Lera hazafelé tartott a randiról, nehéz gondolatokba merülve. Nem számított rá, hogy Iván épp ma fogja megkérni a kezét. Ez a lépés teljesen kizökkentette – még mindig nem tudott egyértelmű választ adni. A szíve szorongott az aggodalomtól: mi van, ha ismét hibázik? A közelmúltbeli válás sebei még nem gyógyultak be. Nem túl korai egy új házasságra igent mondani? Szeretett volna beszélni az anyjával, kikérni a véleményét. Nem túl elhamarkodott ez az egész?
Kezdetben Lera csak azért egyezett bele a találkozókba Ivánnal, hogy megpróbáljon visszatérni a normális élethez, és elfelejteni a férjét, aki elárulta a bizalmát. És most – esküvő? Nem túl gyors ez az egész? Igen, tudta, hogy Iván már régóta érez iránta valamit, de ez vajon valódi szerelem volt… vagy tényleg szereti őt? És vajon ő maga képes lesz-e valaha is megszeretni Ivánt? Kérdések kavarogtak a fejében, nem hagyták nyugodni.
Megállt az ajtó előtt, és a csengő felé nyúlt, de az – szokás szerint – néma maradt. Hányszor megjavították már, teljesen hiába. Fülelt egy kicsit, majd bekopogott, de senki nem válaszolt. Valószínűleg tévét néztek odabent. Nem akarta zavarni őket. Elővette a kulcsát – anyja lakásához vész esetére mindig volt nála. Betegség vagy más sürgős helyzet miatt.
Halkan lépett be, és hangokat hallott a nappaliból. Anyjánál vendég volt – Nina Vasziljevna, Iván édesanyja. Egy pillanatra Lera el akart menni, hogy ne zavarjon, de valami arra késztette, hogy mozdulatlan maradjon.
– Remélem, minden sikerül, Anyecska! Végre a gyerekeink is a házasság útjára lépnek. Pontosan úgy, ahogy megterveztük – mondta Nina Vasziljevna.
Lera szíve összeszorult. Tehát ők már mindent tudnak… Miért sietett Iván annyira azzal, hogy elmondja a lánykérést, amikor még azt sem tudta, hogy Lera igent mond-e?
– Egyszerűen boldog vagyok – válaszolta az édesanyja. – Amikor hozzáment ahhoz a Paskához, majdnem megőrültem. Se család, se státusz. Valami iskolát végzett csak. Azt mondta, hogy szeretik egymást, de vajon elég-e a szerelem ahhoz, hogy családot alapítsanak? Lerának mindig is jobbat kívántam. Iván mellett biztonságban lesz.
Nina halkan felnevetett, és még mondott valamit suttogva, de Lera nem hallotta. Óvatosan közelebb lopakodott, vigyázva, hogy meg ne nyikkanjon az öreg padló.
– Iván felelősségteljes fiú. Lera pedig okos, szép, gondoskodó. Jó menyem lesz. Különösen most, hogy ekkora örökséget kapott az apjától. Nagyon féltem attól, hogy a fiam valami kalandor nőbe fut bele, aki a pénzéért rácsimpaszkodik. De Lera egészen más. Jó, hogy esélyt adtak egymásnak.
„Örökség?” – villant át Lerán. Erről még soha nem hallott. A fejében emlékfoszlányok kezdtek összeállni. Még az iskolában az anyák arról beszéltek, milyen jó lenne, ha a gyerekeik egyszer összejönnének, de később pont az anyja volt az, aki lebeszélte Ivánról: „Nincs semmije. Egyetemista. Neked olyan férfi kell, aki biztonságot nyújt.”
Akkoriban kezdett Lera eltávolodni Ivántól. Hamarosan megismerte Pált, beleszeretett… és elárulták. Most viszont úgy tűnt, egészen más ok állt közte és Pál közé. Ivánnak nem kellett semmit bizonyítania – Lera szabad volt. És ez mind csak valamilyen előny kedvéért?
– Nagyon sok mindent meg kellett tennem, hogy Lera szakítson azzal a Pálkával. Teljesen oda volt érte. Remélem, Iván értékelni fogja őt, és nem bántja. Nem hiába fektettünk bele ennyi energiát.
Lera szíve hevesen kezdett dobogni. Még nem léphetett be – többet kellett hallania. Mi van, ha Pál valójában sosem csalta meg? Hogy nézhetne a szemébe ezután? Hogy magyarázza meg a viselkedését? Hiszen a saját szemével látta őt egy másik nővel… De ha mindez megrendezett volt, akkor most már kinek higgyen? És a legfőbb kérdés – bízhat-e egyáltalán az édesanyjában?
Könnyek gyűltek a szemébe. Egy egyszerűen elromlott csengő és az a döntés, hogy kulccsal menjen be, leleplezte a szörnyű igazságot.
– Ügyes vagy, Anyecska! Nélküled nem ment volna. De maradjon ez a mi titkunk. Nem mondjuk el senkinek, milyen gondosan ki volt ez találva. A lényeg, hogy a gyerekeink most már együtt lesznek, és mi is megnyugodhatunk. Iván mindig is szerette Lerát. Olyan boldog volt, amikor megkérte a kezét! Szerinted már igent mondott neki?
– Ha nemet mond, én magam fogom rákényszeríteni, hogy igent mondjon. Mit kell ezen annyit gondolkodni? Ne aggódj, minden rendben lesz. Már így is végletekig elmentem – elkábítottam a vőmet, és odaraktam hozzá egy másik nőt. Most már be is fejezem, amit elkezdtem.
Lera megingott, mintha fejbe ütötték volna. Egy pillanat alatt omlott össze a világ körülötte, és végtelen sötétségbe borult. A saját anyja… a szeretett férfi… Elárulták, becsapták, és még csak nem is bánták meg. Lera emlékezett, mennyire szenvedett a válás után, mennyire el akarta hagyni ezt a világot. Emlékezett Pál könnyeire, amikor könyörgött neki, hogy hallgassa meg és bocsásson meg. De ő nem tudta. Meg volt győződve róla, hogy mindent a saját szemével látott.
Akkor, azon az estén Lera anyjánál maradt, mert villanyszerelőnek kellett jönnie megnézni a rossz csengőt. Sokáig várt, de senki nem érkezett. Az anyja hívta fel – azt mondta, taxit rendelt, és hamarosan hazajön. Lera hazament, és a férjét egy másik nővel találta. Nem akarta elhinni, de a látvány túlságosan egyértelmű volt. És most kiderül – mindez csak színjáték volt. Az anyja rendezte meg, hogy szétrobbantsa a házasságukat az örökség kedvéért. Iván öröksége nélkül mindez nem történt volna meg. Ő és Pál még mindig együtt lennének. Boldogan.
Forró könnyek gördültek végig az arcán. Lera mély levegőt vett, és belépett a nappaliba. Anna Ivanovna és Nina Vasziljevna összerezzentek a váratlan megjelenésétől. Lera arcából rögtön megértették: mindent hallott.
– Lera, miért nyitottad ki magad az ajtót? A csengő nem működik, de hát kopoghattál volna! – próbálta visszavenni az irányítást az anyja.
– Tanácsért jöttem, anyu… – Lera hangja alig hallatszott. – Iván megkérte a kezem. Meg akartam kérdezni, nem túl korai-e igent mondani. Kihez is fordulhatnék, ha nem hozzád, akiben mindig is megbíztam?
Anna Ivanovna a lányához akart lépni, de Lera hátralépett, fejét csóválva:
– Nem kérek kedvességet. A válasz magától megérkezett. Köszönöm a segítségeteket. Remélem, büszkék vagytok magatokra.
Minden egyes szó fájt, de nem állt meg. Megfordult, és kisétált. Az anyja utána rohant, próbált magyarázkodni, de mit is lehetett volna mondani? Minden világos lett. Anna Ivanovna szándékosan rendezte meg a megcsalást, hogy szétrombolja a házasságot, és Ivánhoz terelje Lerát.
Hogyan jutott haza Lera, arra nem emlékezett. A lakás hideggel és ürességgel fogadta. Az ágyra zuhant, és sírva idézte fel Pál tekintetét, amely tele volt fájdalommal és szeretettel. Hogyan magyarázza el neki az igazságot? Hogyan kérjen bocsánatot, ha ő talán már nem is akarja többé hallani?
Anyja újra és újra hívta, de Lera megkérte, hagyja őt egyedül. A csalódás elviselhetetlen volt. Az anyja kizárólag a haszonért cselekedett. Ha nem lett volna szó Iván örökségéről, sosem próbálta volna őket összehozni. Mindkét asszony aljasul viselkedett, a gyerekek pedig szenvedtek miatta. Lerának fájt Ivánért, de az biztos volt: sosem fog hozzámenni. Felhívta őt, és határozottan közölte, hogy nem viszonozza az érzéseit. Részletekbe nem bocsátkozott — nem volt hozzá ereje.
Lera napokig vívódott: hívja fel Pált, vagy tartson a hideg elutasítástól? Végül összeszedte a bátorságát, de csak ennyit hallott: „Az előfizető jelenleg nem elérhető.” Ostobaság volt remélni, hogy mindvégig várt rá. Fél év telt el. Újra és újra elutasította őt. Talán már mással van?
Pál munkahelyén, az üzemben Lera megtudta, hogy felmondott.
– Talált valaki mást? – kérdezte Vladyktól, a férje legjobb barátjától.
– Hogy talált volna, amikor csak téged szeretett? Nem, nem talált. Egyszerűen úgy döntött, elmegy északra, váltóműszakos munkára. Azt mondta, így könnyebb lesz felejteni. De állandóan érdeklődik, mi van veled, látott-e valaki mostanában.
Lera megragadta Vlad kezét:
– Mondd meg, hova ment. Meg kell találnom. Bocsánatot kell kérnem tőle.
Vlad megadta a címet, Lera pedig azonnal jegyet vett. Melegen felöltözött, és útnak indult. A reptéren, alig hogy áthaladt a beléptető kapukon, Pál karjaiba vetette magát. Ő szorosan ölelte magához, nem titkolva örömkönnyeit. Sok minden kimaradt ebből a pillanatból, de akkor és ott csak az számított, hogy együtt vannak. Együtt. És megígérték egymásnak, hogy többé semmi sem választhatja el őket.
Hibát követtek el, hittek a gonosz ármánykodásnak, de volt bennük erő, hogy szembenézzenek az igazsággal, és visszataláljanak egymáshoz. Pál nem haragudott. Szerette őt, és készen állt mindent elölről kezdeni. Többé nem engedik, hogy bárki beleszóljon az életükbe. Csak bizalom, csak párbeszéd — és az örök szerelem, amely kiállta az idő próbáját.
