Lidija átlépett a küszöbön, és az első dolog, ami megcsapta az orrát, a szag volt: savanyú szamogon, nedves nemezcsizma, olcsó dohány. A sarokban lévő padon egy fiú aludt, nyitott szájjal, kigombolt ingben. A fal tövében egy elszakadt kendő hevert, az asztalon pedig egy tál állt maradék burgonyával és sós uborkával.
– Hol van Duszja? – Lidija halkan mondta ezt, de úgy, hogy Marfa válla megremegett.
– Lida néni… – suttogta Marfa. – Hiszen mondom… elment…
– Hová ment? – Lidija egy lépéssel közelebb lépett. – Mikor ment el? Kivel?
Marfa nyelt egyet, és az alvó fiúra nézett, mintha az megmenthetné.
– Őt… őt Sztepan hívta – bukott ki belőle végül. – Azt mondta, hogy kell… az erdőbe, állítólag „mutatni egy helyet”. Ő meg… ő meg nevetett. Nem gondolta volna…
Lidija érezte, ahogy a hideg átjárja a pufajkáját, egészen a csontjáig hatolva. Sztepan. Ismerte ezt a nevet. Nem azért, mert jó ember lett volna, hanem azért, mert a faluban csak suttogva beszéltek róla.
– Melyik Sztepan? – Lidija nem emelte fel a hangját. Még maga is csodálkozott, hogy a hangja nem bicsaklik meg. Mintha belül minden kővé vált volna.
Marfa lesütötte a szemét.
– Sztepan Kruk… és még ketten vele… Pavlo és Szasko… ők… ők a fűrészüzemből vannak… – Marfa egyre gyorsabban beszélt, kapkodva a szavakat. – Hiszen ők olyanok… na… mindenki tudja… de én mit tehettem volna?
– Szólhattál volna nekem – válaszolta Lidija.
– Ők meg engem… – Marfa zokogásban tört ki. – Lida néni, hiszen ők félelmetesek. Azt mondták: „Ülj veszteg és hallgass, mert téged is a mohába teszünk.”
Lidija állt néhány másodpercig, Marfát nézte, és a feje hirtelen kiürült. Nem voltak sem gondolatai, sem szavai. Csak egyetlen világos irány maradt: menni.
Megfordult, és kiment az udvarra. Az eső már majdnem elállt, de a köd sűrűbbé vált. A falu aludt, mintha mi sem történt volna. Csak a szél ingatta a lámpát a kút felett, és az árnyékok a nedves deszkákon valóban úgy táncoltak, mint a gonosz szellemek.
Lidija nem a klub felé indult. A klubbal kapcsolatban minden világos volt: ott már üresség honolt, már csak az izzadság és a foxi szaga maradt. Oda ment, ahol tudta, hogy nyomra bukkan.
A fűrészüzemhez.
Az odavezető út a szélső veteményesek mellett vitt, majd egy égerfák közötti ösvényen, ahol a föld mindig nedves volt, a gyökerek pedig úgy álltak ki a sárból, mint a csontok. Lidija gyorsan járt, nem nézett hátra. Nem félt. Abban a pillanatban szűnt meg benne a félelem, amikor megértette, hogy Duszja nincs otthon.
A fűrészüzemben egyetlen ablak világított. A kéményből füst szállt fel. Ez azt jelentette: valaki nem alszik.
Az ajtónál az őr állt, egy öregapó, puskával a vállán. Meglátta Lidiját, és először rá akart förmedni: „Hová?”, de az asszony arcában valószínűleg volt valami olyasmi, ami miatt mégsem kiáltott.
– Lida? – suttogta csodálkozva. – Mit keresel itt éjszaka?
– Hol van Sztepan Kruk? – kérdezte Lidija.
Az őr elakadt.
– Hát… nem tudom… talán a klubban van…
– Ne hazudj – mondta Lidija. – Te mindent tudsz. Mondd meg.
Az öreg lesütötte a szemét, nehézkesen állt át egyik lábáról a másikra.
– Elmentek… – nyögte ki végül. – A mocsár felé. Arrafelé, ahol a régi tőzegbánya van. Mondtam nekik: „Ne menjetek oda”, ők meg csak nevettek… Azt mondják: „Azok a mi helyeink.”
A mocsár. Lidija érezte, ahogy a szíve a mellkasában a bordáinak ütődik. Ismerte azt a környéket. Ott valóban volt egy régi bánya, a víz feketén állt benne, a moha pedig úgy lélegzett, mint a szivacs. Oda még nappal sem jártak az emberek.
– Köszönöm – mondta halkan.
– Lida – az őr megragadta a kabátujját. – Ne menj egyedül. Hiszen ők… vadállatok. Menj el Jepihinhez, hívjon milíciát.
Lidija a kezére nézett, és óvatosan lefejtette az őr ujjait a ruhájáról.
– Ha Jepihinhez megyek – mondta –, azt fogja mondani: „Ne verj nagy port fel. Reggel tisztázzuk.” Reggelre pedig a Duszjám talán már nem is él.
Az őr keresztet vetett, bár valószínűleg szégyellte.
– Veled megyek – suttogta.
– Nem kell – válaszolta Lidija. – Neked családod van. Nekem pedig csak egyetlen lányom.
Elindult az erdőbe vezető ösvényen.
Az erdő éjszaka nem egyszerűen sötét volt. Élő volt. A fák alakokként álltak, a köd elnyelte az ösvényt, minden lépés cuppant, mintha a föld már maga is mocsár lett volna. Lidija ment, magához szorítva azt, amit indulás előtt otthonról magával vett: egy kis zseblámpát és… egy takácsollót. Ugyanazt, amellyel a rongyszőnyegekhez vágta a csíkokat. Nehéz volt, hosszú, hegyes végekkel. Nem kés. De nem is játék.
Nem arra gondolt, hogy „ölök”. Arra gondolt, hogy „megtalálom”. Hogy mi lesz ezután, azt az dönti el, amit ott látni fog.
Egyórai gyaloglás után meghallotta az első olyan hangot, amely nem az erdőé volt.
Nevetés.
Durva, részeg, magabiztos. Olyan férfiak nevetése, akik azt hiszik, nekik mindent szabad.
Lidija lekapcsolta a zseblámpát, és leguggolt. Innentől kezdve szinte tapogatózva kúszott, fától fáig. A köd ritkult, és a távolban fény látszott – valaki tüzet rakott.
Közelebb lopakodott, és meglátta őket.
Hárman voltak. Sztepan Kruk, Pavlo és Szasko. A tűz mellett ültek, az üveg kézről kézre járt. A fűben női szalagok, egy darab szövet hevert. Lidija szíve a gyomrába ugrott.
Duszja nem volt a tűznél.
– Hol van? – suttogta Lidija magában.
És ekkor meghallotta. Nem hangosan. Nagyon halkan.
Kopogás. Gyenge. Ha nincs az erdő csendje, meg sem hallja. Mintha valaki fát vagy fémet ütne, már teljesen ereje fogytán.
Lidija a mocsár felé fordította a fejét.
Ott, néhány méterre a tűztől, egy régi deszkapalló feküdt, amely a fekete vízhez vezetett. A palló szélén pedig… mozgást látott.
Duszja feküdt ott, félig a vízben, félig a mohán. Arca sápadt, haja nedves, ajkai kékek voltak. Kezei kötéllel voltak megkötözve. Megpróbálta felemelni a fejét, de újra visszaesett.
Lidija érezte, ahogy odabent megszakad valami, majd azonnal egyetlen pontba rándul össze. Semmi félelem. Semmi kétség. Csak a tiszta anyai düh, hideg, mint a mocsár vize.
Felállt. És egyenesen a tűzhöz ment.
A három férfi nem értette meg azonnal, ki az. A ködben kísértetnek tűnhetett. Aztán a tűz megvilágította az arcát, és Sztepan hirtelen felpattant.
– Na ne… – nevetett részegen. – Lidka Gradova? Csak nem eltévedtél?
Pavlo felhorkant:
– Nézd már, megjött a mamika. Mi meg azt hittük, itt csak fiatalok vannak.
Szasko ágakat dobott a tűzre, és a lángok fellobbantak.
– Lida néni – nyújtotta a szót –, menj haza. Ne avatkozz bele. Mert… – bökött a fejével a mocsár felé –, mert ott sok a hely.
Lidija nem válaszolt. Úgy nézett rájuk, mintha számolna. Nem a szavakat. A mozdulatokat.
– Engedjétek el – mondta végül. A hangja halk volt, de olyan, hogy még a tűz lángja is mintha alábbhagyott volna.
Sztepan felnevetett.
– Te kértél minket? – horkant fel. – Késő. Már ő maga a hibás. Nem kellett volna a farkát csóválnia.
Lidija egy lépéssel közelebb lépett.
– Engedjétek el. Most – ismételte meg.
Pavlo felállt, és felé indult. Tántorogva, de pimaszul.
– És mi lesz, ha nem engedjük el? – kérdezte, és kinyújtotta a kezét, hogy megragadja az asszony hajfonatát.
Lidija nem hátrált meg. Várta ezt a mozdulatot. Egyik kezével elkapta a férfi csuklóját, a másikkal pedig hirtelen a takácsollót a tenyerébe döfte – nem mélyen, de épp eléggé ahhoz, hogy megérezze.
Pavlo felüvöltött. Érzékeny pont. Éles fájdalom. Sötét vér.
– Te… – zihálta. – Megőrültél?!
Sztepan felé vetette magát, de Lidija fél lépést hátrált, és magasabbra emelte az ollót, hogy lássa annak csillogását.
– Még egy lépés – mondta –, és nem a tenyeredbe megy.
Megdermedtek.
Mind a hárman.
Nem számítottak erre. Azt hitték, a környéket a végletekig megfélemlítették. De nem tudták, hogy létezik egy anya, aki már eltemette a férjét, aki már túllépett azon, hogy „nem szabad”, „ne avatkozz bele”, „reggel majd tisztázzuk”. Egy ilyen anya torkában a félelemnek más íze van.
– Sztepan – mondta Lidija. – Kioldozod a kötelet. Most. És száraz helyre viszed. Mozi.
Sztepan nyelt egyet. A szemei jártak. Nézett Pavlo kezére, az ollóra, majd a mocsárra. És most először a tekintetében nem a pimaszság, hanem a számítás tükröződött: hogyan keveredjen ki ebből élve.
– De hiszen ő… – mormogta. – Hiszen ő maga…
– Megmondtam – vágott közbe Lidija. – Mozgás.
Szasko oldalra lépett, mintha hátulról akarna kerülni. Lidija azonnal felé fordította a fejét.
– Ne csinálj hülyeséget – mondta. – Gyerekkorom óta ismerem az erdőt. Te meg az erdőben csak iszol.
Szasko megállt.
Sztepan káromkodott egyet, és a mocsár felé indult. Óvatosan lépkedett a pallón, mert maga is félt, hogy beszakad. Lehajolt Duszjához, és elkezdte kibogozni a kötelet.
Duszja nyöszörgött. Lidija azonnal oda akart futni hozzá, de nem tehette. Tudta: ha elfordul, rátámadnak. Ezért állt, kezében az ollót szorítva, és úgy nézett rájuk, hogy azoknak remegett a kezük.
Amikor a kötelet levették, Duszja nem tudott felállni. Szinte eszméletlen volt.
– Hozd – parancsolta Lidija.
Sztepan a karjába vette Duszját, és Lidija most először látta meg a zúzódásokat a lánya nyakán. Valami elszorult a torkában. De nem engedte, hogy ez könnyek formájában törjön ki belőle.
Duszját a fák melletti szárazabb fűre fektették, távol a sártól. Lidija letérdelt mellé, megérintette az arcát. Hideg volt. Túl hideg.
– Kislányom – suttogta Lidija. – Kislányom, hallasz engem?
Duszja alig mozdította meg az ajkait.
– Anya… – lehelte.
Lidija betakarta a saját pufajkájával, a mellkasához szorította.
– Itt vagyok – mondta. – Veled vagyok.
Aztán felemelte a fejét a három férfira. A tűz mellett álltak, és úgy néztek, mintha el sem hinnék, hogy ez a valóság. Pavlo szorította a kezét, a vér a földre csöpögött.
– Most pedig figyeljetek rám – mondta Lidija. – Előttem fogtok menni. A faluig. És ha bármelyikőtök megpróbál elszökni, úgy fogok ordítani, hogy az egész erdő idecsődül. És akkor sem Jepihin, sem a fűrészüzemetek nem segít rajtatok.
Sztepan nyelt egyet.
– Azt hiszed, hinni fognak neked? – próbálkozott. – Ki vagy te?
Lidija elmosolyodott, és ez a mosoly jobban megijesztette a férfit, mint az olló.
– Anya vagyok – mondta. – Te pedig most elindulsz, és magadtól elmondasz mindent. Mert különben teszek róla, hogy oda se érj.
Elindultak. Lidija támogatta Duszját, félig vonszolta, félig cipelte. Minden lépés fájdalommal járt a hátában, de nem állt meg. A köd újra rátapadtuk, mint egy koszos rongy. Az út végtelennek tűnt.
Amikor végre beértek az első házakhoz, már majdnem világos volt. A szitáló eső újra rákezdett, apró volt és szúrós. A falu ébredezett. Valahol ugatott egy kutya. Valahol megnyikordult egy ajtó. Valaki kinézett az ablakon, és megdermedt a látványtól: három fiú megy elöl, mögöttük pedig Lidija vezeti a félholt Duszját.
Az emberek kezdtek kijönni a tornácokra. Először némán. Aztán valaki megsuttogta:
– Istenem…
Egy másik:
– Ez meg a Gradova… Ez az ő Duszjája…
Lidija nem állt meg. Egyenesen a falu háza (községháza) felé tartott. Mert tudta: ha hazamegy, ha elrejtőzik, ha „tűr”, mindent újra eltussolnak. Ő pedig ezt többé nem engedi.
A községházánál már ott állt Jepihin elvtárs, a párttitkár, köpenyben, komor arccal. Valószínűleg már hallotta a kiáltásokat és a suttogást.
– Mi ez a… – kezdte, de a szavak bennakadtak, amikor meglátta Duszját.
Lidija rászegezte a tekintetét.
– Hívd a milíciát – mondta. – Azonnal. És az orvost. Különben magam megyek be a járásra, és olyan lármát csapok, hogy megnézheted magad.
Jepihin meghátrált. Megszokta, hogy az emberek félnek tőle. Itt viszont egy olyan asszony állt, aki nem ismert félelmet.
– Lida – mormogta –, nem kell a hűhó… elintézzük mi ezt…
Lidija közelebb hajolt hozzá.
– Elintézitek – mondta halkan. – De nem úgy, ahogy nektek kényelmes. Hanem úgy, ahogy igazságos.
És ekkor Duszja, alig állva a lábán, azt suttogta:
– Anya… ne engedj el…
Lidija még szorosabban átölelte.
– Nem engedlek – válaszolta.
A három „erdei” pedig ott állt mellette, és hirtelen megértették: valójában fogalmuk sem volt, kivel kezdtek ki. Mert a takácsolló az anya kezében még csak a kezdet volt. Lidija igazi fegyvere valami egészen más volt.
Ő többé nem hallgatott.
