A feleségek már örültek, azon gondolkodtak, mire költsék a pénzt: utazásra vagy valami másra. Az idősebbik fiú felesége a Maldív-szigetekre vágyott pihenni. A másik ékszereket akart. Már mindketten a tenyerüket dörzsölték és osztották meg egymással a terveiket, amikor hirtelen megszólalt a csengő.
– Hát ti meg mit kerestek itt?! – kérdezték a fiúk döbbenten, amikor ajtót nyitottak.
Szerhij Igorovics már hosszú évek óta egyedül élt. Két fia rögtön az iskola után elment továbbtanulni, és ott is ragadtak egy másik városban. Ritkán látogattak haza. A szülők próbáltak megtenni értük mindent. Mindkét fiú diplomát szerzett.
A szülők segítettek nekik a lakásvásárlásban, anyagilag hozzájárultak az elindulásukhoz, a többit pedig rájuk bízták. A fiúk igyekeztek is: magas beosztás, család, gyerekek. Csakhogy az unokákat Szerhij Igorovics és a néhai felesége alig látták. Amikor pedig az unokák idősebbek lettek, egyáltalán nem jöttek többet.
Olga, Szerhij Igorovics felesége korán meghalt. Megvárta az első unokákat, aztán megbetegedett. Gyorsan elment. Szerhij Igorovics hatvanévesen maradt özvegyen. Gyászolt, sőt, eleinte még az italhoz is nyúlt, de a néhai felesége megjelent álmában, és szigorúan megfenyegette az ujjával.
Szerhij Igorovics egészen elgyengülve ébredt fel.
– Mindent látsz – fordult a felesége gyászkeretes portréjához. – Tudom, hogy ezt nem szeretted. Rendben, ígérem, nincs több ivás.
Kidobta a szemetet, és a pálinkát is utána hajította.
Húsz év telt el azóta. Özvegyasszonyok próbáltak vele kapcsolatot teremteni, beférkőzni a lakásába, de Szerhij Igorovics kemény dió volt. Nem vitt haza senkit. Egyedül is elboldogult. Csak éppen minden évvel egyre nehezebb lett.
A fiai gyakorlatilag elfelejtették őt, az unokái pedig nem is keresték. Tudta Szerhij Igorovics, hogy már dédunokái is vannak, de egyet sem látott közülük. A fiúk ugyan telefonáltak, de az apa panaszaival nem törődtek. Ő csak annyit kért, hogy látogassák meg, és kérjék erre az unokákat is. De miért is mentek volna az öreghez, amikor volt elég saját dolguk és kiadásuk.
Az évek során egyedül a felesége unokaöccse látogatta gyakran. A nagynénje távozása után sem felejtkezett el Szerhij Igorovicsról. Falun élt, és a fiával járt a városba a kórházba, mert a gyereknek látásproblémái voltak.
Mindig hozott falusi élelmiszert: tejet, tojást, túrót. Néha ősszel húst és szalonnát is. Meg gombát, amit Szerhij Igorovics nagyon szeretett. Megörvendeztették az öreget, bementek hozzá, de éjszakára ritkán maradtak.
Andrij, az unokaöccs fia felnőtt és a városba költözött. Be-beugrott hozzá, átadta az apja csomagjait, és segített, amiben tudott. Kell-e egy öregembernek sok segítség? Inkább csak a társaság. Beszélgettek, nevettek, teáztak egyet, és utána máris könnyebb volt az élet.
Andrij a gyerekeivel jött, akik Szerhij Igorovicstól nézve már szinte dédunokák voltak. Ha a sajátjait nem látta, legalább ők itt voltak, hiszen ők is rokonok. Velük vidámabb volt minden. Andrij látta, hogy az öreg vágyódik a fiai után, és haragszik is rájuk. Próbált velük beszélni, de ki hallgatott volna rá?
Az apja sem tudta meggyőzni az unokatestvéreit, hogy jöjjenek el és segítsenek az apjuknak. Semmi sem sikerült. Az egyik betegeskedett, a másik nem tudta otthagyni a munkát. Nem jöttek el, csak felhívták az apját, és még őt okolták a meg nem értéséért.
Régebben még látogatták, de az utolsó öt évben, az apa halála előtt, egyszer sem jártak nála.
Most megjöttek a feleségeikkel, eltemették. Elkezdték átválogatni a dolgait, és ki akarták adni a lakást, mielőtt még az örökséget hivatalosan elrendezték volna.
Jó lakás ez, még ha nem is nagyvárosban van, tisztességes pénzt lehet érte kapni. Még felújítani sem kell, minden tiszta és szép. Végül úgy döntöttek, eladják, hiszen nekik is kell a pénz az öregkorukra.
A feleségek már örültek, és azon gondolkodtak, mire költsék a pénzt: utazásra vagy valami másra. Az idősebbik felesége a Maldív-szigeteken akart pihenni. A másik ékszerekre vágyott, és arra, hogy ne kelljen spórolnia, hanem dőzsölhessen. Már mindketten a tenyerüket dörzsölték és osztották meg egymással a terveiket, amikor megszólalt a csengő. A küszöbön Andrij és az apja, Mikola állt.
– Hát ti meg mit kerestek itt? Talán a köszönetért jöttetek, amiért nem hagytátok magára az apánkat? Köszönjük, természetesen. Választhattok bármilyen tárgyat, akár többet is. Nekünk itt semmire nincs szükségünk. Mindent ki kell majd dobnunk. Igyekezzetek, mert elutazunk.
– Mikor?
– Este. Legyenek gyorsabbak! A lakást már kiadtuk. Hamarosan jönnek a bérlők. Később pedig meg is veszik majd.
– Ti vagytok azok, akik sietnek. A lakást az apátok még életében átíratta Andrijra. Mi elleneztük, de miután ti nem voltatok hajlandóak meglátogatni őt, beleegyeztünk. Már végrendelkezett is Andrij javára, de úgy döntött, így biztosabb lesz. Itt vannak a dokumentumok. Egyébként hogy adták ki a lakást? Szerződést nem kötöttek?
– Ismerősöknek, minek mindent hivatalosan csinálni? – válaszolt az egyik fivér, majd miután felfogta a lényeget, ordibálni kezdett: – Becsaptátok az apánkat, becsaptátok! Bíróságra megyünk!
– Lehet menni a bíróságra, de addig is hagyják el a lakást. Ja, és ne felejtsék el szólni a barátaiknak, hogy a lakás nem kiadó.
– De mi… mi már felvettük fél évre előre a bérleti díjat.
A fivérek feleségei némán álltak, csak néha néztek össze és suttogtak egymás között.
– Akkor vissza kell adniuk. A kulcsokat már átadták nekik?
– Nem.
– Akkor rendezzék le a dolgaikat, és isten velük!
Szerhij Igorovics fiai elmentek, és soha többet nem jöttek vissza. Andrij és az apja síremléket állíttattak a sírjára, és azóta is mindig gondozzák azt.
A lakásban Andrij fia lakik. Mindannyian kegyelettel emlékeznek Szerhij Igorovicsra és a feleségére, Olgára…
