Anton mindig is az élet urának tartotta magát. Már az egyetemen is úgy forgolódott, hogy a csoporttársai csak ámultak. Míg mások a tankönyvek fölött görnyedtek, ő már javában üzletelt. Hol autókat adott-vett, hol számítógépeket rakott össze megrendelésre. Akkor ismerkedett meg Albinával. Albina egy szerény, kitűnő tanuló volt. Az idegennyelvi karon tanult. Egyáltalán nem hasonlított Anton hangos barátnőire. Mégis volt benne valami, ami megfogta a fiút.
Anton szépen udvarolt. Albina elolvadt a népszerű fiú figyelmétől. Hamarosan járni kezdtek.
— Olyan szép vagy — mondta Anton. — Minek neked a tanulás? Gyere hozzám feleségül! Én majd eltartalak.
Albina zavartan mosolygott:
— Fordítóként szeretnék dolgozni. Emberekkel akarok kommunikálni a világ minden tájáról.
Anton legyintett:
— Majd eleget kommunikálsz az én üzleti partnereimmel.
Végül Anton rábeszélte. Összeházasodtak. Pénz volt bőven. Hamarosan megszületett az első gyermekük – Dima. Albina teljesen elmerült az anyaságban. Néhány év múlva megszületett a kislányuk, Lenocska is. Két kisgyermekről gondoskodni minden idejét és energiáját felemésztette. Albina dadát akart felvenni, hogy valahogyan folytathassa a munkáját. Hiszen volt rá pénzük. De Anton ellenezte.
— A gyerekekkel az anyának kell lennie — mondta.
Albina mókuskerékben élt. Ráadásul a gyerekekkel nem éltek nagy lábon. Anton azt mondta, hogy minden pénzt az üzletbe fektet. Viszont magának mindig vett valamit: hol egy nagy tévét, hol egy új autót, vagy épp elutazott a barátaival. Amikor Albina hajszárítót kért, Anton csak annyit mondott: a régi is tökéletesen működik.
Évek teltek el. A gyerekek megnőttek, iskolába kezdtek járni. Albina egyre magányosabbnak érezte magát. A férjét alig látta. És ha otthon is volt, folyton a telefonját nyomkodta. Ha Albina kérte, hogy menjenek el valahova, Anton azt válaszolta, hogy elfoglalt. Persze. A barátokkal való találkozásra viszont mindig volt ideje.
De Albina sosem gondolta volna, hogy eddig fajulhatnak a dolgok. Mígnem a férje egyszer csak közölte vele:
— Jobb lenne, ha különválnánk — vágta Anton a fejéhez. — Elegem van már ebből az egész családosdiból. Nekem megvan a saját életem. Szabadságra van szükségem.
— Hogyhogy külön? — döbbent meg Albina. — És mi lesz a gyerekekkel? Mi lesz velem?
— Majd csak kitalálsz valamit — vont vállat Anton. — Végül is, te vagy az anya. Valahogy csak boldogulsz.
Így maradt Albina egy csapásra egyedül, két gyerekkel, és minden anyagi forrás nélkül. Anton még azon az estén elköltözött, elvitt minden holmiját. Legalább annyi tisztesség lett volna benne, hogy hagy nekik egy lakást. Az első időkben Albina el sem akarta hinni, hogy a korábban rendezett élete egy pillanat alatt összeomlott. Állás után kutatva járt a várost, a gyerekeket a szomszédasszonyra kellett bíznia.
Szerencsére Katya nem bánta, hogy nála hagyják a gyerekeket. Neki is volt saját gyermeke. De bárhová ment is Albina, mindenhol elutasították. Ha a szakmájában próbálkozott, azért nem vették fel, mert nem volt munkatapasztalata. Nagy nehézségek árán sikerült takarítónőként elhelyezkednie egy bevásárlóközpontban.
Ez persze egyáltalán nem az a munka volt, amiről Albina valaha álmodott. De a pénz drámai módon kevés volt. Kénytelen volt éjszakai munkákat is vállalni. A gyerekek gyakran maradtak egyedül — hol a szomszédokkal, hol barátoknál, hol a nagymamánál. Néha a mama jött segíteni. Albina két világ között őrlődött: a munka és az otthon között. Estére teljesen kimerült.
— Anyu, miért vagy mindig munkában? — kérdezte a kis Lénácska. — Annyira hiányzol.
— Bocsáss meg, kicsim — sóhajtott Albina. — Pénzt kell keresnem, hogy tudjunk enni és ruhát venni.
— És apa? Ő sokat keres, miért nem segít nekünk?
Albina nem tudta, mit válaszoljon. Anton mintha teljesen eltűnt volna az életükből. Az eltartási díjat rendszertelenül és nagyon kis összegben fizette. A hívásokat nem fogadta.
Albina épphogy a felszínen maradt, amikor újabb csapás érte. Hívta az édesanyja, és közölte: a nagypapa… Albina nem akarta elhinni. Hogyan történhetett ez? A fájdalom elborította. A nő minden erejével próbált helytállni.
Támogatnia kellett az anyját is. De Albina nem számított arra, amit a közjegyző közölt vele. Kiderült, hogy a nagyapa végrendeletet hagyott hátra. Albina meglepődött. Hiszen a nagypapának nem volt semmije, csak egy öreg vidéki ház. A közjegyző azonban ragaszkodott a személyes találkozáshoz.
Albina nagy nehezen elengedtetést kért a munkahelyéről, és elment az irodába. Ott egy igazi meglepetés várta. Kiderült, hogy a nagyapja egész életében apránként részvényeket vásárolt különböző cégekben. És most az egész örökségét szeretett unokájára hagyta.
Albina nem hitt a fülének. Az összeg hihetetlennek tűnt. Ez a pénz elég lett volna néhány gondtalan évre. Eszébe jutott, ahogy a nagyapa mindig mondogatta: „Tartsd meg a garast, unokám. Egyszer még jól jön majd.” Most ezek a szavak új értelmet nyertek.
Albina kilépett a kimerítő munkából. Több időt tudott szentelni a gyerekeinek. Dima és Lénácska boldogok voltak.
Albina úgy döntött, okosan használja fel a pénzt. Beiratkozott továbbképzésre, hogy visszatérhessen a szakmájához. Egy részét pedig kisvállalkozásba fektette: kávézót nyitott a környéken. Az üzlet beindult. A kávézó hamar népszerű lett. Albina alkalmazottakat vett fel, de ő maga is gyakran dolgozott a pult mögött.
Teltek a napok. A kávézó virágzott, egyre több törzsvendégük lett. Albina végre úgy érezte, hogy talpra állt. Egyik nap úgy döntött, helyettesíti a megbetegedett pincérnőt. Szeretett néha a vendégtérben dolgozni. Így jobban érezte a hely hangulatát, beszélgetett a vendégekkel.
Megcsörrent a csengő az ajtó felett. Albina reflexből odafordult, hogy üdvözölje az új érkezőket – és megdermedt. Az ajtóban Anton állt. Mellette egy fiatal, feltűnően csinos szőke nő. Albina szíve kihagyott egy ütemet. Már több mint három éve nem látta a volt férjét. És most itt van, az ő kávézójában, új barátnőjével. Albina összeszedte magát, és az asztalhoz lépett, amit a pár választott.
— Jó napot kívánok. Mit szeretnének rendelni? — kérdezte nyugodt hangon.
Anton felnézett az étlapból, és meglepetten nézett a volt feleségére:
— Albina? Te itt pincérnőként dolgozol? — hangjában rosszul leplezett káröröm csengett.
— Igen, itt dolgozom — válaszolta Albina higgadtan. — Mit hozhatok?
— Két cappuccinót és croissant-t — vetette oda hanyagul Anton. — Nahát, idáig jutottál. Azt hittem, még mindig takarítónő vagy. Bár ez már talán előléptetés, nem? — gúnyosan elmosolyodott.
A szőke nő vihogott, láthatóan élvezte a férfi „poénját”. Albina visszafogta magát, hogy ne mondjon semmi olyat, amit megbánna. Többre tartotta magát ennél.
— A rendelésük néhány percen belül kész lesz — mondta, és a pulthoz indult.
Miközben a rendelésre várt, fél szemmel figyelte a volt férjét. Anton és a nő nevettek. Először Albina kellemetlenül érezte magát, de aztán hirtelen megkönnyebbült. Még egy kis derűt is érzett belül. Mennyire nyomorult figura Anton. Hogy nem vette ezt észre korábban?
Amikor visszavitte a rendelést, Anton újabb megjegyzést tett:
— Egész jól megy neked. Lehet, hogy ez az igazi hivatásod — kávét felszolgálni?
Albina nem válaszolt semmit. Kis idő múlva újra megcsendült a csengő. Két férfi lépett be a kávézóba, drága öltönyben.
— Albina! Hogy vagy? — üdvözölte vidáman az egyikük. — Na, beszéljünk az ajánlatunkról? Most ráérsz?
Albina elmosolyodott:
— Hát, mint látjátok, egy kicsit besegítek itt.
A másik férfi felnevetett.
— Te aztán sosem változol. A te helyzetedben mindenki irodában ülne, te meg itt vagy. Az emberek között.
Albina a földbe gyökerezett Antont nézte:
— Jó étvágyat kívánok.
Anton tátott szájjal ült.
— Szóval te vagy a tulajdonos? — nyögte ki végül.
Albina mosolygott:
— Igen, ez az én helyem. Érezzétek jól magatokat! Bocsánat, fontos tárgyalásom van. Ha szükségetek van valamire, forduljatok Lenához, a fekete hajú pincérnőhöz ott.
És Albina bement az irodába. A hátán érezte volt férje döbbent pillantását. A lelke megkönnyebbült. Végre biztos volt benne: végleg elengedte a múltat. Az irodában Albináék a hálózat bővítésének terveiről beszéltek.
Amikor visszatért, Anton és a barátnője már nem voltak ott. Albina odalépett az asztalukhoz, hogy leszedje az edényeket. A szalvétán sietve odafirkált telefonszám hevert. Albina elmosolyodott, és a kukába dobta.
Az a régi élet már mögötte van. Most új életet él. És ez jobb, mint valaha volt.
