— Nin, szia! Nem zavarok? — Katya, a menyem hangja a telefonban hamisan vidám csengéssel csengett.
Némán kevergettem egy már rég kihűlt levest. Nem zavarsz. Soha nem vagyok elfoglalt, ha szükségük van valamire.
— Figyelek, Katyuska.
— Van egy hírünk — bomba! Én meg Léša jegyeket vettünk, két hétre Törökországba repülünk! Minden benne van, el tudod képzelni? Spontán, last minute út!
Elképzeltem. Tenger, napfény, Léša és Katya. És valahol a háttérben — az ötéves fiúk, Misja. Az unokám.
— Gratulálok. Nagyon örülök nektek — a szavak egyenletesen, élettelenül jöttek ki a számon, mint egy gyógyszer használati utasítása.
— Na, és Misenkát hozzád adod, ugye? Most nem járhat oviba, mert megint valami bárányhimlős járvány van.
És úszószakosztálya van, nem kéne kihagynia. És a logopédushoz is jövő héten van időpont, majd elküldöm neked a teljes menetrendet.
Gyorsan beszélt, nem hagyva beleszólni, mintha félt volna, hogy elgondolkodom és visszautasítom. Pedig soha nem szoktam nemet mondani.
— Katya, gondoltam, elutazom a nyaralóra pár napra, amíg jó az idő… — kezdtem, és magam sem hittem gyenge próbálkozásomban.
— A nyaralóra? — a hangjában őszinte döbbenet csillant meg, mintha arra készülnék, hogy repülni megyek…
Mars. — Mama, hát milyen nyaraló, te mit beszélsz?
Az unokának most figyelem kell, nem pedig virágágyások. Nem bulizni megyünk, hanem az egészségünket erősíteni. Tengeri levegő, vitaminok!
Az ablakon kinézve a szürke udvart néztem. Az én tengeri levegőm. Az én vitaminjaim.
— És még valami — folytatta Katya megállás nélkül — szerdán hozzák a macska kajáját, prémium, tizenkét kiló.
A futár tíztől hatig jön, úgyhogy sehova se menj otthonról, rendben? És kérlek, locsold meg a virágokat, főleg az orchideát. Az kényes.
Az én feladataimat sorolta, mintha magától értetődő lenne. Nem ember voltam, hanem egy funkció. Egy kényelmes, ingyenes kiegészítő az ő kényelmes életükhöz.
— Rendben, Katya. Természetesen.
— Na, ügyes vagy! Tudtam, hogy mindig számíthatok rád! — csicsergett, mintha a legnagyobb szívességet tenné meg nekem. — Na, puszi, megyek, hogy összepakoljam a bőröndöt!
A vonalban rövid sípszó csengett.
Lassan letenni a telefont az asztalra.
A tekintetem a falinaptárra esett. Piros filccel ki volt emelve a következő szombat — a találkozó napja a barátnőkkel, akiket majdnem egy éve nem láttam.
Fogtam egy nedves rongyot, és egy mozdulattal letöröltem ezt a piros jelet. Mintha egy apró darabkáját törölném el saját, meg nem élt életemnek.
Nem volt sem harag, sem düh a fejemben. Csak egy sűrű, mindent elnyelő üresség és egy halk, tiszta kérdés: mikor veszik már észre, hogy nemcsak egy ingyenes alkalmazás vagyok, hanem élő ember?
Talán csak akkor, amikor a reptéren meglátnak egyirányú jeggyel a kezemben.
Másnap hozták Misját. A fiuk, Léša, bevitte a lakásba az unoka hatalmas bőröndjét, egy sporttáskát az uszodai felszereléssel, és három zacskónyi játékot. Kerülte, hogy a szemembe nézzen.
— Mama, siessünk, különben lekésünk a reptérről — hadarta, és a bőröndöt a folyosó közepére tette.
Katya utána berohant, már nyaralós külsőben — könnyű ruha, szalmakalap. Gyorsan, értékelő pillantással végigmérte az egyszerű lakásomat.
— Nina, ne hagyj Misenél túl sokáig mesét, inkább olvass neki. És kevesebb édességet, különben utána kezelhetetlen lesz.
Itt egy lista, mindent leírtam — nyújtott át egy összehajtogatott papírlapot. — Itt a napi rend, a logopédus, edző, allergológus telefonszámai, meg hogy mit főzz neki minden nap.
Úgy beszélt, mintha először látnám a saját unokámat. Mintha nem én ültem volna vele születése óta, amíg ők a karrierjüket építették.
— Katya, én emlékszem, hogy mit szeret — mondtam halkan.
— Emlékezni egy dolog, diéta meg egészen más — vágta rá. — Na, Misu, légy jó fiú, hallgass a nagymamára! Hozunk neked egy nagy-nagy terepjárót!
Elmentek, maguk után hagyva a drága parfüm illatát és a huzat érzetét.
Misha, miután rájött, hogy otthagyták, hangosan sírni kezdett. Az első három nap egy véget nem érő maratonná vált.
Az uszoda a város egyik végén, a logopédus a másikon. Hisztik, éjszakai könnyek és végtelen „anya, hozzád akarok menni” mondatok. Teljesen kimerültem a fáradtságtól.
A negyedik napon elhatároztam, hogy felhívom a fiamat. Éppen akkor kellett volna megérkezniük a szállodába.
— Halló, anya? Mi történt? Misha rendben van? — Léša hangja feszült volt.
— Misha jól van, ne aggódj. Léša, beszélni akartam… Nagyon nehéz nekem. Nem bírom ezt a tempót.
Talán tudnátok keresni egy házi babysittert néhány órára naponta? A költségek felét én állom.
A vonal másik végén csend lett. Aztán Léša mély levegőt vett.
— Anya, kérlek, ne kezd el — mondta. — Épp csak megérkeztünk. Katya is teljesen ideges volt az indulás előtt. Milyen babysitter? Kire bízzuk a gyereket? Te vagy a nagymama. Neked ez öröm kell, hogy legyen.
— Léša, az öröm nem törli el a fáradtságot. Nem vagyok fiatal már.
— Egyszerűen csak hozzászoktál, — puhán, de határozottan győzködött. — Belejössz. Ne rontsuk el egymás pihenését. Úgysem megyünk gyakran sehova. Na, anya, akkor majd később. Katya hív.
Letette a telefont. Én a készülékre néztem, és bennem valami lassan megkövült. Nem harag.
Inkább hideg, tiszta felismerés. Számára nem vagyok egy anya, akinek nehéz lehet. Én egy erőforrás vagyok. Megbízható, kipróbált és ami a legfontosabb, ingyenes.
Szerdán, ahogy Katya ígérte, megérkezett a futár a macskaeledellel. Egy fiatal srác közömbösen lerakta a hatalmas, nehéz zsákot az ajtó elé, és távozott, motyogva valamit az „ajtóig szállításról”.
Kb. tíz percig próbáltam ezt a tizenkét kilót bevinni a folyosóra, majdnem hátat fájdítva. Amikor végre sikerült, leültem a földre a száraz hal illatú zsák mellé, és felnevettem. Halkan, hangtalanul.
Este felhívott Katya. A háttérben a hullámok zúgtak és zene szólt.
— Nina, szia! Hogy vagytok? Meglocsoltad az orchideámat? Csak állott vízzel, emlékszel? És ne a levelekre, hanem a gyökeréhez!
Nem kérdezte, hogy van Misha. Nem kérdezte, hogy vagyok én. Csak a virág érdekelte.
— Emlékszem, Katya. Minden rendben, — válaszoltam, miközben a szerencsétlen eledelzsákra néztem.
Aznap éjjel alig aludtam. Nem a nyaralóról vagy a barátnőkkel való találkozóról gondolkodtam. Kinyitottam a szekrényt, elővettem a régi takarékbetétkönyvemet és az útlevelemet. Csak néztem őket, az ujjammal simogatva a borítót.
A gondolat, ami a hívás után aznap felötlött, már nem tűnt egyszerű fantáziának. Formát öltött. Tervvé vált.
A fordulat a tizedik napon következett be a „nyaralásuk” alatt. A telefon délután csengett, épp akkor, amikor Mishát elaltattam. Megint Léša volt.
— Mama, szia! Hogy van a harcosunk?
— Alszik — válaszoltam röviden.
— Figyelj, van egy dolog… — elhallgatott, és rögtön tudtam, hogy kérni fog valamit. — Annyira tetszik nekünk itt, igazi paradicsom. A szálloda pedig kedvezményt ajánl, ha még egy hetet maradunk. El tudod képzelni, mekkora szerencse?
Némán hallgattam. Már tudtam, mi következik.
— Szóval úgy döntöttünk, maradunk. Csak egy kicsit elszámoltuk magunkat pénzügyileg… — beszélt azzal a hízelgő hangon, amit gyűlöltem. — Anya, nem tudnád…
Katya éppen arra emlékezett, hogy nálad ott vannak az apád fülbevalói, zafírokkal. Úgysem hordod őket.
— Mit akarsz, Léša? — a hangom rémisztően nyugodt volt.
— Vidd el őket zálogházba, jó? — hadarta. — Ott jó összeget adnak érte, pont elég lesz nekünk. Aztán jövünk, és azonnal visszavásároljuk. Őszintén mondom! Mit keresnének a szekrényben? Itt meg élő érzelmek vannak!
A háttérben hallottam Katyát: „Léša, hát mit hadoválsz? Nina, ez csak egy tárgy! Mi pedig rendesen fogunk pihenni!”
Csak egy tárgy. Az én emlékeim. Az én családom. Az én életem. Csak egy tárgy, amit zálogházba lehet vinni, hogy kifizessék az ő „élő érzelmeiket”.
És ekkor valami bennem végérvényesen megdermedt. Nem tört el, nem repedt meg, csak megdermedt, jéghideg, éles kristállyá vált.
Az a kínzó üresség hirtelen megtelt hideg, csengő elszántsággal.
— Rendben — mondtam nyugodtan. — Mennyi kell nektek?
— Komolyan? Anya, tudtam, hogy te vagy a legjobb! — örült a fiam. — Ötvenezer elég lesz. Csak fotózd le a blokkot, hogy tudjuk, mennyit kell visszafizetni.
— Természetesen, Léšenkám. Ne aggódjatok. Pihenjetek csak.
Letettem a telefont. Odamentem a szobám ajtajához, és résnyire kitártam. Misha aludt, kitárta a karját, és álmában furcsán puszilkodott. Az én kicsi, senkinek sem kellő kisfiam.
És a jéghideg kristály a mellkasomban az első repedést kapta meg. Nem tudtam elhagyni őt. Nem adhattam idegenek kezébe. De úgy élni, mint régen, azt sem tudtam már tovább.
Elvettem a telefont, és írtam egy rövid üzenetet a fiamnak: „A fülbevalókat nem adom el.
A nyaralásotok négy nap múlva véget ér, ahogy a jegyeken is szerepel. Ha vasárnap nem lesztek itt, hétfőn megyek a gyámhivatalhoz. És ez nem tárgyalás kérdése.”
A válasz majdnem azonnal érkezett: „Fenyegetsz minket?!” Nem válaszoltam. Megnyitottam a légitársaság honlapját, és vettem egy jegyet. Antalya. Indulás következő kedden. Visszafelé nincs dátum.
Vasárnap este megérkeztek. Nem léptek be, berontottak a lakásba. Napbarnítottak, dühösek és halálosan sértettek.
— Na, elégedett vagy? — kezdte Katya az ajtóból. — Tönkretetted az életünk legjobb nyaralását! Manipulátor!
Léša csendben bement abba a szobába, ahol Misha építőkockákkal játszott. A fia azonnal a nyakába ugrott.
Kimentem a konyhából, a kezemben az útlevelemmel, benne a jeggyel. Teljes nyugalommal álltam.
— Örülök, hogy visszatértetek a fiatokhoz — mondtam halkan. — Most pedig hallgassatok meg mindketten.
Elhallgattak, meglepve a hangomon.
— Öt év, Léša. Öt évig az árnyékotok voltam.
Én vittem el Mishát az oviba, amikor Katya nem ért vissza a manikűr után. Éjszakákon át vele voltam, amikor a fogai bújtak, hogy ti kipihenjétek magatokat a munkához.
Több tucat találkozót, utazást, tervet mondtam le, mert „anya, segíteni kell”.
Több időt töltöttem a fiatokkal, mint ti ketten együtt. Én voltam az ingyenes funkciótok.
A tekintetem a menyemre siklott.
— Egyszer sem kérdezted meg, hogy vagyok, Katya. De mindig emlékeztél az orchideádra. Úgy gondoltátok, ez így marad örökké. Hogy nem megyek sehova.
Letettem az útlevelet a jeggyel az asztalra.
— Tévedtetek. Nagyon szeretem Mishát. Éppen ezért vártam meg titeket, és nem változtattam a ti életeteket hivatalos pokollá. De a szerepem a ti életetekben véget ért. Én is látni akarom a tengert.
Léša kétkedve vette el a jegyet. A szeme kitágult.
— Törökország?.. Anya, te… meddig?
— Még nem döntöttem el — vállat vontam, és elővettem a már előre összekészített kis táskámat. — Élek egy kicsit magamért. Ti pedig… mostantól szülők vagytok. Száz százalékosan. Segítség, kedvezmények és szívességek nélkül. Tanuljátok meg.
Odamentem Mishához, megcsókoltam a fejecskéjét.
— Nagymama hamarosan visszajön — hazudtam neki, és mosolyogtam.
Aztán kiléptem az ajtón. Hagyva őket hármasban a kis lakásomban. Hagyva őket a tizenkét kiló macskaeledellel, a kényes orchideával és a saját életük teljes felelősségével.
Hosszú évek után először nem az ürességet, hanem az előre örömöt éreztem.
