Az exférjem álla hangos puffanással zuhant valahol az első emelet környékén a földre, amikor meglátta, hogy az új terepjárómmal parkolok le a bolt előtt.
— Ez… ez a te autód? — a szemei akkorák lettek, mint az ötforintosok.
— Nem, Ljoska, útközben loptam — vigyorogtam, miközben figyeltem, ahogy egyik lábáról a másikra áll.
Minden Hamupipőkének előbb-utóbb megjelenik a hercege. Csak azt felejtik el hozzátenni a mesék, hogy néha a herceg valójában egy ritka ronda varangy. Még gyakrabban meg egy közönséges tolvaj. Tudom, miről beszélek — hét évet áldoztam erre az életemből…
Tudják, hogy néz ki egy nő, aki hét évig élt egy nárcisszal? Pont úgy, mint én — mint egy kifakult fénykép. Csendes, észrevétlen, mindig lesütött tekintetű. Az ilyen mellett elsétálsz a boltban, észre sem veszed. Pedig valaha álmaim voltak, terveket szőttem, hittem a szerelemben…
Ljoskával szinte regénybe illően ismerkedtünk meg — bejött az én kis háztartási boltomba valami apróságért. Emlékszem, úgy mosolygott, hogy elgyengültek a térdeim:
— Kisasszony, van valami, amivel meg lehetne javítani egy szívet? Az enyémet, úgy tűnik, most lopták el.
Giccses? Igen. De én elolvadtam, mint fagyi júliusban. Aztán jöttek a randik, a virágok, a szép szavak. Ljoska értette, hogyan kell benyomást kelteni: jött egyetlen rózsával, de úgy adta át, mintha egy egész rózsakertet terített volna elém.
— Tóni, te vagy a leg-leg — mondta. — Olyan házias, olyan gondoskodó…
Én pedig elolvadtam. Elbűvölt. Boldog voltam, hogy egy ilyen jóképű, társasági ember — az enyém. Az összes barátnőm irigyelte: „Te aztán jól kifogtad! Igazi herceg!”
Herceg, persze. Egy sikátorból. De várjunk csak, kezdjük az elején.
Volt egy kis háztartási osztályom egy bevásárlóközpontban — tudjátok, az a fajta bolt, ahol a felmosótól a lábasig minden kapható. Nem volt az éppen vagyon, de meg lehetett élni belőle. Főleg azért, mert már a kezdetektől tudtam, hogyan találjam meg a megfelelő beszállítókat:
— Tóni, nálad miért olcsóbbak a lábasok, mint a „Konyhafelszerelésnél”? — csodálkozott a szomszéd eladó.
— Mert nem az első ajánlatot fogadtam el. Három hónapig kerestem, mire megtaláltam ezt a beszállítót.
Sokat dolgoztam. Reggeltől estig talpon: hol árut vettem át, hol papírokat intéztem, vagy beálltam a pult mögé, ha a pénztáros beteg lett. A nehéz dobozokat is magam cipeltem — minden emelés pénzbe került volna a rakodóknál, én meg minden fillért meg akartam takarítani.
— Ljoska, segítenél? — kérleltem a férjem. — Már nincs erőm ezeket a dobozokat cipelni…
De Ljoskának mindig akadt egy kifogása:
— Tóni, ne viccelj! Fáj a hátam — egész nap autókat szereltem a műhelyben!
— Drágám, bocs, de a barátom bajban van, sürgősen segítenem kell…
— Ne vedd a szívedre, ez a te boltod, oldd meg te! Én meg fáradt vagyok, ledőlök egy kicsit…
És én megoldottam. Egyedül. Mindig egyedül. Főztem, mostam, takarítottam — és még „jó feleség” is voltam. Tudjátok, abból a fajtából, aki lehúzza a műszakot a boltban, otthon rendet rak, vacsorát főz, és még a férjét is kedvesen fogadja. Ő meg… ő csak úgy volt. Szép volt. Sármos. És teljesen haszontalan.
A pénz úgy folyt ki a kezeim közül, mint víz az ujjaim között. Hol egy új telefon kellett neki sürgősen — „Tóni, összetörtem a régit a műhelyben”, hol egy márkás dzsekit nézett ki — „Drágám, Vityok is vett egy ilyet, nekem is kell!”, hol meg egy barátnak kellett kölcsön — „Egy hét múlva visszaadom, ígérem!”
Az első „vészcsengőket” gondosan figyelmen kívül hagytam. Amikor észrevettem, hogy pénz tűnik el a kasszából, a saját figyelmetlenségemre fogtam. Mikor a rejtekhelyen nem találtam meg pár bankjegyet, azt hittem, magam költöttem el, csak elfelejtettem.
— Ljoska, nem vettél el pénzt a fiókból?
— Tóni, mi van veled? Hogy gondolhatsz ilyet? — háborgott olyan őszinte arccal, hogy szégyelltem magam a gyanúm miatt.
Aztán elkezdtek történni furcsa dolgok. Először eltűnt az új kenyérpirító — az a prémium kategóriás, amit csak tegnap tettem ki a kirakatba. Egy hét múlva eltűnt egy multicooker. Aztán — egy kávéfőző.
Őrlődtem a lehetséges okok között: betörők? Valaki a személyzetből? Vagy én magam kavartam el valamit a papírokkal? Századszor is ellenőriztem a számlákat, zárat cseréltem.
De az igazság sokkal egyszerűbb és fájdalmasabb volt. A biztonsági kamera felvételén — a férjem. Az én Ljoskám. Lopva körbenéz, magához szorítja a dobozt, és gyors léptekkel kimegy vele. Mint egy igazi betörő…
Aznap este először az életben kiabáltam:
— Ljoska, te loptál tőlem? Mondd ki egyenesen — loptál?!
Ő a kanapén ült, valamit görgetett a telefonján, még csak fel sem nézett:
— Ja, arról van szó… Hát, igen, vittem el ezt-azt. Tóni, ne csinálj már ügyet belőle! Ugyan, párszor elvittem valamit…
— PÁRSZOR?! — a kamera-felvételek kinyomtatott példányait vágtam az asztalra. — És ez? Meg ez? Na és EZ MI?!
— Hát muszáj volt… A barátom kért segítséget…
— Melyik barátod, Ljoska? MELYIK BARÁT?! Te eladtad a dolgaimat! Az én árumat! TE LOPTÁL TŐLEM!
Végre felemelte a tekintetét, és rám nézett azzal a jól bevált, szánalmat keltő kutyaszemével:
— Tóni, bocsáss meg… Elborult az agyam… Felejtsük el, jó? Többé nem fordul elő, esküszöm! Drágám, egyetlen kis virágszálam! Kérlek… kérlek…
És én megbocsátottam. Ismered azt az állapotot, amikor mindenáron hinni akarsz? Amikor a szív elnyomja az eszedet, a szerelem pedig a józan gondolkodást? Hát, én is… bedőltem.
Másnap egy hatalmas csokor rózsával állított be. Nem egy szál rózsával, mint régen, hanem huszoneggyel. Piros, illatos, harmatcseppes szirmokkal. Reggelit készített nekem, várt a munka után. Még a boltban is segíteni kezdett — el sem hinnéd! Magától jött, kérés nélkül, és pakolta az árut.
— Tóni, mindent megértettem — mondta. — Te vagy a legfontosabb, ami az életemben van.
És én elolvadtam. Hittem neki. Reméltem, hogy végre ez az áttörés, a fordulópont, az új kezdet. Olyan gondoskodó lett, olyan figyelmes… Reggelente megölelt, este masszírozta a hátam, mikor fáradtan értem haza. Ágyba hozta a kávét. Egyszer még levest is főzött — igaz, túlsózta, de kit érdekelt?
Két hét suhant el, mint a köd. Szárnyaltam, ragyogtam a boldogságtól. A barátnőim is észrevették:
— Tóni, teljesen kivirultál! Tényleg megbocsátottál neki?
— Igen. Megváltozott, komolyan megváltozott!
Aztán benyúltam a fiókba a pénzért — ideje volt új árut beszerezni. Pontosan emlékszem: előző nap számoltam le, százezer rubelt. Egy egész hónapig gyűjtöttem, tettem félre…
A borítékban nem volt egyetlen bankjegy sem.
— Ljoska — még csak nem is kiabáltam, a hangom magától halkult suttogássá. — Hol van a pénz?
— Milyen pénz, drágám? — a telefonról fel sem nézett.
— Amit a beszerzésre raktam félre. Százezer.
— Valamit elnéztél — vont vállat. — Nem is volt ott pénz.
— Hogyhogy nem volt? Tegnap még újraszámoltam!
— Akkor rossz helyre tetted. Elő szokott veled fordulni…
És ott elszakadt valami. Hét év megaláztatás, hazugság és manipuláció tört ki belőlem:
— Szóval én elfelejtettem? Én?! Teljesen hülyének nézel?!
— Tóni, ne idegeskedj — végre felnézett a telefonból. — Lehet, máshová tetted. Keresgéljük meg…
— ELÉG! — felkaptam egy párnát, és hozzávágtam. — Elég a hazugságból! Már megint kezded! Már megint lopsz!
— De hát mit beszélsz? — tágra nyílt szemekkel színlelte a megdöbbenést. — Hogy gondolhatsz ilyet? Ennyi közös év után…
— Ennyi év után, amit TE elpocsékoltál! — remegtem. — Takarodj a házamból! Azonnal!
— Tóni, kicsi nyuszkóm, nyugodj meg…
— Ne merj nyuszinak hívni! — kezdtem leszedni a ruháit a fogasról. — Ne merj hozzám érni! Takarodj!
Megpróbált átölelni, lecsillapítani:
— Drágám, beszéljük meg…
— El a kezekkel! — kiszabadultam az öleléséből. — Vidd a cuccaidat, és tűnj el! És még csak a szagodat se akarom érezni itt többé!
Elkezdtem kiszórni a ruháit a folyosóra. Azokat a divatos kis ingeket, tapadós farmereket, menő edzőcipőket — amiket, mellesleg, az én pénzemből vett. Abból a pénzből, amit én kerestem meg, miközben ő „elfáradt” a nemlétező munkáiban.
— Kicsim, hát te szeretsz engem…
— Szerettem. És gyűlölöm magam ezért — vágtam hozzá az idétlen divatos ingeit. — Takarodj! És meg ne próbálj visszajönni!
Ezúttal nem sírtam, amikor becsuktam mögötte az ajtót. Belül csak üresség volt. És valami furcsa, dühös megkönnyebbülés — mintha egy hosszú, rémálomszerű álomból ébredtem volna fel.
A legnehezebb az volt, amikor a családnak kellett elmagyaráznom, mi történt. Amint kiraktam a férjemet, elszabadult a pokol…
— Kislányom, nem lehetne inkább kibékülni? — jajgatott anyám. — Jó, elvett egy kis pénzt, de hát család vagytok, minden közös… a pénz is közös…
— Anya, nem az a baj, hogy elvett. Évek óta LOPOTT. Amit csak el lehetett vinni, mindent ellopott.
— De miért nem magyaráztad el neki, hogy ezt nem szabad?
Nem meséltem neki a biztonsági kamerákról, se az ellopott áruról. Minek idegesítsem? Gondolja inkább azt, hogy csak a közös kasszából vett el.
De az anyóson… na, az más tészta. Az felhívott, tajtékozva:
— Szóval hercegnőt játszol, mi? — csöpögött a méreg a telefonban. — Kidobtad az én kisfiamat? Hála az égnek! Én már szégyenemben le se mertem menni a boltba — ilyen meny, mekkora szégyen…
Szó nélkül bontottam a vonalat. Letiltottam a számát. És kitörtem.
Sokat sírtam. Magam miatt, a naivitásom miatt, a hét elvesztegetett év miatt. Aztán… aztán eszembe jutottak a dolgozóim. Már három ember függött tőlem: két eladó és egy raktáros — nekik családjuk van, őket nem érdeklik az én könnyeim.
Megmostam az arcom, kihúztam a szempillámat és elindultam a raktárba — épp nagy szállítmány érkezett. A munka mindig jobb gyógyír, mint bármilyen beszélgetés.
Este pedig úgy döntöttem, megjutalmazom magam — bejelentkeztem a kozmetikushoz. Már régóta terveztem, csak mindig halogattam. Elég az önmegtagadásból, elég az „egyszer majd”-okból!
Először is — lecseréltem az összes zárat. Aztán belefogtam abba, amit régóta fontolgattam: elindítottam az online értékesítést.
És kiderült, hogy ha nem kell eltartani egy nagyra nőtt aranyásót, a pénz nem folyik el az ujjaid között. Kiderült, hogy tudok tervezni, fejlődni, építkezni. És a legfontosabb: kiderült, hogy sokkal erősebb vagyok, mint hittem.
Az első hónapban az online piactéren annyit adtam el, mint korábban egy teljes negyedév alatt. A másodikban — kétszer annyit. Mintha újra megtaláltam volna azt az üzleti érzéket, amivel annak idején belevágtam a vállalkozásba.
— Tóni, hogy csinálod, hogy ilyen jó árakat tudsz tartani? — csodálkoztak a konkurensek.
— Keressetek beszállítókat a vidéken — mosolyogtam. — Ott az ár is jobb, a minőség se rosszabb.
Fél év múlva felvettem az első segítőt — elég volt egyedül cipelni a dobozokat. Három hónappal később megnyitottam a második üzletet, de már kifejezetten az online értékesítésre szabva: nagy raktár, kényelmes logisztika, minden, ami kell. Az év végére már olyan forgalmam volt, hogy magam sem hittem el.
Eltelt még fél év. Kedvenc kávézómban ültem, épp az eladási statisztikákat böngésztem, amikor megpillantottam magam a tükörben — és hirtelen rájöttem: tényleg megváltoztam.
Nem, nem fogytam húsz kilót és nem lettem fotómodell — ugyanaz a nő maradtam, átlagos alakkal. De lett valami más: magabiztos tekintet, egyenes hát, valami belső tartás… méltóság talán.
Most már megengedhettem magamnak a drága ápolást — rendszeres kozmetikus, jó minőségű termékek, manikűr-pedikűr egy rendes szalonban. Nem másért — magamért.
Vettem egy nagy terepjárót — nem hivalkodásból, hanem mert tényleg praktikus volt áruhoz, beszállítói utakhoz. Végül is, miért ne? Három bolt és egy online üzlet nem működik magától.
És persze elindultak a pletykák. Kisváros ez, minden szem előtt van — ha valaki látja a kocsidat a szépségszalon előtt, másnap már mindenki azt találgatja, miből él az elvált nő.
És persze megjelent Ljósa is. Mintha megérezte volna — ahogy beindult a biznisz, ő is rögtön előkerült. Először „véletlenül” találkoztunk a bevásárlóközpontnál:
— Ó, Tóni! Már messziről megláttalak — és meg se ismertelek! Egészen… ööö… kivirultál! — végigmért. — Szépségszalonba jársz, mi?
Elmentem mellette, anélkül hogy ránéztem volna. De hát egy ilyen csak nem adja fel. Pár nap múlva — hoppá! — ott állt a ház előtt:
— Figyelj, nem iszunk meg egy kávét? Beszélgethetnénk… Látom én, hogy hiányzom…
— Ljósa, ugyan miből gondolod, hogy hiányzol nekem? — nem bírtam ki szó nélkül.
— Hát… annyi évig voltunk együtt…
— Ja. Te loptál, én dolgoztam. Remek párosítás.
És sétáltam tovább.
Egy héttel később pedig beállított az üzlethez…
Épp akkor parkoltam le a vadonatúj dzsipemmel. Látni kellett volna az arcát! A szemei majd kiestek a helyéről, az álla valahol a földszinten koppant.
– Ez… ez a te autód? – kérdezte.
– Nem, Ljoska, útközben loptam. Hát persze, hogy az enyém.
– Azta… – nyögte ki.
Ott állt, egyik lábáról a másikra billegett.
– Tonya, figyelj, izé… nem adnál egy második esélyt? Megváltoztam!
– Kösz, de nem kérek belőle.
– Teljesen más lettél…
– Hogy érted azt, hogy „más”? – éreztem, ahogy kezd felforrni bennem a méreg. – Milyen „más”?
– Hát… gonoszabb. Régen kedvesebb voltál, lágyabb…
Felnevettem. Hangosan, szívből.
– Kedvesebb? Ljoska, te összekevered a kedvességet az ostobasággal. Nem kedvesebb voltam – hanem butácska. Aki mindent eltűrt, mindent megbocsátott, és még magát is hibáztatta. Köszi, hogy kigyógyítottál belőle.
És ott hagytam, nyitott szájjal, a parkoló közepén. De Ljoska… Ljoska nem lett volna önmaga, ha ilyen könnyen feladja. Pár nap múlva már ott állt a lakásom ajtajában. Este tízkor.
Csengetés – az ajtóban Ljoska, gyűrötten, karikás szemekkel:
– Tonya, nyisd ki… beszélnünk kell.
Az ajtó mögött álltam, és hallgattam, hogyan játssza a jól megszokott hangjátékaimat. Az a panaszos tónus, azok az intonációk – az egész arzenálja.
– Toncsikám, mindent átgondoltam… – sóhaj. – Olyan sokat hibáztam veled szemben…
„Kíváncsi vagyok – gondoltam –, hányszor próbálta el ezt a tükör előtt?”
– Kicsim, engedj már be… Reggel óta nem ettem semmit… – ezt már különösen szívszaggatóan adta elő.
Itt már nem bírtam ki, nevetni kezdtem. Kinyitottam az ajtót, elővettem a pénztárcám:
– Tessék, itt van kétszáz forint. Egy gyrosra elég lesz. Legközelebb mondd egyenesen, hogy éhes vagy – utálom a kerülő utakat.
Leesett az álla:
– Te… te ezt most komolyan?
– Egy éhezőt etetek. Nem ezért jöttél?
– De hát… én vagyok az! A te Ljoskád!
– A volt Ljoskám – javítottam ki. – Aki lopta a pénzt, eladta a technikai cuccokat a feketepiacon. Vagy azt hitted, elfelejtettem?
– Tonya, meddig fogsz még a múltban vájkálni? – próbált benyomulni a lakásba. – Már bocsánatot kértem!
– Én meg nem bocsátottam – kezemet az ajtófélfához támasztottam. – És nem is fogok.
Becsaptam az ajtót. Hallgattam, ahogy léptei visszhangoznak a lépcsőházban. Aztán belenéztem a tükörbe… és sírni kezdtem. A megkönnyebbüléstől, a düh miatt, a bennem kavargó zűrzavaros érzések miatt.
Tudjátok, mi a legviccesebb? Másnap írt: „Tonya, nem beszélnénk mégis? Sok mindent átgondoltam…”
Szó nélkül letiltottam a számát.
Tudjátok, mit tanultam meg ezek alatt a három év alatt? Ha kidobod az életedből a mérgező pasit, annyi hely szabadul fel! Új ötleteknek, fejlődésnek, és legfőképp – saját magadnak. Most épp egy luxusedényeket forgalmazó beszállítóval van találkozóm – bővítem a kínálatot az üzleteimben.
És útközben azon gondolkodom, beugorjak-e egy masszázsra. Megérdemlem – most már én vagyok a saját magam főnöke. És kiderült, hogy a boldogság nem abban rejlik, hogy megtaláljuk az ideális férfit. Hanem abban, hogy megtaláljuk önmagunkat. És ha ezért át kell esni egy áruláson – hát, úgy látszik, ez az ára a szabadságnak.
