Hazamentem, és felfedeztem, hogy a feleségem megszabadult a három macskámtól.
— Nem bírtam tovább azt a rengeteg szőrt mindenhol, felejtsd el — mentegetőzött röviden.
Bejártam az összes menhelyet a környéken, hirdetéseket adtam fel, szórólapokat nyomtattam. Hetekig kerestem őket, de hiába. A feleségem nem volt hajlandó elárulni, hova vitte őket.
Nem maradt más lehetőségem, mint bosszút állni a kegyetlen feleségemen, különösen azután, hogy a barátom felhívott, és azt mondta, tudja, hol vannak a macskáim 😢 Az egész világom a feje tetejére állt, amikor kiderült az igazság.
Amikor kinyitottam az ajtót, mély, természetellenes csend fogadott. Nem hallottam a mancsok neszét a padlón, sem halk dorombolást. Rossz előérzet szorította össze a szívemet.
— Hol vannak a macskák? — kérdeztem a feleségemtől, még a cipőmet sem levetve.
Ő nyugodtan ült az asztalnál, a telefonját böngészve. Fel sem nézett, csak odavetette:
— Odaadtam őket. Nem bírtam tovább azt a rengeteg szőrt mindenhol.
Megdermedtem. Nem találtam szavakat. A három szőrös barátom már az életem része volt jóval a házasságunk előtt. A családom voltak. És most… egyszerűen nincsenek többé?
— Mit jelent az, hogy „odaadtad”?! — a hangom remegett a dühtől.
— Azt jelenti, hogy végre tisztaság van a lakásban, és normális életet élhetsz, nem pedig ezeknek az állatoknak a rabszolgájaként! — rám nézett, a szemében pedig nyoma sem volt megbánásnak.
— Hova vitted őket?!
— Jó kezekbe kerültek — válaszolta röviden. — Felejtsd el őket.
Felejtsem el? Hogyan lehet elfelejteni őket? Valami elpattant bennem. Ez nem csak egy tett volt. Ez árulás volt.
Bejártam az összes menhelyet a környéken, hirdetéseket adtam fel, szórólapokat nyomtattam. Hetekig kerestem őket, de hiába. A feleségem nem mondta el, hova kerültek, és a tekintetében inkább bosszúság ült, mintha én lettem volna a probléma ebben a helyzetben.
Aztán írt egy ismerősöm az egyik menhelyről:
«Azt hiszem, láttam a macskákat. Pár napja hozott be egy nő három cicát, nagyon hasonlítottak a tieidre.»
A szívem őrült tempóban kezdett verni. Azonnal felhívtam őket.
— Még ott vannak? — kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
— Sajnálom, de már mind találtak új gazdit.
A világom összedőlt. Kétségbeesetten kérdeztem:
— Ki vitte el őket? Meg kell találnom őket.
— Ezt sajnos nem mondhatjuk meg, de biztosíthatjuk, hogy jó kezekben vannak.
Üresen tértem haza. A feleségem könnyed mosollyal fogadott.
— Na? Megnyugodtál? — kérdezte fölényesen.
Ránéztem, és abban a pillanatban rájöttem: nem tudok tovább egy olyan emberrel élni, aki ilyesmire képes. Még aznap este összepakoltam a cuccaimat és elmentem. Egy héttel később beadtam a válókeresetet.
Hónapok teltek el. Egy nap véletlenszerűen görgettem a menhely weboldalát, amikor megakadt a szemem az „Örökbefogadási sikertörténetek” szekción. Megállt bennem a levegő.
A macskáim.
Három különböző család, három boldog cicapofi, három új otthon. Éltek, egészségesek voltak, szerették őket. Hosszasan néztem a képeket, majd először hosszú idő után mélyet lélegeztem.
Jól voltak. És talán én is.
