– Megőrültetek? Mit kerestek itt?! – csattant fel Nina, amikor berontott a házba.
– Ne idegeskedj, csak egy kicsit meghúzzuk magunkat itt – vágta rá pimaszul a férje húga.
Nina sietve felment a lépcsőn, maga után húzva a bőröndöt. A kiküldetés kimerítő volt, és az egyetlen dolog, amiről álmodott, az egy forró zuhany és a saját ágya. A kulcs kattant a zárban, az ajtó kinyílt – és valami azonnal furcsának tűnt.
Az előszobában idegen parfüm illata terjengett.
Megállt, fülelve. A konyhából a kanál csörrenése hallatszott.
– Szerjózsa? – szólította óvatosan, de válasz nem jött.
Beljebb lépett a lakásba, és a szíve vadul dobogni kezdett.
A konyhaasztalnál Olja ült, a férje húga, és nyugodtan kavargatta a cukrot a kávéjában. Ninára még csak nem is pillantott.
– Mit keres maga a lakásomban? – Nina hangja megremegett.
Olja lassan felnézett, és hideg mosoly jelent meg az arcán.
– Csak egy kis ideig maradunk itt.
Nina úgy érezte, mintha a lába alól kicsúszott volna a talaj.
– Hol van Szerjózsa?
– Elfoglalt.
– Ez valami vicc?! – Nina előrelépett. – Mégis honnan vettétek a bátorságot, hogy csak így betörjetek a házamba?
Olja lustán belekortyolt a kávéba, majd letette a csészét.
– A te házad? Drágám, valamit félreértesz.
Nina a konyhapultra támaszkodott, hogy el ne essen. A fejében visszhangzott: Mi történik?
Elővette a telefonját és tárcsázta a férjét.
Csörgés. Csörgés. Csörgés.
– Szerjózsa, azonnal hívj vissza – suttogta a hangpostára.
Olja gúnyosan elmosolyodott.
– Felesleges.
Nina nem hallotta. Berohant a hálószobába – és a világ a feje tetejére állt.
A holmijai fekete szemeteszsákokba voltak gyömöszölve. A szekrényben idegen ruhák lógtak. Az éjjeliszekrényen ismeretlen fülbevalók hevertek.
És a komódon – egy papír.
Hivatalos nyomtatvány.
Válási kérelem.
Aláírással.
Az ő aláírásával.
Csakhogy ő soha nem írta alá.
Nina remegő ujjal kapta fel a lapot. A szeme a sorokon járt: „egyetértek a házasság felbontásával… nincs követelésem… vagyonmegosztás…”
Az utolsó oldal. Aláírás. Igen, az ő kézírása – de biztosan nem tőle származott.
A háta mögött halk köhintés hallatszott.
– Nos, most már érted? – Olja állt az ajtóban, karba tett kézzel.
– Ez hamisítvány – Nina hangja rekedt volt. – Én soha…
– Szerjózsa azt mondta, te magad intézted el mindent az indulás előtt. Csak elfelejtetted.
– Hazudsz!
Nina a fiókhoz rohant, ahol a személyi iratait tartotta. Üres volt.
– Hol vannak a papírjaim?
– Nyugodj meg – lépett közelebb Olja. – Nem akarod, hogy botrány legyen, ugye?
– Azt akarom tudni, mi folyik itt!
Olja sóhajtott, mintha egy buta gyerekhez beszélne.
– Egyszerű. Már nem vagy feleség. Sem háziasszony. Egy hónap múlva kiköltözöl innen.
Nina hátán végigfutott a hideg.
– És hová mennék?
– Ahová akarsz.
– Ez az én lakásom!
– Nem – mosolygott Olja. – Ez Szerjózsa lakása.
Nina hirtelen a szekrényhez rohant, ahol a lakás papírjai voltak. A dosszié eltűnt.
– Hol van a szerződés?
– Az ügyvédnél.
– Milyen ügyvédnél?!
– Akinél Szerjózsa mindent rendbe tetetett.
Nina a fejéhez kapott. A halántéka lüktetett.
– Ez lehetetlen… A lakást együtt vettük!
– A papírok mást mondanak.
Ekkor az előszobában kattant a zár.
Mindketten megfordultak.
Az ajtóban Szerjózsa állt.
– Nina… – fáradtnak tűnt. – Korábban jöttél haza.
– Magyarázd el, mi ez az egész?! – a hangja kiabálásba csapott át.
A férfi Oljára nézett, majd lassan becsukta maga mögött az ajtót.
– Beszéljünk nyugodtan.
– Nyugodtan?! Hamisítottad az aláírásomat! Kiraktál a saját házamból!
– Senki sem rak ki téged – végighúzta a kezét az arcán. – Csak… megváltozott minden.
– Mi változott meg?!
Hallgatott.
Olja halkan megszólalt:
– Mondd el neki.
Szerjózsa ökölbe szorította a kezét.
– Beadtam a válópert.
A csend rájuk nehezedett, mint egy vastag takaró.
– Miért? – kérdezte Nina suttogva.
Nem nézett a szemébe.
– Mert már nem szeretlek.
A szavak úgy vágtak, mint a kés.
– Mikor… – nyelt egyet Nina. – Mikor döntötted ezt el?
– Egy hónapja.
– És ahelyett, hogy a szemembe mondtad volna, inkább meghamisítottad a papírokat?
– Így egyszerűbb volt.
Nina hirtelen felnevetett – keserűen, hisztérikusan.
– Egyszerűbb. Persze.
Ránézett Oljára, Szerjózsára, majd az idegen táskára az előszobában.
– És ő mit keres itt?
Szerjózsa lesütötte a szemét.
– Olja segít majd… eligazodni mindennel.
– Vagyis már mindent eldöntöttetek nélkülem.
– Nina…
– Világos minden.
Megfordult, felkapta az első zsákot, amiben a holmijai voltak, és elindult kifelé.
– Hová mész? – kiáltott utána Szerjózsa.
– El innen. Hiszen úgyis alig vártátok, hogy kidobjatok.
Az ajtó akkora dörrenéssel csapódott be mögötte, hogy a falak is megremegtek.
A jeges novemberi szél az arcába csapott, de Nina alig érezte a hideget. A fülében zúgás, a mellkasában a düh tüze égett. Gépek módjára lépkedett az utcán, szorítva a telefont a kezében.
Ügyvédet kell találnom. Azonnal.
Negyven perccel később egy fáradt, szemüveges férfi előtt ült, aki lassan lapozgatta a dokumentumok másolatait.
– Azt állítja, hogy nem írta alá a válási nyilatkozatot?
– Igen! Hamisítvány!
– Hm… – az ügyvéd megkopogtatta az iratot. – De itt közjegyzői hitelesítés van.
– Hogy lehetséges ez?!
– Ha a közjegyző benne volt a dologban… vagy ha az aláírás tényleg az Öné, csak nem emlékszik rá…
– Nem vagyok őrült! Emlékeznék rá!
A férfi levette a szemüvegét, és fáradtan megdörzsölte a szemét.
– Szokolova asszony, kézírásszakértői vizsgálat nélkül semmit sem tudunk bizonyítani. Az viszont hetekig is eltarthat…
– Nincs hetem! Már most kidobták a holmimat!
– Van itt még egy gond… – félretolta az iratokat. – Ezek szerint a lakás kizárólag a férje nevén van.
Nina megdermedt.
– De… ez lehetetlen. Közösen vettük, házasságban!
– A nyilvántartásban egyetlen tulajdonos szerepel: Szerjózsa Viktorovics Szokolov.
– Ez hamisítás!
– Van Önnél adásvételi szerződés? Lakáshitel-befizetések?
Nina lázasan kezdett kutatni a telefonján.
– Itt! – mutatott a képernyőre. – Utalások a számlámról a törlesztésre!
Az ügyvéd sóhajtott.
– Ez csak közvetett bizonyíték. Ha a lakás papírjain nincs az Ön neve…
Ekkor Nina telefonja megremegett. Értesítés a banktól.
„A számlájáról 1 850 340 rubel került átutalásra. Elérhető egyenleg: 4 672 rubel.”
– Mi… – elcsuklott a hangja. – Mi ez?!
Azonnal tárcsázta a férjét. Csak csörgés.
– Kiürítette a közös számlánkat… – suttogta.
Az ügyvéd elkomorodott.
– Közös megtakarítás volt?
– Igen… nem! Ez az én számlám, csak…
Ekkor eszébe jutott. Egy éve Szerjózsa rábeszélte, hogy adjon neki meghatalmazást – „arra az esetre, ha bármi történne”.
– Ő… hozzáfért a számlámhoz…
Elsötétült előtte minden. Az asztal szélébe kapaszkodott.
– Mindennek vége…
– Nem teljesen – az ügyvéd kiegyenesedett. – Ha a hamis aláírás bizonyítást nyer, az bűncselekmény.
– De mennyi időbe telik?
– Hónapokba.
Nina a kezébe temette az arcát.
– Hol fogok most lakni? Miből élek?
– Vannak rokonai?
– Anyám más városban…
Hirtelen felkapta a fejét.
– A tartásdíj? Hiszen köteles…
Az ügyvéd megrázta a fejét.
– Ezek szerint a dokumentumokban önként lemondott minden követelésről.
Nina hirtelen felállt, elszédült.
– Szóval mindent előre kitervelt…
– Sajnos úgy tűnik.
A nő a táskájába vágta az iratokat.
– Köszönöm. Majd… átgondolom.
Odakint már besötétedett. Nina ott állt a jogi iroda előtt, és fogalma sem volt, hová menjen. A zsebében telefon, útlevél (ami csodával határos módon vele volt a kiküldetésben) és 4672 rubel.
Megint rezgett a telefon. Ismeretlen szám.
– Halló?
– Nina Viktorovna? – női hang. – Okszana vagyok az ingatlanirodából. Megerősíti a holnapi lakásmegtekintést?
Nina megmerevedett.
– Milyen lakást?
– A Gagarin utcai 42-es számút… a tulajdonos, Szerjózsa Szokolov, nálunk írt alá adásvételi szerződést.
A világ megingott körülötte.
– Mikor… mikor írta alá?
– Tegnap. Ön a társeladó?
Nina lassan leengedte a telefont.
Ők nemcsak kidobták.
Ők törölték az egész életét.
Elsötétült előtte a világ. Megtántorodott – és valaki elkapta a karját.
– Vigyázzon! – egy ismeretlen férfi tartotta meg. – Jól van?
Nina üres tekintettel nézett rá.
– Nem. Nagyon nem.
Kirántotta a karját, és elindult tovább, céltalanul.
Valahol a városban élt egy férfi, aki még tegnap is örök szerelmet esküdött neki.
És most csak egyetlen kérdés maradt benne:
Hogy volt képes erre?
Nina a sötét várost járta, nem érzékelve sem az időt, sem a hideget. A lábai végül elvitték ahhoz a régi parkhoz, ahol Szerjózsával a házasságuk első éveiben annyit sétáltak. Leült egy megfagyott padra, és elővette a telefonját.
Akkumulátor – 7%.
Megnyitotta a felhőtárhelyet. Bejelentkezés… jelszó… „Hibás jelszó.” Újra próbálta – ugyanaz.
– A francba!
Megváltoztatta az összes jelszót.
De a kabátzsebében ott volt a régi telefon, amit tartalékként vitt magával a kiküldetésekre. Nina remegő kézzel elővette és bekapcsolta.
Régi üzenetek. Fényképek.
Lapozni kezdett a Szerjózsával folytatott beszélgetések között az elmúlt hónapokból.
– Minden rendben volt… – suttogta. – Nemrég még minden rendben volt…
Aztán megnyitotta a galériát.
Kép az utolsó közös nyaralásról. Szerjózsa átöleli, mindketten mosolyognak. Három hónapja sem volt még.
– Mikor… mikor hagytad abba, hogy szeress engem?..
Egyszer csak egy furcsa képernyőfotót vett észre az egyik albumban. Dátum: két héttel ezelőttről.
Egy üzenetváltásról készült.
Olja: „Mikor tűnik már el végre az életünkből?”
Szerjózsa: „Hamarosan. Már mindent előkészítettem.”
Nina döbbenten meredt a kijelzőre.
– Mi… mi ez?
Nem emlékezett rá, hogy ő készítette volna ezt a képernyőfotót.
Tovább görgetett. Még egy.
Szerjózsa: „A papírok készen vannak. A közjegyző a miénk.”
Olja: „És ha ellenkezni kezd?”
Szerjózsa: „Nem fog. Tudom, hogyan törjem meg.”
Nina hirtelen felpattant a padról.
– Istenem…
Megnyitotta a híváslistát. Az elmúlt hónapban tucatnyi hívás Szerjózsa és Olja között – gyakrabban, mint ahányszor őt, Ninát hívta.
Ekkor megrezdült a telefon. Az anyja.
– Halló?
– Ninyka, hol vagy?! – aggodalmas hang. – Szerjózsa az imént hívott, kérdezte, nem vagy-e nálam!
– Mit mondott?
– Hogy összevesztetek, és elszöktél… Nagyon aggódik érted!
Nina keserűen felnevetett.
– Anya, beadta a válópert. Meghamisította az aláírásomat. Kidobott a házból.
– Mi?! – az anyja felkiáltott. – De… ő azt mondta…
– Hazudik. Mindenben hazudik.
– Gyere hozzám! Azonnal!
– Nem. – Nina erősen megszorította a telefont. – Maradok.
Letette a hívást, és újra a kijelzőre nézett.
Akkumulátor – 3%.
Egyetlen esély.
Megnyitotta a térképet, és megkereste annak a közjegyzőnek a címét, aki „hitelesítette” az aláírását. Csak húsz perc gyalog.
– A mi közjegyzőnk… – suttogta.
A telefon elsötétült.
Nina mélyen beszívta a fagyos levegőt, majd elindult előre.
Már nem volt az a hiszékeny nő.
Most háborúba indult.
Nina a kávézó mosdójának tükrében állt, ahová azért tért be, hogy egy kicsit összeszedje magát. Sötét karikák a szeme alatt, kócos haj – alig ismerte fel saját tükörképét. A táskájából elővette a közeli boltban vásárolt diktafont, és ellenőrizte az akkumulátort.
– Működni fog… működnie kell… – suttogta.
Tárcsázta Olja számát. Öt csöngés után végre felvették.
– Na mi van, meggondoltad magad? – csengett gúnyosan a férje húgának hangja.
– Szükségem van a dolgaimra – mondta Nina egyenletes hangon. – Legalább az irataimra.
– Gyere holnap. Nappal. Szerjózsa dolgozni fog.
– Ma jövök. Egy órán belül.
– Hallottad, mit mondtam?..
– Különben rendőrséggel jövök. Jogom van a személyes dolgaimat elvinni.
Csend.
– Rendben. Gyere.
Pontban este kilenckor Nina ott állt a – már nem is az ő – lakása ajtajában. A kezében szorongatta a régi kulcsot, amit Szerjózsa egyszer felejtett a táskájában.
Az ajtót Olja nyitotta.
– Gyorsan és botrány nélkül, megértettük?
Nina szó nélkül lépett be. A lakásban idegen parfüm és olyan étel illata terjengett, amit ő soha nem főzött.
– Hol van Szerjózsa?
– Elutazott, dolga van.
Nina a hálószoba felé indult – és ami ott várta, ledöbbentette. A falon már Olja és Szerjózsa közös fényképei lógtak. Mintha ők ketten mindig is egy pár lettek volna.
– Ne húzd az időt – mondta Olja, karba tett kézzel az ajtóban állva.
Nina kinyitotta a szekrényt, és elkezdte a maradék holmiját a táskába pakolni. Ekkor megakadt a szeme az éjjeliszekrényen – ott hevert Szerjózsa telefonja.
– Itt felejtette…
– Ne nyúlj hozzá! – lépett előre hirtelen Olja.
– Csak a régi számom kell – mondta gyorsan Nina, és felkapta a készüléket. – Átteszem az új SIM-re.
Kilépett a folyosóra, és úgy tett, mintha a beállításokban keresne valamit. Valójában ujjai villámgyorsan mozogtak a kijelzőn:
Megnyitni az üzeneteket… megtalálni a beszélgetést Oljával… képernyőfotók… elküldeni magának…
– Mit babrálsz ott?! – Olja kirántotta a kezéből a telefont.
– Kész – mondta halkan Nina, miközben a zsebébe csúsztatta a kezét, ellenőrizve, hogy a diktafon rögzít-e.
Olja gyanakvóan végigmérte tetőtől talpig.
– Valamit tervezel.
– Csak a saját dolgaimat viszem el.
– A sajátodat? – Olja elvigyorodott. – Neked semmid sincs. Még ezt a táskát is Szerjózsa vette.
Nina érezte, ahogy a méreg szétárad benne.
– Miért? – kérdezte halkan. – Miért tettétek ezt velem?
Olja lassan közelebb lépett.
– Mert sosem voltál méltó hozzá. Mert én gyerekkora óta ismerem. Mert… – elmosolyodott – végre rájött, ki illik hozzá igazán.
Nina ökölbe szorította a kezét.
– Ti… ti ketten…
– Ó, végre leesett! – nevetett fel Olja. – Igen, mindig is szerettük egymást. Te csak egy röpke tévedés voltál.
Ekkor csöngettek az előszobában.
Olja összevonta a szemöldökét, és elindult ajtót nyitni.
Nina egyedül maradt a hálószobában. Kevesebb mint egy perce volt.
Rögtön a komód felé ugrott, ahol az iratok hevertek, és lázasan elkezdte fényképezni őket a telefonjával.
Adásvételi szerződés… biztosítás… mi még…
— Nina?! — Olja hangja szűrődött be az előszobából. — Hazudtál nekem! Azt mondtad, nem hívsz rendőrt!
Nina megfordult, és két rendőrt pillantott meg az ajtóban.
— Nem én hívtam… — motyogta.
— Ez a hölgy azt állította, hogy visszatartja a személyes tárgyait — mondta a vezető tiszt.
Olja elsápadt.
— Ő hazu…
— Minden rendben — emelte fel Nina a táskáját. — Már összeszedtem a legszükségesebbeket.
Átment a megdöbbent Olja mellett a rendőrökhöz.
— Köszönöm, hogy eljöttek. Mehetek velük.
Kint az egyik rendőr megkérdezte:
— Szüksége van valahol megszállni? El tudnánk vinni…
— Nem, köszönöm. Van hol maradnom.
Miután a rendőrautó elhajtott, Nina elővette a telefonját és ellenőrizte az elküldött fájlokat.
Minden ott volt.
Bizonyítékok.
Beismerések.
És most — a bosszú terve.
Három napig olcsó hotelt bérelt, ki sem tette a lábát a szobából. A laptopja tele volt nyitott fülekkel: hamisítási törvények, cikkek csalásról válóperes ügyekben, ügyvédi fórumok.
Az asztalon kinyomtatott anyagok hevertek — Szerjózsa és Olja üzenetváltásainak képernyőképei, a dokumentumok fotói, a beszélgetésük felvétele.
Nina megnyomta a „közzététel” gombot.
A közösségi oldalak azonnal lángra kaptak.
„A férjem és a húga ellopták az életemet” — ez volt a poszt címe, mellette minden összegyűjtött bizonyítékkal. Megcímkézett népszerű oldalakat, jogvédő szervezeteket, helyi sajtót.
A telefon már két perc múlva rezgett. Ismeretlen szám.
— Halló?
— Ön Nina Sokolova? — izgatott női hang. — A „Városi Hírek” újságírója vagyok. Az ön története… sokkoló. Készítenénk egy anyagot.
— Igen — válaszolta Nina határozottan. — És van még valami.
Estére történetét tízezrek osztották tovább. A kommentek dühös üzenetektől hemzsegtek:
„Ez már bűncselekmény!”
„Hogy merészeltek?!”
„Nina, mi veled vagyunk!”
Este hétkor felcsöngött az a hívás, amire várt. Szerjózsa hívta.
— Teljesen megbolondultál?! — hörgött a hangja a dühödt kiabálástól. — Leromboltad a hírnevemet!
— Te az életemet tetted tönkre — felelte Nina hűvösen.
— Töröld azt a posztot! Most rögtön!
— Nem.
— Rágalmazásért beperellek!
— Perelj csak. És közben majd el is magyarázod a bíróságnak, hogy hogyan lett a „húgod” a szeretőd.
Süket csend a vonalban.
– Te… te semmit sem tudsz bizonyítani…
– Kapcsold be a tévét – mondta Nina, majd bontotta a hívást.
A helyi hírcsatornán már ment a riport:
„…sokkoló válási történet városunkban. Szerkesztőségünk információi szerint a rendőrség már kapott bejelentést a dokumentumok esetleges hamisításáról…”
A kamera az ő bejegyzését mutatta, Szerjózsa és Olja arcát elhomályosítva, valamint felháborodott ügyvédek kommentárjait.
Nina telefonja izzott az üzenetektől. Régi kollégák, barátnők, ismerősök – mindenki támogató szavakat írt.
De a legfontosabb egy órával később érkezett – e-mail az ügyvédtől:
„Tisztelt Szokolova asszony, az Ön által benyújtott bizonyítékok alapján keresetet készítünk a válási eljárás érvénytelenítésére. Javasoljuk továbbá, hogy tegyen feljelentést csalás gyanújával.”
Nina lehunyta a szemét. Az első győzelem.
Hirtelen csengettek.
Óvatosan az ajtó kukkjához lépett – a folyosón egy ismeretlen, szemüveges férfi állt.
– Nina Viktorovna? A „Esti Krónika” tudósítója vagyok. Feltehetnék néhány kérdést?
– Nem – felelte határozottan Nina az ajtón keresztül. – Mindent elmondtam már a bejegyzésemben.
Amikor az újságíró elment, Nina a falnak dőlt, és lassan lecsúszott a padlóra.
A könnyek maguktól folytak – nem a fájdalomtól, hanem valami különös megkönnyebbüléstől.
Már nem volt áldozat.
Most már az egész város tudta az igazságot.
És holnap megkezdődik a háború a bíróságon.
14-es tárgyalóterem. A terem zsúfolásig megtelt. Nina a felperes asztalánál ült, kezében a dokumentumokkal teli mappát szorítva. Vele szemben, a terem másik végében, Szerjózsa és Olja az ügyvédjükkel suttogtak.
– Felállni, a bíróság érkezik!
Az ötvenes éveiben járó, szigorú bírónő belefogott az ügy ismertetésébe.
– A bíróság megkezdi Szokolova Nina Viktorovna keresetének tárgyalását a válási eljárás érvénytelenné nyilvánítása ügyében…
Nina lopva Szerjózsára pillantott. A férfi sápadt volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Szokolova asszony, mik a bizonyítékai?
Az ügyvédje felállt:
– Van egy hivatalos grafológiai szakvéleményünk. A válási papírokon szereplő aláírás hamis.
Suttogás futott végig a termen.
– Ezenkívül benyújtjuk az alperes és Olja Viktorovna Luzskova közti üzenetváltást, amelyben részletesen megbeszélik a felperes törvénytelen megfosztását lakásától és vagyonától…
Szerjózsa hirtelen felugrott:
– Ez a magánélet megsértése!
– Üljön le! – mondta keményen a bíró.
Az ügyvéd folytatta:
– Végül pedig a beszélgetés hangfelvételét, amelyben Luzskova asszony maga ismeri be az iratok meghamisítását.
Olja, aki Szerjózsa mellett ült, hirtelen felkiáltott:
– Ez provokáció!
A bíró kalapácsa lecsapott:
– Csendet!
A kihallgatás három órán át tartott. Szerjózsa belezavarodott a válaszaiba, Olja „rágalomról” üvöltözött.
Amikor a bíró visszavonult az ítélethozatalra, Nina kiment a folyosóra.
Egy újságíró lépett oda hozzá:
– Nina Viktorovna, mit gondol…
– Nincs hozzászólás – vágta rá röviden.
Az ablak felé fordult.
Negyven perc múlva visszahívták őket a tárgyalóterembe.
– A bíróság döntése – a bíró felvette a szemüvegét. – A válási eljárás érvénytelennek minősül. A közösen szerzett vagyon megosztásra kerül. A hamisítás tényére vonatkozó iratokat az ügyészséghez továbbítjuk.
Nina lehunyta a szemét.
– Továbbá – folytatta a bíró –, a benyújtott bizonyítékok alapján a bíróság javasolja a 159. cikk, „Csalás” szerint büntetőeljárás megindítását…
Szerjózsa hirtelen felordított:
– Hazudik! Ez bosszú!
Olja a tenyerébe temette az arcát és sírni kezdett.
Amikor a bíró utoljára leütötte a kalapácsot, Nina lassan kilépett a tárgyalóteremből.
A bíróság lépcsőjén újságírók tömege várta.
– Elégedett a döntéssel?
– Beadja az új válópert?
– Mit érez a volt férje iránt?
Nina megállt, a kamerák felé fordult.
– Megkönnyebbülést.
Lesétált a lépcsőn, és beszállt a rá váró taxiba.
A telefon rezgett. Ismeretlen szám.
– Halló?
– Nina Viktorovna? – női hang. – Petrová nyomozó vagyok. Kiegészítő vallomásra lenne szükségünk az ügyében.
– Rendben, együtt fogok működni.
A nő a táskába tette a telefont, és kinézett az ablakon.
A város elúszott mellette – ugyanaz a város, ahol még tegnap senkinek számított.
Újabb rezgés. SMS:
„Azt hitted, ez a vége?”
Nina lassan elrakta a telefont a zsebébe.
A taxi befordult az utcájába.
Az igazi élet csak most kezdődött.
Fél évvel később
Nina az új lakásában állt a tükör előtt, megigazította a blúza gallérját. Ma volt az első tárgyalás a Szerjózsa és Olja elleni büntetőügyben.
Megszólalt a telefon.
– Halló?
– Nina, itt Marina a szerkesztőségtől. Még mindig nem gondoltad meg magad az interjúval kapcsolatban?
– Nem – válaszolta határozottan Nina. – Mindent elmondtam, amit akartam.
Letette, és felemelte az asztalon fekvő borítékot. Benne a bírósági határozat a vagyonmegosztásról, valamint a bank friss kivonata.
Kártérítés az elszenvedett erkölcsi sérelmekért.
Pénz az eladott lakásból.
És egy új élet.
Az ajtóban már várta az ügyvéd.
– Készen áll?
Nina bólintott, és kilépett a küszöbön.
Az elmúlt fél évben apránként rakta össze élete darabjait.
Most eljött az idő, hogy megmutassa: egy megtört nőt nem lehet legyőzni.
A zsebében újra rezgett a telefon.
De ezúttal rá sem pillantott a kijelzőre.
Hadd találgassanak.
Ő már nem az a nő volt, aki valaha.
