– Csak erre a rozoga vacakra futotta? – ezek a szavak mintha korbácsként csapkodták Zsennyát egész úton. – Mit vártál, Zsenya? Boldog életet? Ügyes vagy, megkaptad, amit megérdemeltél!
Letette a nehéz szatyrokat, és lehuppant egy öreg tuskóra. Minden olyan jól indult… Vagy csak becsapta magát? Húsz év közös élet Misával egyetlen reggelen ért véget, amikor éjszakai műszak után hazatérve nem egyedül találta otthon a férjét, ráadásul a saját holmiját is gondosan összepakolva látta az ajtó mellett.
– Misa, ez meg mit jelentsen?
Zsennyát annyira letaglózta a látvány, hogy még csak rá sem támadt a fiatal nőre, aki könnyű köntösben sétálgatott a lakásukban.
– Azt jelenti, drágám, hogy többé nem akarok bujkálni. Azt akarom, hogy azzal legyek, akit szeretek, nem pedig veled.
– Misa, mit beszélsz? Húsz éve vagyunk együtt!
– Pontosan – húsz évnyi szenvedés. Te is tudod, hogy köztünk sosem volt igazi szerelem. Egyébként is, te kényszerítettél rá, hogy elvegyem!
– Hogy mondhatsz ilyet? Azt hittem, más vagy… De te is csak egy vagy a sok közül!
Zsennya még mondani akarta, hogy eleinte mindenki tökéletesnek tűnik, aztán… De Misa nem hagyta, hogy befejezze.
– Elég, nem kell a magyarázatod. Pakolj össze és tűnj el. A válást már beadtam.
– De hová menjek? – kérdezte zavartan Zsennya.
A férfi nevetett, és az új barátnője, aki hozzásimult a vállához, vele nevetett.
– Tessék, itt a kulcs. Ez a hely pont neked való. Ennél többet nem is érdemelsz.
– Misa, de…
Nem hagyta, hogy befejezze, kilökte az ajtón, akár egy kóbor macskát, majd ráfordította a kulcsot. Zsennya hallotta, hogy a szomszéd ajtó zárja kattan, és lerohant a lépcsőn. Mennyire szégyellte magát! Felrémlettek a szomszédasszony szavai: „Megjárja még ezzel a Mihállyal!”
És mennyire védte őt akkoriban! Mindenkinek azt bizonygatta, hogy neki tökéletes férje van. Ő maga emelte Misát piedesztálra az otthonukban. Úgy hitte, ez a helyes – így kell lennie, ahogy azokban a regényekben, amelyeket falt.
Az anyja állandóan korholta:
– Zsenya, butaságokat olvasol, és elérhetetlen dolgokról álmodozol! Az életben nincsenek fehér lovas hercegek, azok már az óvodában elkelnek. Inkább menj, etesd meg a csirkéket, és takaríts a disznóknál.
Zsennya fintorgott, és csak azt a pillanatot várta, amikor végre elköltözhet a faluból a városba, ahol biztosan megtalálja majd a sorsát. A városban nem kell majd kézzel mosni, vizet és fát cipelni.
Így is lett. Igaz, került egy kis vérbe és idegbe, amikor Sztépán megtudta a terveit. De Zsenya akkor csak ennyit mondott:
– Nem akarok úgy élni, ahogy ti. Nem akarok – és kész!
– Szóval rosszul élünk, mi? És Sztjopka nem jó vőlegénynek?
– Egész életemben arról álmodtam, hogy traktoros felesége leszek!
– Tudod mit, Zseni? Néha azt hiszem, a kórházban kevertek össze bennünket. Nekünk, apáddal, nem lehet ilyen lányunk!
Zsenya megvonta a vállát:
– Nem is bánnám különösebben, ha többé nem tartanátok a lányotoknak. Alig van benne becsület, ha az ember tehénfarkakat csavar!
Elutazott. Látta anyja könnyes szemét, de mégis elment. A buszmegállóhoz Sztépán is kiszaladt.
– Zsenya, te tényleg elmész?
Sztjopka jólelkű volt, és Zsenyának nagyon is tetszett, de nem látta mellette a jövőjét. Ha maradt volna, ott ragad a faluban örökre.
– Remélem, soha nem jössz vissza, Zsenya! Mit beszélsz? Jó, engem hagyj, de a szüleid! Az én szüleimnek sem kellene ilyen lány!
Megérkezett a busz. Zsenya felszállt, visszafordult, és kétségbeesetten kiáltott:
– Vidd el a lányt messzire…!
Aztán leült. A szomorúság hamar elmúlt, mert biztosan tudta – a boldogsága felé tart!
Misával a gyárban ismerkedtek meg, ahová azonnal elhelyezkedett. Misa a műhelyvezetője volt. Meg kellett dolgoznia érte, de négy hónap múlva összeházasodtak. Innentől kezdve Zsenya építeni kezdte azt az életet, amiről mindig is álmodott.
Felújították a lakást, keresett divatos mosdót, többnyire éjszaka dolgozott. A férje párszor megemlítette, hogy nem ártana valami végzettséget szereznie, hogy kilépjen a kétkezi munkából. De Zsenyának nem volt rá ideje – hamarosan Misa lett az istene. Úgy tűnt, Misa élvezte ezt a szerepet: tetszettek neki az öltönyök, a finom reggelik, a kristálytiszta lakás. Zsenya pedig csak sóhajtozott a kolléganők között:
– Húú!
Hazajárni nem akart. Először csak nem kívánta, aztán szégyellte, hogy annyi idő telt el. Később már annyi év elrohant… Milyen arccal menjen vissza? Ki tudja, mindenki életben van-e még…
Zsenya felállt. A buszsofőr szavai alapján még legalább egy óra gyaloglás várt rá. Nem baj, ha odaér, lefekszik. És többé fel sem kel. Minden összeomlott körülötte, minden darabokra tört. Talán nem is volt semmi – csak a képzelete szülte ezt az egészet?
– Segítség!
Zsenya megállt. Egy földúton ment, és egy perccel ezelőtt még senki nem volt a környéken. Megfordult – egy zilált kislány rohant felé, mögötte pedig egy csapat fiú. Őket két nő követte. Mindenki kiabált.
A kislány cigány volt, a fiúk és a nők megverték volna. Zsenya felegyenesedett, és felkapott egy botot.
– Álljanak meg! Mit akarnak csinálni?
A fiúk szétszéledtek, de a nők nem hátráltak.
– Te meg ki vagy? Állj félre, most megtanítjuk neki! Hadd tudja meg, milyen a lopás!
– És mit lopott el tőletek?
– Tőlem tejfölt, tőlem meg egy darab szalonnát! Szégyentelen kis vakarcs!
Zsenya megvetően nézett rájuk.
– A gyerektől sajnálják az ételt?
Elővette a pénztárcáját, kivette az összes megmaradt papírpénzt – mindegy, hogy ez volt az utolsó –, és ledobta a földre.
– Vegyék fel. Ne verekedjenek ilyen semmiség miatt.
— És te, te cigány, csak vigyázz magadra! És te, leány, többet meg ne mutasd magad a falunkban!
— Nehogy már egy cigány miatt tisztességes emberekre támadjunk!
A kócos, apró lány csak akkor engedte el Zsennyát, amikor az asszonyok eltűntek a bokrok mögött.
— Köszönöm! — mosolygott a lány. — Te mintha egyáltalán nem félnél.
— Csak fáradt vagyok. Már régóta bolyongok.
— És miért lopsz, cigánylány?
A kislány megvonta a vállát:
— Hát, ha őszinte akarok lenni, mi mindig lopunk. Ez a munkánk.
Zsenya nehezen fojtotta vissza a mosolyt.
— És ezt ilyen nyugodtan mondod?
A lány elővette a szalonnát, kenyeret, majd valahonnan egy kést is előhúzott. Megjelent egy szál zöldhagyma és – úgy tűnt – az a bizonyos tejfölös üveg is.
— Na, éhes vagy? Ülj le. Együnk. Nekem már nincs messze, de neked még sokáig kell menned.
Zsenya meglepetten felhúzta a szemöldökét.
— Honnan tudod?
— Én mindent tudok. Először is, cigány vagyok. Másodszor, jósnőcsaládból származom.
Zsenya felnevetett.
— Ugyan már! Jósnők nem léteznek, ez csak mese, hogy pénzt csaljatok ki az emberekből.
A szalonnás, hagymás falatok étvágygerjesztően néztek ki. „Hát, ha lopott is, — gondolta — reggel óta nem ettem semmit.”
— Megjósolnád nekem a jövőt? Csak pénzem már nincs.
A lány komolyan nézett rá.
— Megjósolom. De úgysem fogsz hinni benne. Majd én eldöntöm, érdemes-e bíznom benned. Add ide a kezed.
A cigánylány sokáig tanulmányozta a tenyerét, és amikor megszólalt, a hangja teljesen megváltozott.
— Ne bánkódj amiatt, ami történt. Ami volt, nem a tiéd volt. Ez büntetés volt azért, mert elutasítottad a fentről küldött boldogságot. Most minden visszatér oda, ahol hibáztál.
Zsenya értetlenül pislogott.
— Nem értek semmit.
A lány ránézett, és már a szokásos hangján mondta:
— Nem is kell. Ha eljön az ideje, magadtól is megérted. Na, mennem kell, napnyugtáig oda kell érnem.
Gyorsan összeszedte az ételmaradékot, elrejtette a hosszú szoknyája láthatatlan zsebeibe, és elszaladt az úton. Zsenya mormolta maga elé:
— Furcsa. Mind ilyen furcsák.
A ház, ahová végül megérkezett, igazi romhalmaz volt. Két ablakban még volt üveg, az udvar benőve fűvel. Ahogy Zsenya megértette, itt korábban a férje rokonai laktak.
Érdekes, mit is akar itt csinálni? Hirtelen felindulásból indult el, valamit be akart bizonyítani? Vagy talán itt megtalál valamit… Mindegy. Marad pár napot. Vagy legalább egy napot pihen — aztán vissza!
Félretolta a szemetet a még épen maradt ablakú szobában, megvetette az ágyat a saját takarójával, és lefeküdt. De alig tette le magát, a könnyek maguktól kezdtek folyni a szeméből. „Hát ennyi… husz év, és…”
Nem azonnal hallotta meg, hogy valaki beszél a házban.
— Van itt élő ember?
Ijedten ugrott fel.
— Ki van ott?
„Vége” – gondolta. Ki jöhetett volna be egy ilyen házba? Zsenya lassan kinyitotta az ajtót.
— Ki van itt?
A széles vállú férfi, aki háttal állt neki, összerezzent.
— Jaj, megijesztett! Fura, épp most keresett valakit, aki él.
— Kerestem, de nem gondoltam, hogy találok is. Bocsánatot kérek. Vadászatról jövök, a kocsim pont a házuk előtt állt meg. Azt hittem, a ház üres, gondoltam, legalább meghúzom magam éjszakára…
Zsenya kihúzta magát.
— Hogy kerülsz ide, ebbe az isten háta mögötti helyre? Hiszen tudod, én városban éltem, van férjem… Sztyopa, annyira örülök, hogy látlak! Mi történt? Miért sírsz?
Zsenya hangosan zokogott, képtelen volt abbahagyni. Sztépan leültette, és azt mondta:
— Ha a sors újra összehozott minket, én innen el nem megyek. Mesélj el mindent, beszélgessünk.
Egy óra múlva már az asztalnál ültek. Sztépan elővett egy kulacsot, és műanyag poharakba töltötte a tartalmát.
— Gyerünk, Zsény, húzd le! Úgy könnyebb lesz beszélni.
Zsenya megállás nélkül beszélt, Sztépan pedig figyelmesen hallgatta.
— Így hát húsz évet dobtam ki az életemből, a saját ostobaságom miatt.
— Ne mondd, hogy minden hiábavaló volt. A legfontosabb az, hogy rájöjj, hol tértél le az útról.
— Ma egy cigánylány azt mondta, ne bánkódjak semmi miatt, mert visszatértem oda, ahol hibát követtem el. És annyi hibám volt, hogy meg sem tudnám számolni!
Sztépan rátette a kezét az övére.
— Kezdd el jóvátenni. Mi a gond? Megkaptad az esélyt, ilyen boldogság ritkán jut az embereknek.
— A szüleim előtt bűnös vagyok.
— Igen, ez igaz. De biztos vagyok benne, hogy meg fognak bocsátani.
Zsenya ijedten nézett rá.
— Élnek még? Egészségesek?
— Persze! Igaz, már nem olyan fürgék, de tartják magukat. Anyád tyúkokat és kacsákat nevel.
Zsenya ismét sírva fakadt.
— Istenem, mekkora bolond voltam! Na jó, feküdjünk le aludni, reggel pedig indulunk. Visszamegyünk oda, ahonnan egykor elszöktél.
Együtt feküdtek le, le sem vetkőztek — így volt melegebb és nyugodtabb. Sztépan átölelte Zsenyát, aki azon nyomban elaludt.
Anyja még beszélni sem hagyta. Zsenya még bocsánatot sem tudott kérni, máris átölelte, és sírva fakadt. Zsenya megértette: inkább meghal, mintsem újra elhagyja a szüleit.
A falu úgy tett, mintha elfelejtette volna, hogy Zsenya valaha elmenekült, és évekig nem jött vissza. Az emberek köszöntek, mondták, mennyire kivirult, megszépült.
Két nap alatt a lelke kezdett felengedni. Próbált segíteni anyjának a ház körül, de az csak legyintett:
— Pihenj csak, ha már a városból jöttél!
És Zsenya tényleg pihent. A szobája úgy maradt, ahogy régen: sehol egy porszem, friss ágynemű. Az anyja nyilván rendszeresen rendben tartotta. Várta…
Harmadnap hajnal előtt valaki megkopogtatta az ablakot. Zsenya ijedten ugrott fel. Az ablakban Sztépan feje jelent meg.
— Mit ijedtél meg ennyire? Öltözz, megyünk horgászni. Hoztam neked botot is.
Zsenya halkan felnevetett. Ugyanígy, több mint húsz évvel ezelőtt, így ébresztette őt halászatra. Akarta vagy sem, Sztépan nem törődött vele. Zsenya kimászott az ablakon, hozzábújt.
— Sztyopka, te annyira… különleges vagy!
Ő komolyan nézett rá.
— Régen nem ezt gondoltad.
Zsenya elmosolyodott.
— Régen ostoba voltam. Most már okosabb lettem.
— Hát akkor hozzám jössz feleségül?
Zsenya elkomolyodott.
— Ha megkérsz, talán igen.
Aztán hirtelen elnevette magát.
— Ha utolérsz!
És futni kezdett a folyó felé. Nem érdekelte, hogy három nap múlva betölti a 42-t. Most megint az a fiatal lány volt, aki valaha annyi hibát követett el.
És egy év múlva már Egorkát dajkálta…
Remélem, tetszett a történet! Ha nem nagy gond, támogasd egy „lájkkal”! Köszönöm, minden jót kívánok!
