Tamara nyújtózott egyet, még nem nyitotta ki a szemét. Mellette – üresen. A hűvös lepedő csak halvány illatát őrizte a férfi parfümjének.
Viktor, mint mindig, korábban kelt. Elvitte Royt sétálni.
– Aludj csak, Tamocska – súgta, miközben a halántékára csókolt. – Gyorsan visszajövünk.
Tamara mosolygott, szemét se nyitotta ki. Ezek a reggeli rituálék – húsz év házasság alatt kialakult csendes megegyezésük volt. Szombatonként ő sétáltatta a kutyát, Tamara pedig reggelit készített. A családi boldogság egyszerű matematikája. Vagy inkább annak, ami abból megmaradt.
A kávéfőző pöfögve töltötte meg illattal a konyhát. Tamara az órára pillantott – 9:40. Ma valahogy sokáig maradtak el. Általában kilencre már otthon vannak.
A telefonjáért nyúlt.
„Hol vagytok? A rántotta kihűl.”
Elküldve. Elolvasva. Válasz nem érkezett.
11:20-kor a rántotta a szemetesbe került. 12:15-kor Tamara elkezdte hívogatni az ismerősöket.
– Nem láttátok Vityát? Elment Royjal, és eltűnt valahová…
A férj telefonja eleinte hosszú csengésekkel válaszolt, aztán rövidekkel. Végül: „az előfizető ideiglenesen nem elérhető”.
Estére belül valami hidegség telepedett meg. Nem félelem – még nem. Inkább egy furcsa előérzet. Mint három évvel ezelőtt, amikor Mása üzeneteit találta meg Viktor telefonján.
„Vitya, nem tudom elfelejteni a kezeidet. Mikor látlak újra?”
Akkor veszekedés lett belőle. Könnyek. Ígéretek. „Hiba volt. Csak egy kis kaland. Semmi komoly.” A képek törölve. A szám letiltva. A kibékülés éjszakái.
Most Tamara az ablaknál állt, a szürkületbe meredt, és hipnotizálta a telefont. Hívni a rendőrséget? Még korai. Csak egy nap telt el. Azt mondanák – felnőtt férfi, joga van eltűnni.
Megszólalt a csengő. A szíve nagyot ugrott: itt van! Elfelejtett kulcsot hozni, lemerült a telefonja.
Az ajtóban a szomszéd, Irka állt.
– Figyelj, nem láttam a férjedet a kutyával reggel óta. Nem történt valami?
A szemében aggodalom és kíváncsiság keveredett.
– Minden rendben – hazudta Tamara. – Elutazott a bátyjához. Kolomnaba.
Becsukva az ajtót, Tamara a falnak támaszkodott. Miért hazudott? Miért szégyelli bevallani, hogy nem tudja, hol van a férje?
Egy hirtelen gondolat beléhasított. Megragadta a laptopot, belépett Viktor fiókjába – a jelszót azóta sem változtatta meg. Megnyitotta az e-mailjeit.
Jegy „Moszkva–Voronyezs” buszra. Egy főre. A mai napra. 10:30.
A telefon éles csöngése szétrobbantotta a csendet.
– Igen? – Tamara hangja megremegett.
– Tamara Szergejevna? Üdvözlöm. András vagyok, Viktor fia.
Mostohafia. Soha nem hívta csak úgy.
– Apa azt kérte, mondjam meg, hogy elutazott. Időre van szüksége. Rendezni akarja magában a dolgokat.
Szünet. Hosszú, mint egy téli éjszaka.
– Másánál van.
Az árulásnak van szaga.
Tamara mozdulatlanul ült, a telefonját szorongatta. Mása. Megint ő.
– András, és a kutya? Hol van Roy? – kérdezte végül Tamara, saját hangját sem ismerte fel.
Pillanatnyi csend a vonal túlsó végén. Zavartság.
– Milyen kutya? Nem tudom. Nem mondott semmit a kutyáról.
Tompa fájdalom hasított a bordái alá. A világ egyetlen pontba zsugorodott: Viktor nemcsak őt hagyta el. Royt is. Az ő hatalmas, jóságos kutyájukat, aki minden este az ajtónál várta, aki odahozta a papucsot, és megnyalta a kezét.
— Köszönöm… — suttogta automatikusan, és bontotta a hívást.
A lakás üressé vált. Tamara elkezdte hívogatni a menhelyeket, klinikákat, az állatbefogó szolgálatot. Semmi. Senki sem talált egy nagy, szürke kutyát. Sem élve, sem halva.
Gondolatok: hol van? Egyedül? Víz és étel nélkül? A hűtlenség fájdalma eltörpült emellett.
Reggel elment a rendőrségre. Az ügyeletes fiatalember olyan arccal nézett rá, mint aki már mindent hallott:
— Kutyát keres? Igen, értem, tragikus. De nekünk itt gyilkosságok, rablások…
— Otthagyta a kutyát! — tört ki belőle. — Mintha egy embert hagyott volna ott!
— Talán magával vitte?
— Nem. Busszal ment. Egy jegy. Oda nem engedik fel a kutyát.
Kimerülten ért haza. Gyorsan bekapott valamit. Tényleg így ér véget minden? Dráma nélkül, végső kiáltás nélkül? Csak úgy eltűnik az ember, és kiradíroz téged az életéből?
Csengettek. Irka újra. Torta és bor a kezében.
— Hol van Vitya? Már pletykálnak… Azt mondják, másik nőhöz szökött.
Tamara hazudni akart újra. De nem ment.
— Elment. Egy nőhöz. Royt meg valahol ott hagyta. Én keresem.
Irka ledermedt.
— A mindenit… Micsoda szemét! És a kutyát miért kellett?
Ez volt a fordulópont. Tamara sírni kezdett. Halkan, felnőtt módra. Irka megsimogatta a vállát.
— Csinálunk egy posztot. Teszünk bele képet is. Szétküldjük a csoportokba, az önkénteseknek. Meglesz a Royka. A Vitykát meg… majd ő is megtalálja, ami jár. Mondtam én rég, hogy ez egy féreg. Még azon a céges bulin is nyomult Verára a második lépcsőházból.
A poszt gyorsan terjedt a neten. Az emberek írtak, együtt éreztek, segítettek.
23:17. Üzenet egy ismeretlentől:
„Ön keresi a kutyát? Láttam a buszpályaudvaron. Egy padhoz volt kikötve. Hasonlít a képre.”
A fotó – homályos. Nagy, szürke kutya, mint egy farkas. Kikötve. A semmibe néz.
Tamara kiviharzott a lakásból. Pólóban, otthoni nadrágban. Taxit fogott:
— Gyorsan a pályaudvarra!
— Már zárva van…
— Nem érdekel. Oda hagyták a kutyát! Itt a pénz!
Üres, sötét pályaudvar. A lámpák csak a padokat világították meg.
— Roy! Royka!
Nyeszítés. Ott van. Fejét a mancsára hajtja, szeme beesett. A tálban – vízmaradék.
— Kisfiam… — Tamara térdre rogyott. Roy megmozdította a farkát. Felismerte.
— Mocsok… — szakadt ki belőle. Nem volt világos, kiről szól: Viktorról vagy saját magáról.
Eloldotta a kutyát, nehezen emelte fel. Roy ingott, de ment. Utána. Haza.
Otthon vizet adott neki, simogatta, hívta az állatorvost. Sírt, miközben Roy nyalogatta az arcát.
És akkor, a könnyek közepette – elhatározás született. Szilárd. Megingathatatlan.
A harmadik napon csörgött a telefon. Viktor.
Sokáig nézte a kijelzőt. Aztán felvette. Nyugodt hangon.
— Igen? — a hangja üres volt. Ahogy ő is belül.
— Toma, Tomocska — Viktor hangja megrepedt, bizonytalan volt. — El sem tudod képzelni, min mentem keresztül. Azt hittem, megőrülök. Rá kellett jönnöm, ki vagyok valójában. Mit is akarok az élettől.
Tamara hallgatott. Mellette a kanapén Roy feküdt, fejét az ölébe hajtva. Aranybarnán csillogó szemei némán értették. Tamara tovább simogatta a fejét, mintha ez segítené koncentrálni.
— Hallasz? — Viktor hangjában ingerültség csengett. Mint mindig: először lágyan, aztán nyomással. Hogy nem vette ezt észre korábban?
— Hallom — válaszolta higgadtan. — És mire jutottál?
Csend a vonal túloldalán. Köhögés. Kortyolás hangja. Biztos konyak – a kedvenc bátorsága.
— Rájöttem mindenre. Hiba volt. Máska – üresfejű. Te nem vagy hozzá mérhető. Te vagy a családom. A támaszom. Ennyi év után, Tom…
Ismerős szavak. Három éve ugyanígy szólt. Ugyanez a Mása, ugyanez a bűnbánat, ugyanez az üresség. Vajon mit mondott akkor róla Másának? „Toma – öreg, zsémbes feleség”?
— Holnap hazajövök. Felejtsünk el mindent, kezdjük elölről — folytatta.
— Vitya, csak egy dolgot mondj meg — vágott közbe Tamara. — Hol van Roy?
— Tessék?
— Roy. A kutyánk. Aki veled ment el azon a napon. Az indulás előtt.
Csend. Zavart érezni lehetett a sorok között is. Nem erre számított. Talán sírásra, szemrehányásra. De erre – nem.
— Á, Roj… Egy barátnak adtam oda. Hogy vigyázzon rá. Semmi gond.
Ez az egyszerű és durva hazugság csak gúnyos mosolyt csalt Tamara arcára.
— Melyik barátnak?
— Hát… Kosztyának. Tavaly nyáron találkoztunk a nyaralóban. Neki is van kutyája.
Roj, meghallva Viktor hangját, felemelte a fejét, és halkan nyüszített.
— Nála van? — Viktor hangjában aggodalom csendült.
— Igen, nálam. A buszpályaudvaron találtam meg. Kötéllel egy padhoz kötve, kiszáradva, legyengülve. Majdnem meghalt.
Csend következett. Még Viktor lélegzetét sem lehetett hallani.
— Szóval „Kosztya” az a pad az állomáson? — jegyezte meg jéghideg hangon. — Egyszerűen kidobtad, mint egy felesleges tárgyat.
— Toma, elmagyarázom…
— Nem kell. Ezt nem lehet megmagyarázni. A megcsalást talán még megbocsátottam volna. De hogy elhagytad Rojt? Azt soha.
— Toma, ne dramatizáld. Csak egy kutya.
— Nem, Vitya. Ez volt a vég. És te okoztad.
Ebben a pillanatban csengettek. Roj ugatott és a bejárathoz rohant.
— Várj, — mondta Tamara, és ajtót nyitott.
Az ajtóban egy futár állt hatalmas rózsacsokorral. Aláírt, becsukta az ajtót, visszatért a telefonhoz.
— Megkaptad? — kérdezte Viktor.
— Igen. Szép.
— Éjjel jövök. Beszélgetünk. Mindenről.
— Ne gyere. Nincs már hová visszatérned. Lecseréltem a zárakat. Holnap megyek az ügyvédhez. Válás lesz. És vagyonmegosztás.
Kitört a vihar. Ordítás, fenyegetések, csapkodás. De Tamara már nem félt.
— Nélkülem semmire sem vagy képes!
Tamara megszakította a hívást. A telefon újra csörgött. Letiltotta a számot.
Roj aggódva nézett rá.
— Semmi baj, kicsim. Már vége — suttogta, miközben átölelte.
Másnap reggel megérkezett az ügyvéd — idősebb férfi, okos tekintettel. Minden szükséges dokumentum nála volt.
— Elég indok van. Árulás, állatkínzás. Minden dokumentálva.
Tamara aláírta a beadványt. A kézírása határozott, biztos. Maga is meglepődött, milyen könnyen hozta meg ezt a döntést.
Az utcán rápillantott a kukába dobott vörös rózsákra. Elhervadtak, ki sem nyíltak. Mint a házasságuk.
— Gyerünk, Roj. Vár otthon.
Hat hét múlva Tamara a szülei házában ébredt. A kis faház Szeljatinóban most otthonosnak tűnt. A várost Viktoré lett. Ő csak a legszükségesebbeket vitte el — és Rojt.
— Jó reggelt, — mondta a kutyának. Roj kinyitotta a szemét, farkát csóválta. A bundája újra fényes volt. Az ősz szőrszálak megmaradtak, de élt, és boldog volt.
Tamara tükörbe nézett. Egy felnőtt nő nézett vissza, határozott tekintettel. Már nem az a nő volt, aki csak tűr és vár.
— Késésben vagyunk, — figyelmeztette Rojt. A könyvtárban várták őket. Az új munka örömet adott, amit korábban nem ismert.
A tornácon ott állt Innokentyij Pavlovics egy zacskó sárgarépával:
— Frissen a kertből, Tamara Szergejevna!
— Elkényeztet minket — mosolygott rá.
— Jobb a társaság — nevetett a bácsi. — És Roj is remek kutya.
Hárman sétáltak a poros úton: egy nő, egy öregúr és egy kutya. Az alma és a frissen kaszált fű illata lengte be a levegőt. Előttük a könyvtár, és gyerekek, akik mesékre várnak.
— Tudja, nem is gondoltam volna, hogy ötvenévesen kezdődik csak igazán az élet — mondta Tamara.
— Én hetvenévesen kezdtem méhészkedni. Minden lehetséges — nevetett az öreg.
Roj előreszaladt a gyerekekhez. Ő lett Tamara új életének élő jelképe. És Tamara tudta: minden rendben lesz.
