Feltápászkodott a földről, és a kötényével törölte meg a szemét. Nem, ezek nem könnyek voltak, hanem piros foltok a díszes csipkén. A fájdalomtól attól tartott, hogy elveszíti az eszméletét, ezért az asztalra támaszkodott. Részeg férjecskéje gonoszul vicsorgott:
– Mi az, kevés volt, amit kiosztottam?
Megmosakodva szomorúan nézett a réztükörbe. A két szeme között örökre ott marad a sebhely, ezt sem kendővel, sem magas nyakú ruhával nem lehet eltakarni. Ez volt az utolsó megaláztatás, az utolsó fájdalom. Nem fogja tovább tűrni a durva részegest, aki ok nélkül veri. Katalin úgy döntött, bírósághoz fordul és elválik.
Még egészen fiatal volt, amikor szülei férjhez adták egy harminc évvel idősebb fűszereshez. A férfi már akkor is szeretett a pohár fenekére nézni, és utána az ifjú feleségre támadt öklével. Gyermeket sem tudott szülni, mert egyszer a férj úgy elverte, hogy… Nem, Katalin nem szeretett erre emlékezni, akkor azt hitte, hogy maga is búcsút vesz az élettől.
Hiába panaszkodott rokonainak, semmit sem akartak tenni érte. Amikor pedig beadta a válókeresetet, még meg is szidták: mit gondol, mindenki így él, neki is tűrnie kell. A katolikus Genovában ilyesmi nem volt szokás.
A bíró meghallgatta Katalint, miközben elfordította a szemét a rettenetes sebhelytől, beszélt a férjével is, aki erre az alkalomra kijózanodott. És aláírta a papírokat – de csak azzal a feltétellel, hogy Katalin tartásdíjat fizet az exférjének.
Katalin Campodonico elszörnyedt – miből fog keresni, hogy eltartson kettőt, magát és a részeg férjét? De végiggondolva rájött, hogy minden jobb, mint a veréseket tűrni. Inkább a maga ura lesz. A rokonai nem támogatták, még a házukba sem engedték be, amíg talpra nem áll.
Minek nekik egy ilyen fekete bárány? Elég volt nekik abból, hogy az egész környék pletykál: milyen rossz lányt neveltek. Micsoda botrány! És mihez kezd most Katalin? Senki sem veszi feleségül, egy út maradt – az utca.
De Katalinnak más tervei voltak. Keveset tudott, semmilyen iskolázottsága nem volt, még a nevét sem tanították meg leírni. De hogy sütötte a kekszeket és a pereceket, milyen cukorkákat és nyalókákat készített.
És még cukrozott diót is felfűzött fonalra, mint a gyöngyöket, és eladta a fiatal lányoknak – úgy tartották, hogy ez a csemege szerencsét hoz, és segít a menyasszonyoknak boldog házasságot kötni. Maga is ilyet viselt a saját esküvőjén, de hát neki nem jutott szerencse.
Hajnalban már csomagolta édességeit, és kora reggel kosárral a piacra indult, ahol süteményeket árult és dalokat dúdolt. Ez az élet sokkal jobb volt, mint a korábbi. Még pénze is elég volt. Amikor pedig a férjecskéje halálra itta magát, Katalin már annyit félre tudott tenni, hogy saját kis boltocskát nyisson.
Hosszú évek alatt Katalin Campodonico szép vagyont gyűjtött össze. Megtanult írni és olvasni, a piaci bódéból bolt lett, majd később még egy. Férjhez soha többé nem ment, és saját gyermeke sem született. De a fiúkat, akik mindig pénz nélkül, éhesen jöttek, és csak szemükkel nyaldosták a nyalókákat és kekszeket, ő süteménnyel és sült gesztenyével kínálta.
Egyik ilyen fiú a szegény diák, Giuseppe Verdi volt. Tanult, felnőtt, és hálából a jóságért mindig helyet tartott fenn neki a vendégpáholyban az Operában. A homlokán sebhelyet viselő cukorkakereskedő asszony büszkén ült az Operában az előkelő hölgyek és urak között.
A pletykák, amelyek egész életében kísérték, nem érdekelték, de a rokonait, akik elfordultak tőle, és a nehéz időkben nem segítettek, soha nem bocsátotta meg.
1880-ban, amikor Katalin Campodonico már hetvenéves volt, megtudta, hogy azok a rokonok és azok gyermekei, akik meg voltak győződve róla, hogy az ő örökségét fogják megszerezni, már fel is osztották maguk között a vagyont, és türelmetlenül várták, hogy eltávozzon az árnyékvilágból.
„Na, azt már nem!” – határozta el Katalin. Nem azért dolgozott egész életében, hogy mindez ezeknek az élősködőknek jusson. Gyermeke nem volt, senki sem emlékezett volna rá – valamit tennie kell, hogy a neve fennmaradjon Genovában. Így döntött Katalin, mint sok idős ember: előre felkészül a saját temetésére.
Először is, megvásárolta a temetőben a helyet – a legjobb helyet. Másodszor, megrendelte a síremléket a saját sírjára. Nem afféle egyszerű sírkövet, nem sírja fölött zokogó angyalt, hanem saját, életnagyságú szobrát a legjobb márványból. A szobrot Lorenzo Orengo készítette, az epitáfiumot pedig Giobatta Vigo költő írta.
Óriási botrány lett belőle, a helyi arisztokraták majd megfulladtak a méregtől, amikor megtudták, hogy az ő temetőjükben egy egyszerű árusnő állíttatott magának pompás márványemléket. De Katalin Campodonico fittyet hányt a véleményükre.
A síremlék elkészítésére szinte minden megtakarítását ráköltötte, maga pedig már beteg volt, és tudta, hogy nincs sok ideje hátra. Pénzéből nem jutott semmi azoknak, akik hátat fordítottak neki a nehéz időkben. Ez volt az ő édes bosszúja.
1882-ben békésen hunyt el ágyában, és az egész város eljött, hogy búcsút vegyen tőle. Szobra a mai napig ott áll, és mécseseket, valamint édességeket hoznak hozzá.
