…Kira Jevgenyjevna október végén adta el a nyaralót, Timur pedig másnap reggel hívta – először a tavalyi tavasz óta.
Addig ő maga szokta hívni a születésnapján. A fiú nem vette fel rögtön, sietősen beszélt, és Kira Jevgenyjevna később bánta, hogy egyáltalán telefonált.
Jobb lett volna nem hallani azt az élénk: „Anya, hát boldog születésnapot, majd visszahívlak este.” Természetesen nem hívta vissza.
Hatvanon felül járt, és úgy is nézett ki: hosszú lábú, állig érő, egyenesre vágott, kemény szálú hajjal – mintha maga vágta volna le, vonalzót használva. A nyakában mindig kendő volt.
A nyaralóban töltötte minden hétvégéjét, nyáron pedig hetekig élt ott: foldozgatta a tetőt, kötözgette a ribizlit, hordta a vizet a kútból.
A térde már régen fájt, különösen reggelente. Oldalazva jött le a tornácról, kapaszkodott a korlátba, és olyan arcot vágott, hogy a szomszédok inkább félrenéztek.
Timur nem is olyan régen költözött Poltavába, az almafa a kerítés mellett három termést is hozott nélküle. Megígérte, hogy látogatni fog, segíteni, és hetente telefonál.
Az első hónapokban kéthetente hívott, aztán kéthavi rendszerességgel, majd teljesen elhallgatott. Legfeljebb az ünnepekkor jutott eszébe.
A nyaralót pedig Kira egymaga vitte.
A telefon megcsörrent, miközben az adásvételi szerződést rendezgette a mappába – óvatosan, a hajtás mentén, ahogy minden fontos dolgot szokott.
A képernyőn megjelent: „Timur”.
– Anya, szia! – csacsogta élénken. – Figyelj, Szlavka írt nekem, hogy valami emberek jártak a nyaralónál, mindent méricskéltek. Mi folyik ott?
Kira Jevgenyjevna felfigyelt erre a „mi”-re.
– Eladtam a nyaralót, Timur.
Hosszú szünet következett. Kira Jevgenyjevna már azt hitte, megszakadt a vonal.
– Hogyhogy eladtad?! – kiáltott fel a fia. – Anya, te ezt komolyan gondolod? Hiszen az a mi nyaralónk! Nagyapa építette, ott nőttem fel! Legalább tanácsot kértél volna tőlem?
Az asszony szorosabban a füléhez szorította a kagylót. Tanácsot kért volna… Mintha valaha is kérdezte volna: hogy bírja a telek? Hogy bírja a tető a tél után?
Mint az az anya, aki tavasszal egyedül festi a kerítést, mert nincs pénz mesterre, a fia pedig messze van és elfoglalt?
– Felnőttél – értett egyet Kira Jevgenyjevna –, aztán elmentél. Ki javította meg a kerítést? Ki foldozgatta a tetőt?
Az ereszcsatorna megereszkedett, bottal támasztottam ki. Bottal, Timo. Az üvegházat meg a régi ablakkeretekből én magam raktam össze, utána egy hétig nem tudtam kiegyenesíteni a térdemet.
A fiú gyorsabban kezdett beszélni – ezt mindig akkor tette, ha át akarta venni az irányítást a beszélgetésben, elterelni a témát, elsimítani:
– Anya, miért nem szóltál? Segítettem volna, eljöttem volna, megoldottuk volna…
– Szóltam. Kértem, segíts az üvegházzal, emlékszel? Megígérted, és nem jöttél el.
Timur idegesen vette a levegőt a telefonba, és mentegetőzni kezdett: mesélt a munkájáról, Zsannáról, a felújításról, arról, hogy „fizikailag nem volt rá lehetősége”.
Kira Jevgenyjevna hallgatta, és a telefon képernyőjét nézte, a híváslistát.
Timur utolsó hívása valahol mélyen alul volt, egy tucatnyi patikától, rendelőintézettől és mosógépszerelőtől érkező hívás után.
Akkor ő hívta őt, hallani akart legalább egy újabb „boldog születésnapot”-ot.
– Rendben – sóhajtott végül Timur. – Elmegyek, beszélünk normálisan. Ez komoly dolog, anya, ezt telefonon nem lehet elintézni.
Kira Jevgenyjevna letette a kagylót, leült a sámlira, és egy ideig mozdulatlan maradt.
A torka elszorult, nyelt egyet, kettőt, de sírni nem kezdett – elszokott tőle, valószínűleg.
Aztán ránézett az ablakpárkányon álló cipősdobozra. Benne a saját kezével feliratozott vetőmagos tasakok: „uborka-fürtös”, „kapor”, „őszirózsa keverék”.
Minden csomag gondosan összehajtva, gumival átfogva. Minden ősszel átválogatta őket, és félretette a következő szezonra. A következő szezon már nem lesz.
Majd azon kapta magát, hogy: ez idő alatt egyszer sem kérdezte meg, mi van a térdével. Egyszer sem. De az ingatlanról – na, arról azonnal.
Nem azért jön, hogy beszélgessen. Azért jön, hogy elszámoltasson a pénzzel.
Timur két hét múlva érkezett meg – és nem egyedül. Zsanna szállt ki először az autóból, eligazította a szoknyáját, és megszokott mozdulattal a füle mögé simította hullámos haját.
Keskeny vállú, ápolt nő volt, azon arckifejezéssel, amely azokban az emberekben szokott lenni, akik előre biztosak a saját igazukban.
Timur követte őt – vékony csontozatú, kötött mellényt viselt az inge fölött.
Kira Jevgenyjevna észrevette, milyen furcsán fest. A mellény, mint egy professzoron, de a kezei – nagyok, durvák, apai kezek – kint lógtak az ujjakból.
Vöröses fürtjei kissé megnőttek és elálltak. Idősebbnek tűnt, mint ahogy emlékezett rá, és teljesen idegennek.
– Kira Jevgenyjevna, szia! – Zsanna úgy ölelte meg az anyósát, mintha nem telt volna el hosszú hónapokig tartó csend. Édes, fojtogató illata volt. – Annyira hiányoztunk magának!
Zsanna értett hozzá, hogyan kell levenni az embert a lábáról. Leült az asztalhoz, visszautasította a levest, csak vizet kért, és lágyan, nyomásgyakorlás nélkül kezdett beszélgetni.
Nálam minden simán és „helyesen” hangzott: az is, hogy a nyaraló „családi”, és az is, hogy Timur ott „töltötte gyerekkora legszebb éveit”, és a többi.
– Hiszen nem vagyunk idegenek – tette hozzá Zsanna. – Normális családokban az ilyen dolgokat előre megbeszélik. Közösen.
Kira Jevgenyjevna hallgatta, és arra gondolt, hogyan tört el tavaly télen a cső a konyhában, és fél napot várt a vízvezeték-szerelőre. Akkor nem hívta Timurt, tudta – felesleges.
– Zsanna, te hányszor voltál abban a nyaralóban? – kérdezte Kira Jevgenyjevna.
– Mi köze ennek az egészhez…
– Sok köze van. Egyszer sem. Én pedig minden szombaton. Fájó térddel. Sárban. Erre te most a családról beszélsz nekem.
Zsanna elpirult és Timurra nézett. A férfi ökölbe szorította nagy kezét, és odaszólt:
– Anya, hagyjuk az érzelmeket. Mennyit kaptál a házért?
Kira Jevgenyjevna figyelmen kívül hagyta a kérdést. Felállt, forró vizet töltött a csészéjébe, és kinézett az ablakon.
Az udvaron Vitalij szomszéd matatott az autója körül, kereket cserélt. Este be kellett volna jönnie üres befőttesüvegekért.
Timur és Zsanna dolguk végezetlenül távoztak. Az ajtóban Zsanna odavetette:
– Gondolja át, Kira Jevgenyjevna. Nem csak úgy jöttünk el.
Timur csak annyit morgott: „Visszahívlak.”
Este átjött Vitalij – hallgatag volt, elvitte az üvegeket, majd már a küszöbön megfordult:
– Nekem kettő van. Ők sem járnak a kertbe. Csak pénzért jönnek.
Kira Jevgenyjevna bezárta utána az ajtót, és hosszan állt a folyosón.
„Miért is magyarázkodom nekik egyáltalán?” – gondolta.
Timur csak újév után hívott újra. Más volt a hangja – üzleties, száraz, mentes a „anyu” megszólítástól és a „hát meg kell értened” kezdetű dumáktól.
Zsanna bizonyára alaposan a fejébe vette a dolgot.
– Anya, komolyan mondom. Az első részletre nem futja, lakást veszünk hitelre. Ugye érted, hogy a nyaraló nem csak a te tulajdonod?
Ott vannak az én emlékeim is, a nagyapa falai. Nem kérem az egészet, de legalább a felét. Ez lenne az igazságos.
Kira Jevgenyjevna hallgatott, és a saját kezét nézte: a munkától duzzadt ujjait, a hüvelykujja körmét, amely rétegesen levált, miután utoljára húzta a régi ablakkereteket.
„Igazságos”… Úgy ejtette ki ezt a szót, mintha bármi jelentősége is lenne számára.
– Gyere el – hívta Kira Jevgenyjevna. – Megbeszéljük. De egyedül gyere, jó?
Belement, és eljött. Leült az asztalhoz, összekulcsolta nagy kezét maga előtt, és úgy beszélt, mintha papírról olvasná.
Arról, hogy Zsannával már régóta gyűjtenek, hogy az első részlet komoly összeg, hogy „mi is család vagyunk, anya, Zsanna is család”.
Kira elé tette a tányér sültet és krumplit, ő pedig villát vett a kezébe. Evés közben beszélt.
Kira észrevette ezt, és arra gondolt, hogy régen nem így csinálta.
– A fele kell nekem – ismételte meg Timur, és eltolta a tányért. – Ez igazságos, anya. Te vagy az anyám. A normális embereknél a szülők segítenek.
„A normális embereknél…” Zsanna szófordulata, nem Timuré.
Hallgatott. Timur ideges volt, időnként a nadrágjába dörzsölte a tenyerét.
– Apa nem tette volna ezt – vágta rá hirtelen, és a konyhában fülsiketítő csend lett.
Apa… Az az apa, aki elment, amikor Timur még iskolába sem járt. Aki egyetlen kopejkát sem fizetett gyerektartásként.
Aki eltűnt, mintha sosem lett volna, Kira Jevgenyjevna pedig évekig két műszakban dolgozott, hogy Timur jó iskolába járjon és ne csak hajdinán éljen.
Felállt. Timur összerándult, mintha kiabálást várna, de Kira Jevgenyjevna nem kiabált.
Odament a komódhoz, kihúzta a felső fiókot, és kivett egy átlátszó irattartót.
– Nesze – kezdte. – Ez a térdműtétem. Fizetős volt. Nem tudom, mennyit kellett volna várni a várólistára, én pedig járni sem tudtam. Itt a szerződés és a nyugta, minden ki van fizetve.
Letette a papírt az asztalra. Timur odanézett, de a kezébe nem vette.
– Ez pedig egy utazás. Életemben először megyek tengerpartra, amint felépülök a műtét után. Életemben először, Timo. Még sosem láttam a tengert. Itt a nyugta.
A második lap a mellé került.
– A többi pedig biztos helyen van. Amikor eljön az ideje, megmondom, hol. Hogy amikor már nem leszek, ne törd a fejed, miből temettess el.
Timur komoran hallgatott.
– Nincs pénz, kisfiam. Elköltöttem. Életemben először magamra költöttem.
A férfi hirtelen felállt.
– Komolyan mondod, anya? Mindet elköltötted? Mindet?!
– Mindet. Egy kis maradványon kívül – erősítette meg Kira Jevgenyjevna.
Timur hosszú, fürkésző pillantást vetett az anyjára, és szó nélkül kiment az előszobába. Egy perc múlva csapódott a bejárati ajtó.
A tavasz gyorsan elszaladt. Már a nyár fele is eltelt.
Kira Jevgenyjevna bot nélkül járt, a térde a műtét után alig fájt, csak az időjárás változásakor sajgott néha.
A hűtőn egy kinyomtatott fénykép lógott: Kira Jevgenyjevna a rakparton, kendővel a nyakában, hunyorog a naptól. Megbarnulva, számára is idegen arccal.
Timur többé nem telefonált. Zsanna, a hírek szerint, azt mesélte a barátnőinek, hogy az anyósa „olyan önző, amilyet keresve sem találni, mindent magára költött, a fiának meg fütyül”. A lakást végül nem vették meg.
Az ablakpárkányon lévő cipősdoboz üresen állt. Kira Jevgenyjevna odaadta a tasakokat a szomszédasszonynak – úgysem volt már hova ültetni.
A telefon továbbra is néma maradt, de Kira Jevgenyjevna semmit sem bánt meg.
