Bába Lyuba nehezen emelte meg a kútból a vödör jéghideg vizet, és nehézkesen lépkedve indult végig a kitaposott ösvényen a ház felé. A dér csiklandozta az arcát, az ujjai engedetlenül csúszkáltak a rozsdás vödörfogón. A küszöbnél megállt, hogy levegőhöz jusson: az egyik vödröt a lépcsőre tette, nyúlt a másikért… és hirtelen megcsúszott.
– Jaj, Istenem!.. – csak ennyit tudott suttogni, mielőtt földre zuhant.
A válla fájdalmasan koppant a lépcső szélén, a tarkója tompa, lüktető fájdalmat érzett. Néhány másodpercig mozdulatlan feküdt, képtelen volt megmozdulni.
Aztán próbált felállni – de a lábai nem engedelmeskedtek. Mintha deréktól lefelé levágták volna. Fájdalomtól és félelemtől fuldokolva elkezdett kúszni az ajtó felé, kapaszkodva mindenbe, ami az útjába akadt: egy régi zsámolyba, egy letört seprűbe, a saját szoknyája szélébe. A háta sajgott, a homlokán izzadság gyöngyözött, minden körülötte lebegni és billegni kezdett.
– Gyerünk, Lyubanyá… gyerünk már… – motyogta magában, míg kapaszkodva felkúszott a folyosón lévő kopott kanapéra.
A telefon az ablakpárkányon hevert. Reszkető ujjaival tárcsázta a fia számát.
– Pashenka… fiam… rosszul vagyok… gyere… – suttogta, majd elvesztette az eszméletét.
Estére megérkezett Pavel. Berontott a házba, bevitte a hideg levegőt. Sapka nélkül, a szél által összeborzolt hajjal megállt az ajtóban, és meglátta anyját, ahogy félig fekve pihen a kanapén.
– Anya… mi történt? – lépett oda, óvatosan megfogva a kezét. – Uramisten, olyan hideg, mint a jég…
Habozás nélkül hívta a feleségét.
– Olya, gyere sürgősen… Igen, rosszul van… Úgy tűnik, egyáltalán nem mozog.
Bába Lyuba hallotta mindezt, bár az arca nem mutatott érzelmeket. Belül fellobbant a remény: a fia megijedt, tehát nem közömbös. Talán a család végre összeáll? Talán megmentik?
Megpróbálta megmozdítani a lábait – eredménytelenül. Csak az ujja hegyei remegtek egy kicsit. Aztán sírni kezdett – nem a fájdalomtól, hanem attól a gondolattól, hogy talán még nincs minden elveszve.
Olya csak két nappal később jelent meg. A küszöbön állt Anya kezét fogva, ingerlékeny és fáradt volt, mintha éppen fontos dolgokról szakították volna el.
– No, megérdemled, öregasszony – morogta fogai között, miközben a anyósára nézett. – Most meg úgy feküdj, mint egy döglött fa, ha így alakult.
Anya szorosan fogta anyja kezét, aggódva nézte a nagymamát. Az meg megpróbált mosolyogni, de az arca nem engedelmeskedett.
Olya bemegy a házba anélkül, hogy köszönt volna. Pavel a konyhába vezette.
Ott halkan, de feszült hangon beszélgettek. Bába Lyuba nem tudta hallani a szavakat, de érezte – keserű és nem jó szándékú a beszélgetés.
Pár perc múlva a fia visszatért. Csendben felemelte őt az ölébe.
– Hová? – suttogta.
Nem válaszolt. Csak összeszorította vékonyra a száját. Ő átölelte a nyakát, belélegezve a jól ismert illatot – a gépolaj és a dohány keverékét.
– Kórházba? – kérdezte újra.
Csönd. Csak a lépések gyorsultak.
De nem mentek kórházba. Átmentek a házon, a melléképülethez – régen ott tárolták a krumplit, régi síléceket, vaskos vödröket. A hideg áthatolt a ruhán, a szél a résen fújt, a padló repedt deszkákkal volt borítva. A dohos, elfeledett szag terjengett.
Pavel lerakta őt a kemény, kopott pokróccal letakart ágyra.
– Itt fogsz feküdni – mondta, nem nézve a szemébe. – Úgyis már késő van bármin is változtatni. Majdnem nyolcvan vagy, anya.
Megfordult és elment, egyetlen szót sem hagyva kimondani.
A sokk lassan, de teljesen ellepte. Bába Lyuba mozdulatlanul feküdt, pislogás nélkül bámulta a mennyezetet, érezve, ahogy a hideg átszivárog a bőre alatt. Miért teszi ezt? Miért érdemlem ezt?
Szeme előtt múltbéli képek jelentek meg: ahogy egyedül nevelte a fiát, ahogy takarítónőként dolgozott, ahogy hitelre vett neki egy dzsekit. Ahogy kifizette az esküvőt, mert a meny asszony szülei elfordultak — „nem való nekik, műveletlen”.
– Én mindig kiálltam érte, mint egy szikla… – suttogta, képtelen volt elhinni, ami történik.
Eszébe jutott Olya képe is — mindig visszafogott, csípős, egyetlen meleg szót sem mondott. Egy csepp hálát sem mutatott a segítségért. Legalább egyszer eljöhetett volna magától, nem várva, hogy kérjék. De nem — csak egyszer ugrott be, az unokája születésnapján.
És most itt feküdt a hideg kunyhóban, mint egy felesleges holmi. Még azt sem tudta, megéri-e a reggelt.
Minden nappal egyre erősebb lett a meggyőződése, hogy valami borzalmas történik. Pavel egyre ritkábban járt — odatette a leveses tálat, aztán azonnal eltűnt. Olya néha kinyitotta az ajtót, gyorsan rápillantott messziről, hogy még él-e.
De egy reggel Bába Lyuba idegen hangot hallott az ablak előtt — élénket, vidámat.
– Szép ház. Világos, tágas. Van gáz?
– Persze — válaszolta Olya. — Megmutassam a konyhát?
Bába Lyuba megmerevedett. A szíve hevesen vert. Tényleg? Eladják a házat?
Később eljutott hozzájuk beszélgetés — valaki dicsérte a fürdőt, kérdezősködött az alapozásról. Úgy érezte magát, mint egy tárgy, amit még nem temettek el, de már el akarnak adni. A párnába rejtett meleg, hangtalan könnyek hullottak.
„Ez az… – cikázott a fejében. – Nincs szükségük rám. Csak útban vagyok. A ház pedig jó üzlet.”
Mozdulatlan feküdt. Csak az ajkai enyhén mozdultak — rég elfeledett imákat suttogtak. És egyszerre — egy könnyű, alig érezhető mozdulat a jobb kezében. Megdermedt. Megpróbálta újra — igen, az ujjak engedelmeskedtek. A hangja is visszatért — rekedt, de élő.
Megpróbálta felemelni a fejét — segítségért kiáltani… de azonnal megállt. Nem szabad. Hallani fogják. Azt gondolják, őrült. Vagy még meg is ölik.
– Csöndben, öregasszony… csöndben… – suttogta magának, mintha fogadalmat tenne.
Két nap telt el csendben, míg egy újabb veszekedés kezdődött. A falakon túl hangos, ingerült hangok hallatszottak. Az ajtó résein át minden szót hallani lehetett.
– Miért engedted mezítláb elmenni?! – kiabált Pavel.
– Te hol voltál? A baba után futott, én meg nem vettem észre!
– Láza van! Rázza az egész testét!
– Nem vagyok orvos! Hívd a saját mentősödet, Mihályt!
A név olyan volt, mint az ég dörgése tiszta égen. Bába Lyuba összerezzent. Mihály… Hallott már róla. Különféle dolgokat mondtak: valaki azt, hogy verekedésért ült, más azt, hogy még súlyosabbért. De dolgozott, mert más nem volt.
Bába Lyuba összeszorította magát. Mondani akarta: „Van mézem, lekvárom, hársseprűm… Segítenék.” De feküdt — elfeledett, tehetetlen. Anya beteg volt, ő pedig még vizet sem tudott vinni az unokának.
Benne mindez összeszorult — megalázottság, félelem, tehetetlenség. De mélyen valami más is élt. Remény. Talán Mihály megérti. Látja az igazságot.
Amikor az ajtó kitárult, és egy idegen lépett be a szobába, rögtön tudta — ő az. Mihály. Határozott léptekkel, szakértői vizsgálattal. Halkan beszélt, miközben Anját nézte. Távozás előtt azt mondta:
– És a ház tulajdonosa hol van?
Pavel elbizonytalanodott. Csend lett a szobában. Bába Lyuba megmerevedett. Kiáltani akart — nem tudott. Csak tágra nyílt, fájdalommal és reménnyel teli szemekkel nézett.
Megmozdult, kinyújtotta a kezét — véletlenül leverte a székről a bögrét. Az tompa koppanással zuhant a földre.
– Jaj… – Pavel sietve eltüntette a nyomokat. – Ne törődjenek vele. Anyám idősotthonban van. Mi csak ideiglenesen vagyunk itt. Eladjuk a házat…
Mihály nem szólt semmit. Bólintott és távozott. De a tekintete — nyugodt, figyelmes — valamit megérintett Bába Lyuba lelkében.
Később hirtelen kitárult az ajtó a melléképületben. Pavel berontott, arca dühösen torzult.
– Mit művelsz?! Megőrültél?! Bögréket dobálsz?! – ráemelkedett, haragosan és nehezen lélegezve. – Többé egy szót sem, érted?! Egy fölösleges mozdulatot sem!
Szitkozódott, majd csapott az ajtóval, egyedül hagyva őt. A szíve hevesen vert, a torka gombóccá szorult. De valahol mélyen, a szívében átfutott:
„Megértette. Mihály megértette…”
Éjszaka alig hallható nyikorgásra ébredt. Az ajtó… valaki óvatosan nyitotta ki. Bába Lyuba megfeszítette minden izmát. A szíve megállt. A sötétség sűrűsödött, minden nesz fenyegetőnek tűnt.
„Talán Pavel az? Vagy Olya? Vagy csak elfelejtették bezárni az ablakot…”
Lassan léptek hallatszódtak. A zseblámpa fénye átszűrődött a réseken. Egy férfi lépett be a szobába. Bába Lyuba hunyorított. Az arcát nem látta, de a hangját… azt a hangot felismerte.
– Én vagyok, Mihály… – suttogta, leülve mellé.
Sírni kezdett. Meg akart ugrani hozzá, de csak az ujjai remegtek. Ő leült mellé, óvatosan megfogta a kezét. Ő erősen szorította az ujait.
– Tudtam… tudtam, hogy jössz… – suttogta.
– Csitt, csitt. Csak egy kicsit maradok.
Mihály óvatosan az oldalára fordította, végigtapogatta a hátát. Ő grimaszolt, de nem húzódott el.
– Itt, az ágyék és a keresztcsont között. Befogás, de nem reménytelen.
Elővett egy olajat, és masszírozni kezdett — először lágyan, aztán mélyebben, nyomással. Bába Lyuba összeszorította a fogát, homlokán izzadság gyöngyözött, a blúza átázott. Könnyek gördültek le az arcán — nem a félelemtől, hanem a fájdalomtól és a feszültségtől.
– Még egy kicsit… lélegezz… így…
Több mint egy óra telt el. Mihály befejezte, betakarta a nőt takaróval.
– Ma ennyi elég. Holnap könnyebb lesz. Erős vagy, Bába Lyuba. Meg fogod csinálni.
Megigazította a párnát, készülődött az indulásra.
– Mihály… köszönöm… – suttogta, már majdnem elveszítve az eszméletét.
A reggel hirtelen érkezett. Bába Lyuba zajra ébredt — először azt hitte, álom az egész. Aztán hallotta a kiabálást, a dobogást, a kapu csattanását.
– Nincs jogotok! — kiabált Olya. — Ez a mi házunk! Mi itt élünk!
– Nyugodjanak meg. Nyissák ki a melléképületet. Ott kell lennie egy nőnek, akit Ludmila Alekszejevának hívnak — szigorúan szólt egy férfi hang.
– Ő az idősotthonban van! Nincs ott senki! — kiáltotta Pavel.
Kopogás az ajtón. Bába Lyuba megdermedt. A lábára nézett. Érezte — meleg. Igazi. Az ujjai mozogtak. Óvatosan támaszkodott a könyökeire, felhúzta magát… majd lassan felállt.
– Uramisten… állok… tényleg állok… – suttogta, a falnak támaszkodva.
Ekkor kitárult az ajtó. Az ajtófélfánál egy fiatal körzeti megbízott állt, egyenruhában, jegyzetfüzettel a kezében. Mögötte Mihály. Hideg, összeszedett, de figyelmes.
– Itt — mondta röviden.
Egy lépést hátrált, és Bába Lyuba lassan kilépett a fénybe. Egyetlen hálóingben, sállal a vállán, de a lába megtartja. Áll. Egyenesen néz.
– Én vagyok — mondta.
A körzeti megbízott úgy nézett rá, mintha feltámadt volna a halálból.
– Azt mondták, nem jár… — motyogta.
– Én meg járok. És nem idősotthonban vagyok — mondta határozottan Bába Lyuba.
Mihály odalépett, óvatosan karon fogta.
– Gyerünk — mondta egyszerűen.
Ő megtette az első lépést kint. Kint Pavel és Olya állt. Amikor meglátták az anyjukat, megdermedtek, mintha a földbe gyökereztek volna. Olya arca elsápadt, az ajka remegett. Pavel lehajtotta a fejét — mintha lebukott volna egy lopott javakkal.
Egy szó sem hangzott el. Egyetlen hang sem törte meg ezt a kínos csendet. Megfordultak és gyorsan eltűntek a házban.
A körzeti megbízott folytatta a jegyzetelést, de a nő megállította:
– Nem kell. Csak vendégségbe jöttek. Ez az én házam. Minden rendben van.
A rendőr ránézett, aztán Mihályra nézett. Ő egy bólintással jelezte. A körzeti megbízott vállat vont és elment.
Csend borult az udvarra, mint egy takaró. Csak a levelek susogtak a lábak alatt. Bába Lyuba mezítláb állt, szabadon, mint először sok év után.
Amikor a körzeti megbízott elment, a házban káosz támadt. Nem voltak kiabálások, nem voltak viták — csak lázas mozgás: bőröndök, dobozok, gyerekruhák — mind repültek a kocsiba, mintha láthatatlan félelem űzte volna őket. Bába Lyuba az ablakból nézte, szorosan magához szorítva a régi csipkés sálját.
Pavel közelebb lépett. Hangja halkan szólt, arca szürke volt.
– El fogunk menni… Így lesz a legjobb. Neked is nyugodtabb egyedül, igaz?
Ő nem pislogott. Egyenesen állt, mint egy fa.
– Menj el, Pasha. Többé ne gyere vissza. Soha.
Ő megdermedt. Mintha megütötték volna. Összeszorította az ajkát, lehajtotta a fejét.
Olya, aki kicsit távolabb állt, fogai között morogta:
– Pedig te kértél minket, hogy segítsünk… És most mi vagyunk neked — senkik?
Bába Lyuba nem válaszolt. Egyetlen szót sem. Csak nézett. Hidegen, nyugodtan, belül fájdalommal, amit már nem lehetett elrejteni.
„A fiú… De egy fiú nem így viselkedik. Vajon lehet így eldobni az anyát, mint egy felesleges holmit?”
Nem tudott megbocsátani. Még ha akart volna is — a lelke nem engedte.
Pavel még egy ideig állt, majd hirtelen megfordult.
– Gyere, Olya. Nem érdekel. Megőrült.
A gumik sikítottak a kavicson. A kocsi elhajtott. Búcsú nélkül. Utolsó pillantás nélkül.
A házra süket csend borult. Nem csak csönd — nehéz némaság. Bába Lyuba lassan végigsétált a folyosón, belépett a konyhába. A napfény átszűrődött a poros ablakokon. Az asztalon morzsák, megszáradt csészék nyomai. A padlón eltört baba.
– Micsoda rendetlenség… – motyogta, leülve egy zsámolyra.
Levette a sálat, megigazította a haját. A keze remegett — vagy a fáradtságtól, vagy attól a felismeréstől, hogy egész idő alatt életben volt. Egyszerűen életben.
Megrakta a szamovárt. Az sisteregni kezdett, mintha emlékeztetne: az élet nem ért véget.
Megvizsgálta a szobát. Az asztalterítő szakadt, az ablakokat por takarta, a padló megfakult az idő múlásával. Egykor itt sütemény illata, tűzifa és melegség terjengett. Most — feledés.
De ebben is volt erő. Ez azt jelentette, hogy a ház újra az övé. Hazugság nélkül, rossz pillantások nélkül, félelem nélkül.
– Hol is kezdjem? A padlót? Vagy az edényeket? – mosolygott magában.
Felállt, elővett egy vödröt, egy rongyot. Az első lépés — óvatos. A második — határozottabb. Megállt. Hallgatózott. Csend volt. De nem nyomasztó — élő. Madarak az ablakon túl, és a szamovár fedelének ritmikus kopogása.
Kopogás az ajtón. Könnyű, de határozott.
Megremegett. A szíve megdobban. Elfojtotta a lélegzetét. Odalépett. Kinyitotta.
Az ajtóban Mihály állt. Magas, kopott könyökű kabátban, a szemében fáradtság árnyéka. De mosolygott.
– Na, Bába Lyuba? Ideje lenne egy bottal is próbálkozni, nem? – mondta könnyed gúnnyal, hogy oldja a feszültséget.
Ő először megdermedt. Aztán nevetett — nem keserűen, hanem melegen, egészen a szívéig.
– Mihály… Jöttél.
– Megígértem. És te hogy vagy?
– Állok. Járok. És még mosolygok is.
Leültek az asztalhoz. Csendben. Hallgatták, ahogy csöpög a víz a szamovárban. Nem volt szükség szavakra. Minden már átélve volt. Megélték. Ki is sírták.
És csak most értette igazán Bába Lyuba:
Otthon van.
Él.
És már nem egyedül.
