Szemjon Szergejevics felvette a nyugdíját, befizette a rezsit, és a bolt felé vette az irányt. Már majdnem odaért, de adódott egy kis probléma: hirtelen vécére kellett mennie. Olyan hevesen, hogy már alig bírta tartani.
Nem tudta, mit tévő legyen, merre fusson. Aztán eszébe jutott, hogy a bevásárlóközpont mögött van a piac, és ott található egy nyilvános vécé.
Szemjon Szergejevics anélkül, hogy bement volna a boltba, a piac felé vette az irányt. Az öregség nem játék. Aprókká váltak a léptei. Bár sietett, a távolság csak lassan fogyott.
Végre odaért az intézményhez. Belépett. Mindössze két fülke volt. Meglökte az elsőt – foglalt. Szerencsére a második szabad volt! Hál’ Istennek, megkönnyebbült.
Most már mehetett volna a bevásárlóközpontba. De hova lett a táskája? Hol van? A fülkék közötti elválasztó falra tette, de most hűlt helye. Hova tűnhetett?
Szemjon Szergejevics kijött a saját fülkéjéből, és benézett a szomszédosba. Ott kell lennie a táskának. Bizonyára oda esett át.
A szomszédos fülke azonban üres volt, és táska sem volt benne. Visszatért a saját fülkéjébe, de ott sem talált semmit.
Végre leesett neki a tantusz… Meglopták! Aki a szomszéd fülkében ült, az vitte el a táskáját! Az a gazember, az az átkozott tolvaj emelte el! Eh, elszalasztotta!
Hogyan éljen most tovább? Legszívesebben a világon sem lenne! A teljes nyugdíja a táskában maradt. Ráadásul nemcsak a nyugdíj, hanem még valami más is el volt rejtve benne! Mondhatni, a legfontosabb dolog!
Szemjon Szergejevics teljesen tanácstalanul lépett ki a vécéből. Nem tudta, mit tegyen. Odarohant egy arra járó férfihoz:
– Megloptak! Hallja? Ellopták a nyugdíjamat. Mit tegyek, mondja meg?
A férfi úgy nézett Szemjon Szergejevicsre, mintha megőrült volna, de aztán megértette, hogy az öregember a bánattól van ennyire magán kívül, és azt tanácsolta:
– Siessen a rendőrségre, tata! Be kell jelenteni. Hátha elkapják a tolvajt, ha még nem futott messzire. Siessen, tata! Jelentse a lopást! A rendőrség itt van a közelben – amott, az út túloldalán.
A rendőrségen meghallgatták Szemjon Szergejevicset. Ezután visszavitték a vécébe, ahol a lopás történt. Ott megmutatta, hogyan is zajlott az egész.
Hittek neki: a fülkék közötti fal kőből volt, körülbelül egy méter hatvan centi magas. Valóban, az öreg rátehette a táskát. Teljesen reális volt.
Ezután elvitték a bankfiókba. Az ügyintéző lány megerősítette, hogy Szemjon Szergejevics náluk járt: felvette a nyugdíját és befizette a közüzemi számlákat.
Majd elkezdték írni a jegyzőkönyvet. A rendőr arról érdeklődött, mennyi pénz volt a táskában.
– Még négyezer volt benne – válaszolta Szemjon Szergejevics. – A nyugdíjam nem túl nagy. Egész életemben kályhásként dolgoztam. Kemencéket, kályhákat, kandallókat raktam.
Mondja meg inkább, tisztviselő elvtárs, elkapják azt az átkozott tolvajt? Visszaadják, amit ellopott? A táskára is szükségem van, az az elhunyt feleségem emléke.
– Ne aggódjon, Szemjon Szergejevics. A munkatársaink most is a piac környékén vannak, keresik a tolvajt – nyugtatta meg a rendőr. – Ismerjük az összes embert, aki ott szokott csellengeni. Nyugodjon meg. Mondja, az iratait is ellopták?
– Nem, tisztviselő elvtárs, az útlevelemet és a nyugdíjas igazolványomat a belső zsebembe tettem. Itt vannak az iratok.
A kapitány elvette az útlevelet és a nyugdíjas igazolványt, majd beírt valamit az előtte lévő papírokba.
– Tehát a táskában csak pénz volt?
– Igen, csak a pénz a pénztárcában, meg egy nejlonzacskó az élelmiszereknek. És még a szemüvegem egy bőrtokban. Hiszen a bankból a boltba készültem.
Szerettem volna venni néhány élelmiszert, ezért nem rejtettem a zsebembe a pénztárcát és a szemüveget – válaszolta Szemjon Szergejevics.
– Szerencse, hogy az iratok épségben megvannak. Nos, kész. Írja alá itt: „A szavaim alapján pontosan jegyzőkönyvbe véve, általam elolvasva.” Írja alá, és tegye rá a mai dátumot.
Ezt az igazolást pedig vigye magával. Most menjen haza, Szemjon Szergejevics. Ha megtaláljuk a tolvajt, értesítjük. A telefonszámát és a címét felírtam. Várjon türelemmel.
Szemjon Szergejevics a szemüvege nélkül valahogy lekörmölte, amit a rendőr mondott, átvette az igazolást, majd megkérdezte:
– És ezt az igazolást, tisztviselő elvtárs, hol tudom beváltani, ha úgy alakul?
– Hogy érti ezt? – nem értette a rendőr.
– Úgy értem, melyik boltban kaphatok árut erre az igazolásra? – magyarázta meg Szemjon Szergejevics az értetlenkedő férfinak. – Mert nem tudom, hol engedélyezik a meglopott embereknek, hogy levásárolják. Melyik boltban kell felmutatni?
– Miért kellene a boltban felmutatni? Ez egy átvételi elismervény, azért adjuk, hogy tudja: a feljelentését rögzítettük, és a rendőrség munkatársai dolgoznak az ügyön. A boltokban nem fogadják el az ilyen igazolásokat – világosította fel a rendőr.
– De hát akkor hogyan fogom megvenni a heti élelmiszert? Otthon szinte semmim sincs.
Még a teám is elfogyott. Hogyan éljek tovább? Honnan vegyek pénzt? – kérdezte döbbenten az öregember.
A rendőrtiszt elkapta a tekintetét, majd bizonytalanul így szólt:
– Nos, nem is tudom… Esetleg kérhetne kölcsön a szomszédoktól vagy a rokonoktól.
– Nincsenek rokonaim – mondta halkan az öregember.
Miután kijött a rendőrségről, Szemjon Szergejevics a bolt felé fordult. Aztán megtorpant. Nyilván rájött, hogy pénz nélkül semmi keresnivalója ott.
Hazafelé bicegett. Ment, és közben magában morfondírozott:
„Vén bolond vagyok. Csak megszokásból élek, a Klava által felállított rend szerint. Ő sosem hagyott pénzt a házban, ha elmentünk valahova.
Azt szokta mondani: »Ha a tolvajok kiszagolják, hogy elmentünk otthonról, betörnek a lakásba. Ha pedig betörnek, mindent fenekestül felforgatnak, és megtalálják a pénzt. Ők tudják, hol kell keresni. Előlük semmit sem lehet elrejteni – szimatuk van a pénzre.«”
Klava dupla feneket készített a táskának, és oda rejtette az összes spórolt készpénzt. Úgy vélte, így biztonságosabb. A takarékpénztárakban Klavgyija nem bízott.
A táskát mindig magánál tartotta. Ha pedig valaki azt javasolta, hogy hagyja a táskát az előszobában vagy a ruhatárban, Klava nemet mondott.
Azt mondta: »Nem hagyhatom itt. Benne vannak a gyógyszereim, amelyek nélkül, ha rohamot kapok, egy percen belül már a másvilágon lennék.«
Így hát Szergejevics Klava távozása után semmin sem változtatott az életében. Csak egyetlen egyszer nyitotta ki a táska dupla fenekét, amikor a felesége temetésére kellett a pénz.
Utána ismét egyenletes rétegben elrendezte a bankjegyeket a kartonlapok között, és gondosan bevarrta, így senki sem sejtette, hogy pénz van ott. Most pedig gyalogolt, és bánta, amit tett; átkozta a felesége által kitalált furfangot.
A lakásba visszatérve Szemjon Szergejevics levetkőzött, és bement a konyhába. Feltette a teáskannát a gáztűzhelyre. Kinyitotta a kenyértartót.
Még maradt benne egy apró darabka vekni, egészen kicsi – körülbelül ötven gramm. A már egyszer leforrázott teafilter a pohárban maradt.
Mivel reggel sietett a postára, Szemjon Szergejevics nem mosta el a poharat. És milyen jól tette, hogy nem mosta el! Most újra felhasználhatta a filtert. Ha gyenge is lesz, de mégiscsak tea lesz belőle.
A cukortartóban még maradt öt kanál kristálycukor. „Reggelig kihúzom” – mormogta hangosan az öreg, és elzárta a gázt.
Miután megitta a forró vizet a maradék kenyérrel, lefeküdt a kanapéra. Este be sem kapcsolta a tévét. Csak feküdt, és keserű gondolatok mardosták. Nem hitt benne, hogy a tolvajt forró nyomon elkapják.
Ha pedig el is kapják mondjuk öt nap múlva, pénz már biztosan nem lesz náluk – addigra elköltik.
Szemjon Szergejevics tizenegy óráig nem tudott elaludni; egyre csak azt várta, hogy megcsörren a telefon, és egy hang megszólal: „Megtaláltuk a táskáját, Szemjon Szergejevics. Holnap jöjjön be az őrsre. A pénz megvan.”
De a telefon nem szólalt meg.
Reggel nem fűlött a foga a felkeléshez. Az öreg csak feküdt, és a plafont bámulta. Elöntötte a keserűség, hogy az életútja ilyen méltatlanul ér véget. Még egy forró teához sincs semmije. Egyetlen árva morzsa kenyere sem maradt.
A szomszédokkal Szemjon Szergejevics haragban volt. Ő maga már vagy tíz éve egyetlen csepp alkoholt sem ivott. Jobbra viszont iszákos, kötekedő emberek laktak.
Gyakran rendeztek dorbézolásokat, este tíz után is zajongtak, és Klavgyija életében nem egyszer hívott rendőrt, hogy a rendfenntartók lecsendesítsék a mulatozókat.
Bár Klavgyija már elhunyt, Szemjon Szergejevicsnek nem alakult ki jó kapcsolata a szomszédokkal.
A bal oldali lakás üresen állt, nem lakott benne senki. A felsőbb emeletek lakóit pedig Szemjon Szergejevics gyakorlatilag nem is ismerte.
Gyermekei sem születtek Szemjon Szergejevicsnek. Klavgyija nem szült neki senkit, gyermektelenül élték le az egész életüket.
A feleségének éltek ugyan távoli rokonai vidéken, de hozzájuk utazni pénzbe került volna, ráadásul a rendőr megmondta, hogy várjon – legyen otthon.
A felesége elvesztése után Szemjon Szergejevicsnél jártak a szociális szolgálat munkatársai, kérdezték, szüksége van-e segítségre.
Ő akkor visszautasította. Azt mondta, egyelőre nincs szüksége semmilyen segítségre. Most sem lett volna szüksége semmire. Ha csak a táskáját visszaadnák, még elélne egy darabig ezen a világon.
Elhessegetve a sötét gondolatokat, az öreg rávette magát, hogy felkeljen a kanapéról és megmosakodjon. A fürdőszobából megszokásból a konyhába ment, vizet engedett a kannába, és feltette a tűzhelyre.
A forró víz és a maradék cukor kissé felélénkítette az öreget. A feje kitisztult, az agykerekei beindultak.
Eszébe jutott, hogy a szekrényben maradt egy kevés rizs, a hűtőben pedig három sárgarépa és fél üveg napraforgóolaj.
Ebédre rizskását főzött, amit párolt sárgarépával ízesített. Olyasmi lett, mint a piláf, csak éppen hús nélkül.
Egész nap ki sem mozdult otthonról. Félt, hogy lemarad a rendőrség hívásáról. „Ha elmegyek, és pont akkor telefonálnak?” Mobilja nem volt, hiszen nem volt kit hívnia. De akkor honnan tudná meg, ha megtalálták az ellopott táskát?
A harmadik napon már nem bírta tovább – felöltözött és elhagyta a házat.
A lábai maguktól vitték Szemjon Szergejevicset a bolt irányába. Remélte, hogy összefut valamilyen ismerőssel, és kérhet kölcsön pénzt kenyérre.
A bolt előtt megállt. Elhatározta, hogy odalép a szemeteskukákhoz, hátha talál valami ehetőt.
Hallotta valakitől, hogy a szupermarketek dolgozói a vezetőség utasítására néha lejárt szavatosságú termékeket dobnak a kukákba.
Talán valóban akad ott valami. Odalépett a konténerekhez, mintegy mellékesen belenézett. De semmi, csak puszta szemét. Megfordult, és a piac felé vette az irányt.
A kenyeres bódé felől friss sütésű pékáru illata szállt. Emberek jöttek-mentek, vettek kenyeret és veknit egyaránt.
Szeretett volna hitelbe kérni az eladótól legalább egy cipót, de nem mert. Valami belül nem engedte, hogy kolduljon.
Csak állt a bódé mellett, és szótlanul figyelt. Eszébe jutott Klava. Eszébe jutott, milyen jó és meleg volt nekik együtt. Akaratlanul és halkan kibuggyantak a könnyei.
Az öreg a tenyerével törölte le őket, de azok újra megjelentek, és végigfolytak a beesett arcán. Megharagudott magára, és úgy döntött, elmegy a bódétól minél messzebb.
Egy szemben lefékező személygépkocsi kerekeinek surrogása zökkentette ki Szemjon Szergejevicset a merengéséből.
A kocsiból egy ismerős hang hallatszott:
– Szemjon Szergejevics, jöjjön csak ide! Szálljon be a kocsiba. Kerestem telefonon. Maga pedig itt van… De jó, hogy meglett!
Szemjon Szergejevics felismerte a tisztet, és miközben bemászott az autóba, örömmel válaszolt:
– Jó napot, tisztviselő úr! Nekem nincs mobilom, én a vezetékes számomat adtam meg magának.
Én meg csak ültem, ültem otthon – vártam a hívását, aztán kijöttem sétálni egyet. Nem tudhattam, hogy pont most fog telefonálni. De hova megyünk? Meg lett a táska?
– Nem, a táskát még nem találtuk meg, de keressük – válaszolta a rendőr. – Beugrunk egy kicsit az őrsre, át kell adnom a büntetőeljárás megindításáról szóló határozatot.
És még fel szeretnék ajánlani valamit. Azt mondta, nincsenek rokonai, és most pénze sincs. Nos, szeretnék segíteni magának egy kis pénzt keresni.
– Ugyan, milyen munkás lennék már én?! – háborodott fel Szemjon Szergejevics. – Ma még nem is ettem semmit. Mindjárt összeesek a lábamról.
– Tartson ki még egy kicsit, Szemjon Szergejevics. Hamarosan mindent megoldunk, nem marad éhes. Maga a múltban kályhás volt, ugye?
– Az voltam – erősítette meg Szergejevics.
– Na, látja – mosolygott a férfi.
Útközben a hétvégi házas övezet felé Vlagyimir – mert a rendőr kérte, hogy így szólítsa – elmesélte, hogy az első tanítónőjéhez utaznak.
A hölgy tegnap felhívta, és elmondta, hogy a nyaralójában elromlott a kandalló. Megkérdezte, nem ismer-e valakit, aki meg tudná javítani.
Vlagyimir maga semmit sem ért a kandallókhoz, de Antonyina Vasziljevnának nem tudott nemet mondani – megígérte, hogy keres egy mestert. Aztán eszébe jutott, hogy Szemjon Szergejevics a kályhás mesterség szakértője.
Úgy döntött, egyszerre két jó embernek is segít: Antonyina Vasziljevnának elhárítja a problémát a kandallóval, Szemjon Szergejevicsnek pedig lehetőséget ad egy kis keresetre, hogy valahogy kihúzza a következő nyugdíjig.
Ha ez idő alatt persze a tolvajt nem kapják el, és az anyagi kárt nem térítik meg.
Egy szép, de már idősödő nyaraló előtt álltak meg. A ház úrnője egy kedves, Szemjon Szergejevicscsel körülbelül egykorú, hetvenegynéhány éves asszony volt.
Az üdvözlés és a szokásos formaságok után Szemjon Szergejevics azonnal kérte, hogy mutassák meg a javításra szoruló objektumot.
Miután megvizsgálta a kandallót, az öreg mester levonta a következtetést:
– Háromnapi munka. Elvállalom, de most azonnal szükségem van előlegre. Az előleg ötszáz hrivnya, a maradék kétezer pedig a végső elszámoláskor. És még valami: a tiszt úr megígérte, hogy megvitatunk egy ebédet, tegnap óta nem ettem.
A kályhás feltételeit elfogadták. Szemjon Szergejevics időben elkészült a munkával. A kandalló olyan lett, mint az új – egyáltalán nem füstölt.
Vissza kellett volna térnie a korábbi életmódjához, a magányos, idős nyugdíjas életéhez. De a kályhásnak ehhez egyáltalán nem fűlött a foga.
A nemtörődömség oka Antonyina Vasziljevna volt. Hogy tovább maradhasson a kellemes asszony közelében, Szemjon Szergejevics cselhez folyamodott.
Ajánlatot tett neki: ingyen rendbe teszi a kert összes növényét, lemeszeli a fák törzsét, eltávolítja a száraz ágakat az alma- és körtefákról, kivágja a felesleges cserjéket. Cserébe csupán kiadós ebédeket és vacsorákat kért. Antonyina Vasziljevna beleegyezett.
Egy hét múlva Vlagyimir érkezett a nyaralóhoz, és közölte, hogy megtalálták a táskát. A munkás, aki a szomszédos építkezésről ugrott be a piacra és meglopta Szemjon Szergejevicset, megmutatta a helyet, ahová bedobta, miután csak a pénzt vette ki belőle.
– A táska, a pénztárca, a szemüvegtok, a nejlonzacskó – mondta Vlagyimir –, minden az őrsön van. Bemegyünk, elvégezzük a tárgyak felismerését. De a pénz, ugye megérti, nincs meg. A tolvaj elköltötte.
De a tiszt tévedett, nem tudott a táska titkáról.
A tolvaj, tudva, hogy a táska és a többi dolog bizonyíték, megszabadult tőlük. Kivette a négyezer hrivnyát a tárcából, a többi dolgot pedig benyomta egy kereskedelmi bódé alá ugyanezen a piacon.
A dupla fenék megmentett a tolvaj kezétől százhuszonhétezer hrivnyát. Ez a pénz érintetlen maradt. Minden bírósági procedúra után Szemjon Szergejevics visszakapta a dolgait.
Három hónap telt el Szemjon Szergejevics és Antonyina Vasziljevna megismerkedése óta.
A férfi gyakori vendéggé vált Antonyina Vasziljevna nyaralójában. Egy alkalommal, a háziasszonnyal folytatott baráti beszélgetés során Szemjon Szergejevics megkérdezte:
– Antonyina Vasziljevna, a kertben, a fészerben láttam egy fehér kapitányi tányérsapkát. A férje tengerész volt?
Antonyina Vasziljevna felnevetett a kérdésre, majd így válaszolt:
– Dehogyis, Szemjon Szergejevics! Nyikolaj egész felnőtt életében autószerelő volt. Ezt a sapkát akkor vettük, amikor a tengernél üdültünk. Ez egy szuvenír. Később Kolja ebben dolgozott a kertben.
Igen… Utoljára együtt Bergyanszkban voltunk. Abban az évben a férjem eltávozott. És maga, Szemjon Szergejevics, üdült valaha az Azovi- vagy a Fekete-tengernél?
Szemjon Szergejevics kissé szégyellte megválaszolni a kérdést, de őszintén felelt:
– Én, az igazat megvallva, sosem jártam a tengernél. A néhai Klavával vagy itt a városban, vagy vidéken töltöttük a szabadságot. Igaz, egyszer voltunk a megyei szanatóriumban, a szakszervezet utalványával.
– Kár, Szemjon Szergejevics, hogy nem járt a tengernél. A tenger egy csoda! Én most azonnal odarepülnék, csak sajnos nincsenek szárnyaim, sem elegendő pénzem. Sajnos!
Egész éjjel, a nyaralóból való visszatérése után Szemjon Szergejevics nem aludt. Gyötrődött, de meghozta a döntést, és az első busszal visszatért Antonyina Vasziljevna nyaralójához.
A háziasszony meglepetten fogadta a korai vendéget:
– Szemjon Szergejevics, ma még szinte virradat előtt megérkezett. Történt valami?
– Igen, Antonyina Vasziljevna, történt. Meg akarom kérdezni magától: „Százhúszezer elég lesz arra, hogy mi ketten már holnap elutazzunk a tengerhez, és ott éljünk egy hétig?”
Antonyina Vasziljevna elmosolyodott, és így válaszolt:
– Azt hiszem, elég lesz, Szemjon Szergejevics, hiszen mi ketten már nem vagyunk fiatal tékozlók. Mellesleg vannak régi ismerőseim, saját vendégházuk van. Gondolom, még egy kis kedvezményt is adnak nekünk.
A vendégház verandáján ültek, és nézték, ahogy véget ér egy újabb gyönyörű szeptemberi nap.
A lemenő nap lassan belemerült a tengerbe, lágyan megvilágítva a parti szirteket. A tenger halkan suttogott valami saját, érthetetlen, de simogató dallamot.
