány belépett az irodába, Veronika megfigyelte törékenységét és félelmét. Az reszkető hangon szólalt meg:
— Jó napot…
A parancsnok kicsit elmosolyodott:
— Ez itt kolónia, Lili. Itt nem így köszönünk. Na, mesélj, miért ítéltek el?
— Nem tudom… — sírta el magát a lány. — Azt mondták, elloptam egy telefont meg pénzt, de én még a szobában sem voltam! Aztán meg megtalálták a táskámban. Csak azért, mert egy egyetemista lány fiúja felajánlotta, hogy velem járjon…
Veronika bólintott. Most már sok minden világossá vált.
— És mi ez a nyakadon?
Lili megragadta a medált:
— Kérem, ne vegyék el! Ez amulett, emlék. A szerelmem adta. Mi akartunk.
— Kérem, ne vegyék el! Ez olyan, mint egy amulett, egy emlék. A szerelmem adta. Meg akartunk házasodni, de eltűnt…
— Elfutott?
— Nem! Soha nem tette volna ezt! Valami történt… Denisnek hívták. Ő volt a legjobb…
Veronika megrázkódott. Valami villant az elméjében. Közelebb hajolt a medálhoz — hihetetlenül ismerős volt számára. Ilyen ékszerei csak ketten voltak: az egyik a férjéé, a másik Denisé. A fia haláláig hordta ezt a medált.
— Mutassa meg — mondta halkan, közelebb lépve.
Lili lassan leengedte a kezét. Akkor Veronika meglátta — ez a fia medálja volt.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, a nő a székébe rogyott. Szédült a feje.
Néhány perc múlva bekopogott egy barátnője — Natasa, az egészségügyi szolgálat orvosa.
— Nika, jöhetek?
— Gyere be. Úgy nézel ki, mintha éjszakai rémálmod lett volna.
— Igazából úgy éreztem magam, mintha szellemet láttam volna…
— Mesélj.
Amikor Veronika befejezte, Natasa gondterhelten fütyült:
— Tehát biztos vagy benne, hogy a lány semmiben sem vétkes?
— Majdnem száz százalékig. De most a kérdés az, hogy mit tegyünk?
— Hallgasd, talán meg kéne nézned, ki az apa?
Veronika felélénkült:
— Igaz! És még… addig hadd maradjon nálam. Terhes nőnek nincs helye a közös cellákban.
— Persze, vedd magadhoz. Én meg közben megpróbálok utánajárni.
— Köszönöm, Natasa.
Veronika nem értette, miért hallgatott a fia a barátnőjéről. Talán nem is tudott a terhességről? Négy hónapos volt már. Lehet, hogy így volt. Bár… mi van, ha a gyerek nem tőle van?
Veronika feje majd szétrobbant. Ülni és találgatni értelmetlen. Cselekedni kell.
Munka után a temetőbe ment. A fia sírjánál meghajolt, és halkan megszólalt:
— Miért hagytál rám ennyi rejtélyt, fiam? Hogyan oldjam meg mindezt?
Denis fényképe a sírkőn mosolygott, mintha ismerné a válaszokat. Veronika lassan felállt, mintha valaki láthatatlan terhet vett volna a vállára.
Elsőként Lili házához indult. A személyi iratokban meg volt adva a cím — családi házas övezet. Egy ház, amely két részre volt osztva: az egyikben a lány nagymamája élt, a másikban most mások laktak.
— Elnézést, beszélhetnék önnel? — fordult Veronika az idős asszonyhoz.
Az gyanakodva nézett rá:
— Miről lenne szó?
— Liliről. Denisről — óvatosan mondta ki a nevet Veronika. Ha a fiatal gyakran járt itt, a nagymamának tudnia kell.
— Ki maga?
— Én vagyok a fia anyja.
— Ó, Istenem! Hol voltál eddig? — kiáltott az asszony. — A fiú majdnem minden nap benézett hozzánk, aztán… Lili teherbe esett, és ő eltűnt. Se segítség, se szó, semmi!
— Várjon csak — vette át határozottan a szót Veronika. — Nem tud mindent. Denis több mint két hónapja meghalt. Még a gyerekről sem tudott.
A nagymama elnémult, szívéhez kapva:
— Meghalt?! Lili meg csak várta… Várta, hogy idejöjjön, és elvigye innen…
Bementek a házba. Tea mellett az asszony sok mindent elmesélt. Lili számára olyan volt, mint egy családtag, és nem hitte el, hogy hibás lenne.
— Nem lehetett tolvaj! Nem hiszem, és nem is fogom elhinni! Jó lány, kedves. Még a rendőrségre is elmentem, hogy helyette szót emeljek, de ott azt mondták: „Menjen haza, ne szóljon bele, ahol nem kell.”
Veronika eszébe jutottak a negatív jellemzők az aktában, és rájött, hogy az igazság ismét mélyebb, mint amilyennek látszik.
— Köszönöm önnek — mondta, készülve az indulásra.
— Várjon csak, drágám — hozott egy zacskót a nagymama. — Itt vannak Lili dolgai. A fényképalbum is. Otthon megnézheti.
Otthon, amikor kibontotta a zacskót, Veronika sírni kezdett. Az első fényképen Lili és Denis voltak — ölelkeztek, nevettek, boldogok. Átlapozta az egész albumot, talált közös képet az egyetemről is, és próbálta kivenni azt, aki talán becsaphatta a lányt. De az áruló arca rejtve maradt.
Másnap az intézethez ment.
— Miért van erre szüksége? — kérdezte hűvösen a dékán.
— Segíteni szeretnék.
— Tolvajnak segíteni? — fújt egyet a nő. — Nálunk csak az kerül rács mögé, aki bűnös.
Veronika tudta, hogy nem fogja megtudni az igazságot. Ahogy kilépett az utcára, odalépett hozzá egy diák:
— Elnézést, ön Liliről érdeklődött? Tudok valamit. Csak menjünk arrébb, hogy senki se hallja.
Három nappal később Veronikát elütötte egy autó. Szerencsére el tudott ugrani, de az ütés így is erős volt.
A kórházba Natasa látogatta meg:
— Figyelmeztetés, igaz?
— Igen. Az autó egyenesen felém jött. A vezető látott engem, és én is őt.
— Mit fogunk tenni? Mi van Lilivel?
— Egyelőre minden rendben. Kezdi felfogni, mit jelent a börtön.
— Nika, hívd Olegot. Egyedül nem fogod tudni.
Oleg a halott férje bátyja volt. Rég nem beszéltek — Veronika titokban bűnösnek tartotta őt Sasha halálában, mert nem ment el vele horgászni. Ha ott lett volna… talán semmi sem történt volna.
Amikor Oleg megérkezett, rémült volt:
— Miért nem hívtál azonnal?
— Egyszerűen nem tudtam. Bocsáss meg.
— Hagyd abba. Az ember mindig hibást keres. Mesélj el mindent.
Belement, hogy segít.
Néhány idő múlva Veronika és Natasa Lilihoz mentek. A lány felugrott.
— Lili — kezdte Veronika — Denis… meghalt. Teljesen buta, véletlen halál volt.
Lili kiáltott, könnyei patakzottak:
— Nem! Inkább hagyjon el, találjon mást! Csak ezt ne!
Natasa gyorsan beadott egy injekciót. Tíz perc múlva az hisztéria alábbhagyott.
— A te unokádat hordod — mondta halkan Veronika. — Mindent megteszünk, hogy kiszabadulj. Nem vagy egyedül. Megoldjuk.
Eltelt három év.
— Nikita! Állj! — kiáltotta Veronika, miközben utolérte a kisfiút.
A gyerek vidáman futott, nevetgélve. Lili is megjelent. Ma adta le az utolsó vizsgáját. Oleg és Veronika segítségével be tudta fejezni tanulmányait — bár levelezőn.
Mellettük megállt egy autó:
— Csajok! Milyen régóta hiányoztatok! Különösen te, Nikitos!
A kisfiú zavarba jött: anya, nagypapa… Gondolkodás után Oleghez futott.
Egy éve házasodtak össze Veronikával. Ma költözött véglegesen ebbe a városba.
— Eladtam a lakást a fővárosban — mondta, miközben átölelte Veronikát. — Most újra itt vagyok.
Veronika felmondott a börtönben, hogy Lilinek segítsen tanulni. Most nyugodt, női munkát tervezett találni.
Lili odalépett hozzájuk, magához ölelte a fiát, és mindannyian összeborultak. Az arra járók kitértek előttük, kíváncsian nézve őket: a járda közepén álltak, és sehogy sem akarták elengedni egymást.
Furcsák?
Nem. Csak átmentek azon, amit még az ellenségének sem kívánnának. És családdá váltak — igazi, élő, összetartó családdá. És ez volt számukra a legfontosabb a világon.
