— Fiú-ú-ú-ú-ú, ideje haza menni? – suttogta forró lélegzettel Alszu, perzselve a fülét. — Hazaoson az autóval?
Pál boldogan nyújtózkodott, átölelte a fiatal nőt és nevetett.
— Ideje, ideje… é.d.e.s.k.i.s.s.a.s.s.z.o.n.y… édesem… Főzök egy kávét, aztán szétszéledünk egy hétre – lendületesen vetette le edzett testét az ágyról.
Pál szorgalmasan tartotta magát jó fizikai formában – senki nem mondaná, hogy már jócskán túl van a negyvenen.
És az édes, magas arcú, fenséges szürke-zöld szemű tatár-mestisz Alszuja is gyönyörű volt, a fiatalossága és a vérvonalak sikeres keveredése miatt.
És még messze nem volt buta.
Művelt és tájékozott. Nem véletlenül töltötte be az egyik vezető pozíciót a cégükben.
Olyan régóta találkoztak Alszuval, hogy a kollégák már abbahagyták a pletykálást a hátuk mögött, elfogadva, hogy a negyvenhét éves, házas fiókigazgató és a szintén házas, huszonöt éves asszisztense között szolgálati románc van.
Csak a céges bulikon, amikor Zina, a főnök felesége megjelent, és ő szinte nyíltan flörtölt Alszuval, közben megvető megjegyzéseket tett a feleségére, a kollégák még mindig elítélték Pált.
— Figyelj, Pál felesége milyen kedves… szerény… szereti őt… nézd, hogy néz rá. Egyszer még túl sok lesz neki… megtudja Alszuról, és otthagyja, aztán majd megharapja a könyökét – suttogta a közgazdasági osztály munkatársa, Zina szomorú arcára pillantva.
— Az ilyenek nem hagyják el. Nem véletlenül hívja tyúknak. Nézd meg őt – pép! Én azonnal összepakolnám a táskámat, ha a férjem tyúknak hívna, ráadásul nyilvánosan – válaszolta Zina.
— Páska, ünnepeljük itthon a születésnapodat egy kis körben, hiszen nem jubileum, hogy bankettet szervezzünk az étteremben – próbálta kikerülni a kellemetlen procedúrát Zina. — Meghívjuk a legközelebbieket, terítek az asztalra, otthonosan ülünk le…
— Igen… Pontosan! Megdöntjük a szögletes poharat, aztán egy kis heringet hagymával, meg levest a zúzával. Aztán énekelünk harmonikával, és verekszünk, amíg v.e.r.e.s.r.e nem leszünk. Így van? Vagy szerinted nem érdemlem meg, hogy ember módjára ünnepeljem a születésnapomat? A te születésnapodat töltheted a konyhában egy barátnőddel, aki ugyanolyan tyúk, mint te. Nekem pedig foglalj egy termet… negyven főre a kávézóban.
Zina sóhajtott. Tudta, hogy ő maga tehet arról, hogy a férje ilyen gorombán beszél vele.
Hiszen nem volt mindig ilyen.
Az első pár évben a házasságuk után Pál gyengéd szavakat mondott neki.
És még a „Zinocska-gumicska” becézése is, ami iskolában könnyekre fakasztotta, az ő szájából kedvesen és még s.z.e.x.i.e.n is hangzott.
Talán azért, mert közben kissé meghúzta a gumit a bugyiján.
A lányuk születése kissé lehűtötte a férj szenvedélyét, de még mindig figyelmes volt hozzá. Gondoskodott róla, segített, és örömmel rohangált a boltokban, vásárolt, közben az általa írt listát használva.
— Parancs, asszonyom. – mondta, átvéve a listát, és a zsákokkal megrakodva visszatérve, jelentette. — A feladat teljesítve, főnök.
De később, amikor a lányuk már befejezte az iskolát, valami elromlott a kapcsolatukban.
Kezdetben csak tréfásan ellökte Zina kinyújtott kezét, és nem beszélt vele vacsora közben.
És amikor Pál hamisan énekelte Vlagyimir Szemjonovics dalát, Zina akkor nevetett.
„… Zin, te durvaságra vágyol,
Mindig, Zin, meg akarsz bántani!
Itt egy nap alatt annyit dolgozol…
Hazaérsz – ott ülsz!…”
Akkor még vele énekelt, vidáman nevetve:
„… És ha hazaérsz, Iván,
Eszel – és rögtön a kanapéra,…”
De hiába nevetett.
Később megtudta, hogy éppen akkoriban kezdett a férje találkozni egy kolléganőjével – a fiatal Alszuval.
Egyébként hasonlított a szép énekesnőre, nemcsak a neve, hanem a külseje is.
Zina nagyon jól tudta, hogy Pál hétvégente nem horgászni megy, és nem is „ügyeletre” küldik – a fiatal szeretőjével találkozik, a klasszikus ürügyeket használva.
Hogy Alszu hogyan magyarázza ezt a férjének, Zinát nem érdekelte.
Párszor meg akarta szerezni a szerető férje telefonszámát, és felnyitni a szemét. De megállt, mivel nem látott értelmet.
— Ha szakít Alszuval, akkor jön Gülcsitaj vagy Marusja, vagy Natasa… – gondolta Zina. – És lehet, hogy még rosszabb is lesz – Pasa válást fog követelni, én pedig nem akarok válni. Miért is válnék? Pasa a törvényes férjem és a lányunk apja. És hamarosan nagyapa lesz.
Zina még egy okból tűrte a férje megalázásait és hűtlenségét.
Volt egy titka.
És a férje álcázott „horgászásai” és „ügyeletei” csak az ő érdekében voltak.
Volt egy Stefánja… Kedves, szeretett és… egyetlen.
Szívvel-lélekkel szerette, de még nem tudta, mit kezdjen ezzel.
Stefán már többször is eljött hozzá azokon a napokon, amikor Pál nem volt otthon.
Zina tudta, hogy ez nem tarthat örökké, hogy döntést kell hoznia.
De még nem tudta, hogy mit.
Az élet túl váratlanul hozta ezt a találkozást.
Pál
Pálnak nagyon tetszett az élete.
És miért is ne? Családja van, ahogy egy normális férfinak kell. Lakás, nyaraló, és nem is olcsó autó.
És a lányát is kitaníttatta, és egy okos vőhöz adta.
Abban, hogy nem becsüli meg a tyúk-feleségét, senki sem hibás, gondolta.
Ez a „család” nevű műfaj klasszikusa.
— Minden férfinak elmúlik az érdeklődése az öregedő felesége iránt. És mindenkinek lesz előbb-utóbb egy „Alszuskája” – osztotta meg barátjával.
— Nem, haver, tévedsz. Nekem például senki sem kell, csak az én Alkom. – ellenkezett a barát. – Nem vonz. Főleg nem a fiatalok. Max. hogy szemmel értékelem a formáját, de ennyi.
— Akkor még nem érettél meg. – pecsételte meg Pál. – És nekem is csak a „tyúkom” kell… Nem akarom otthagyni – nem v.a.g.y.o.k o.l.y.a.n hülye. Újrakezdeni valakivel? Kösz, nem… Nem vagyok már olyan fiatal, hogy kibillenjek a járdáról.
Pál úgy gondolta, hogy minden remekül megy az életében – otthon a nyugodt, kényelmes Zina, a felnőtt, férjhez ment, diplomás lány, és a munkahelyi sikerek.
És mindennek a bónusza – a fiatal, semmi másra nem vágyó szerető.
Észre sem vette a felesége szemében a könnyeket, amikor tyúknak, csirkének, teknősnek, vagy akár makacs szamárnak nevezte.
De a közvetlen megalázó becenevek sem voltak olyanok, mint a szokásossá vált, gúnyos-leereszkedő stílusa, amivel beszélt a feleségével, szúrva az éles megjegyzéseket a nem olyan frizurára, nem olyan szóra, nem olyan ruhára és nem olyan ételre.
Pál észre sem vette a feleségében bekövetkezett változást.
Nem vette észre.
De a padon ülő nénik elárulták, hogy a szerény (ha-ha!) feleségéhez fiatal szépfiú jár.
— Ahogy csak elmész a horgászbotokkal vagy a bőrönddel, ez a Leonardo egy csokor rózsával jön hozzátok… – mondta Szvetlana Petrovna. – Nem tudom a nevét, ezért hívtam Leonardónak, mert hasonlít a színészre, tudod… a „Titanic”-ból.
— Én meg egyszer láttam, hogy a tiéd kísérte ki…Idejött… és ott előttem megölelte… Szégyen és szemérem nélkül…
Pál persze kiborult a nénik pletykájától, de nem tudott hinni ebben a hülyeségben.
— Zinka? Az én tyúkom fiatal szeretőt tart?! Ez hülyeség! – próbálta magát meggyőzni, de közben eszébe jutott a közmondás a „csendes vízről, amiben ördögök lakoznak”, és gondolta. – Vagy felbéreljek egy magánnyomozót? De minek? Ha megtudom, hogy a csendes kisasszony megcsal, akkor mi lesz? Botrány, válás és a lánykori név? Nem. Nem akarom. Tönkretenni ezt a kényelmes és kellemes életet? Kösz, nem! Ha mégis, ami valószínűtlen, akkor hadd szórakozzon az utolsó pillanatig… A fiatal nem tart sokáig, megérti, hogy a lakás és a számlák az én kezemben vannak, és eláll.
Ezekkel a gondolatokkal Pál várta haza a feleségét a munkából, és figyelmesen ránézett.
— Zin… Mi az, hogy fiatal férfi jár hozzád virággal? A nyugdíjas nénik észrevettek. Vettél kölcsönt, hogy fiúkat rendelj magadnak? – Pál a szokásos stílusában beszélt a feleségével, mivel nem hitte, hogy rá, ilyen elhalványodott és kialudt nőre, fiatal, ráadásul jóképű férfi hajolna.
— Mi?! – lángba borult Zina, és majdnem az igazat mondta. – Ne beszélj hülyeséget, már így is forog a fejem.
— Valóban forog. Mit tegyek?! Már a férjemnek is szóltak. – gondolta, alaposan megmosva kezét.
Pált viszont a felesége válasza megnyugtatta és meggyőzte.
Zina
— Stefán… Milyen szép neved van… Amúgy olyan szép, mint te magad, és mint az apád… – Zina óvatosan megérintette a fiatal szépfiú arcát.
— Igen… köszönöm… Mindenki azt mondja, hogy hasonlítok rá… De te is…, vagyis, bocs, te is nagyon szép vagy…. Hogyan engedheted meg, hogy a férjed így viselkedjen veled…
— Honnan tudod? – Zina elpirult szégyenében. – Vagyis a magánéletem nem tartozik rád. Majd én megoldom.
— Bocs, de nagyon sajnállak, hogy ez a, bocs, k.o.z.a.k, így bánik veled. Nem becsül meg… Megaláz. Miért tűröd? Nem gondolod, hogy van más?
— Stefán! Ne merj sértően beszélni a férjemről. A másikról nem gondolom, hanem tudom. És zárd le ezt a kellemetlen témát. Egyáltalán nem tartozik rád. – Zina dühbe gurult a fiatalember miatt.
— De miért?!!! Az apám még mindig szeret téged… Te is boldog lehettél volna vele, már most is… – Stefán komolyan és követelően nézett az anyja szemébe. – Tudod, én is szerettelek volna látni, de főként az apám miatt kerestelek… Ő pedig, mint kiderült, egész életében tudta, hol vagy…
— Nem, nem… Stefán, szégyellem a szemébe nézni, mert én… akkor elárultam mindenkit, amikor a kórházban hagytalak, és elrejtőztem. Neked, fiam, elsősorban neked szégyellek.
— Anyu, nekem sem volt könnyű megbocsátani neked. De most láttalak… beszéltünk… és megbocsátottam. Te is, amikor én megszülettem, még majdnem gyerek voltál… És a döntést sem te hoztad, hanem a szüleid… És aztán… a hibákat lehet javítani. Apám nagyon szeret téged, de nem tartja helyesnek, hogy tönkretegye a családodat. Én viszont megtudtam, hogy hogyan élsz, és úgy gondolom, hogy nincs mit tönkretenni. – a fiatal férfi az anyja lelkébe nézett. – Anyu, mondd, te… szeretted az apámat?
Zina hallgatott, emlékezve, hogy nem csak szerette, hanem égett a szerelemtől, amikor tizenöt éves volt, és Iván tizenhét.
Hogy tizenhat évesen megtudta, hogy terhes, és a szerelme ölébe emelte, biztosítva, hogy dolgozni fog, és minden rendben lesz.
Emlékezett, hogy apja egy trágár szóval illette, és arcul csapta, anyja pedig rábeszélte, hogy írjon alá egy nyilatkozatot, hogy a szülés után azonnal elküldje a lányát egy szibériai városba a nővéréhez a szégyen elől.
Tudta azt is, hogy Iván magához vette a fiút, nagyapja után Stefánnak nevezte el, és a szülei segítségével nevelte.
És ő… egy ilyen fiú, egy ilyen szépfiú anyja, csak a könyökét harapta, emlékezve rájuk.
De nem mert felbukkanni és találkozni Ivánnal és a fiával.
Szerette-e Ivánt?
Nagyon!
A férjéhez nem érezte annak a törődésnek a töredékét sem. Főleg most, hogy ő törli a lábát vele.
— Igen… Fiam. Nagyon szerettem az apádat. És most is…
— Találkozzatok vele… El tudom képzelni, milyen jó lenne nekünk hárman élni! Hát… amíg… – Stefán elpirult. – Amíg nem nősülök meg, és nem költözöm el tőletek.
— Nem… Nem tudom… Nem vagyok rá kész…
— Csak találkozzatok… Apám nagyon akarja. Rendben?
— Gondolkozom – mosolygott Zina.
— Gondolkozz. – a fiú szemében öröm csillant. – És minden esetre írd fel apám telefonszámát… Írod? Plusz hét…kilencszáztizenöt……harmincöt hét-hét. Kedves.
— Mi?!!! – Zina nevetett. – Kedves?
— Hát persze. Te magad mondtad.
Erre a céges bulira Zina nem akart menni.
Rossz érzése volt. Nyugtalan.
— Mindenki a feleségével lesz. – sziszegte a telefonba Pál. – Szóval ne k.é.r.e.s.s e.l, hatra a „Provance”-ba gyere. Ne késlekedj.
— De… hatig dolgozom.
— Kérj szabadságot – morgott a férj.
Nem sikerült szabadságot kérnie – sőt – egy ügyféllel hétig fél hétig ült, és a vendéglőbe csak akkor ért, amikor a buli már teljes gőzzel ment.
Szégyenére Pál, túlzásba esve, pimaszul viselkedett – mindenkit félbeszakított, provokált, és undok pillantásokat vetett Alszura, aki időnként megnyugtatta az őt is részeg férjét, aki az öreg k.o.z.a.k.ra, még ha főnök is, aki a feleségére nyomul, hajlandó volt fejbe vágni.
— A-a-a-a… Nézzétek…. itt van a tyúkom, végre….Ha-ha-ha… Alig vonszolja a lábát…. Tudjátok miért? – minden vendég elhallgatott, figyelve a kibontakozó botrányra. – Mert a csirkémnek fiatal s.e.f.e.l.e van… Így jött a hajóról a bálba…
— Hallgass… – suttogta Zina, akinek a szégyentől a föld alá szeretett volna süllyedni.
— Te meg ne dugd be a számat…. – kezdte Pál, de ekkor a műsorvezető kezébe vette a mikrofont, és egy játékot kezdeményezett, hogy elnyomja a botrányt.
A beosztottak lehajtották a fejüket – mindenkinek undorító volt hallgatni a kicsapongó Pált.
De senki sem mert félbeszakítani – végül is a főnök, bár furcsa.
Zina kiment a hallba, és elővette a telefonját.
— Így van…. – lapozta a telefonkönyvét. – Itt van… Kedves… Nahát…. Ked-ves…
Zina visszafojtotta a lélegzetét, készen arra, hogy letette, nem tudva, hogyan kezdje a beszélgetést.
De Iván kezdte.
— Zina?… Vártam… – szólt az ismerős hang a harmadik csengés után.
— Honnan tudod, hogy én vagyok?
— Régóta be van írva a számod… Tudod, milyen néven?
— Kedves”????
— Persze, miért ne?
— Vány, eljössz értem?
— Persze. Hova?
— Most pedig javaslom, hogy gratuláljunk a főnökünknek a kormány kitüntetéséhez – folytatta a műsorvezető a buli következő szakaszát. – De minden férfi sikerét nagymértékben biztosítja a hátországa. És éppen PálPálovics mellett van a megbízható hátország – a kedves feleség, Zinaida. Zinocska, van valami mondanivalód?
— Igen, van! – Zina kezébe vette a mikrofont, és megtántorodott, amikor az ajtóban meglátta a felnőtt és férfias Ivánt, aki komolyan és egyenesen a szemébe nézett. – Igen, van. És elmondom. Az a helyzet, hogy örülök PálPálovics sikereinek, de tudjátok mit? Kiderült, hogy egész életemet egy nem szeretett férfival éltem, eldobva az igazi szerelmemet.
A teremben csend lett. Néhány vendég száját kitátva hallgatta – mindig ilyen nyugodt, szerény „tyúk” hirtelen ilyet mondott!
— Mi?!!! – ordított a férj. – Mit fecsegsz, tyúk?! Szeret-nem szeret. Mit képzelsz magadról? Ki vagy te? Egy kis énekeslány? Tükörbe néztél már? Ki kíván téged rajtam kívül?
— Nekem kellesz. És nem tyúk, hanem egy szeretett nő. – a terembe, merészen Pál szemébe nézve, belépett egy magas, középkorú férfi.
Majd Zinához fordult, és kezét nyújtotta felé: „Velem jössz?”
Zina felpillantott, és minden körülötte megszűnt létezni.
Ugyanazok a szeretett szemek voltak, amelyekbe huszonöt évvel ezelőtt belefulladt.
— Igen. Veled. – Zina magabiztosan a kezébe adta a kezét Ivánnak, és kimentek, vissza sem nézve.
