A padon ült a parkban. Körülötte emberek sétáltak el. A nap olyan gyengéden sütött, és a madarak… gyönyörű dalokat énekeltek.
Öreg volt már. És minden nap kijött ebbe a parkba. Egyedül maradt. A felesége rég elment oda, ahol megígérte, hogy várni fog rá. A gyerekek…
Mi van a gyerekekkel?
Felnőttek, és már nekik is megvoltak a saját gyerekeik. Az unokái. Akik szintén felnőttek már, és a saját életükkel voltak elfoglalva.
Így teltek a napjai – ebben a parkban, teljes magányban…
De nem volt igazán egyedül, nem. Folyton beszélgetett vele, a feleségével. Mesélt neki az éneklő madarakról, a tavaszi fű és lombok illatáról.
Valaki odalépett és leült mellé. Az öreg férfi oldalra fordította a fejét. Egy magas, idős férfi volt az, akinek a zakója lógott a vállán – mintha púpot rejtene alatta.
Az idős férfi köszönt, az öreg visszaköszönt. Aztán a zakós férfi megkérdezte:
— Nem ismersz meg?
— Nem. Nem ismerlek – felelte az öreg, kis gondolkodás után.
— Pedig a születésed óta veled vagyok – mosolygott a magas, ősz ember.
— Talán… talán te vagy a Védőangyalom? – csodálkozott az öreg.
— Úgy bizony – felelte az Angyal. — Én vagyok az.
— És miért szólítottál most meg? Eljött az én időm?
— Nem, nem! – tiltakozott az Angyal. – Még nem jött el az időd. De szeretnék kérdezni tőled valamit. Amíg még lehetőségem van rá…
— Hallgatlak – válaszolta az öreg.
— Mondd meg nekem, kérlek – kezdte az Angyal. – Egész életedben igyekeztél: dolgoztál, reméltél, és sosem adtad fel, sosem csüggedtél…
De miért? Miért nem kértél tőlem soha semmit? Miért nem kérted a segítségemet?
Az öreg elmosolyodott:
— Miért tettem volna? – kérdezett vissza az Angyaltól. — Miért? Hiszen mindig megoldottam magam a dolgokat. Felneveltem rendes gyerekeket. Jó életem volt. Mit is kérhettem volna tőled?
— Hát így – sóhajtott fel a Védő. – Mégis… Mégis van valami, amit adhatok neked. Egy kívánság. Egy kívánságot teljesíthetek.
Hirtelen felemelte a kezét:
— Nem, nem! Tudom, mire gondolsz. De a gyerekeidnek vagy az unokáidnak nem adhatok semmit.
Figyelj rám. Egyetlen kívánság, de csakis neked szól!
Szeretnél nyerni a lottón? Vagy inkább körbeutaznád a világot? Vagy talán…
Talán szeretnél egészen az utolsó percig fiatal maradni?
Gondold meg jól. Minden a te kezedben van. Keveseknek adatik ilyen lehetőség. Ne pazarold el a kívánságodat!
Az öreg körbenézett, és felsóhajtott. A tavaszi nap olyan gyengéden sütött, a madarak pedig neki és az elhunyt feleségének énekeltek. Hiszen ő ott várt rá…
Az emberek mosolyogva sétáltak el mellette. Tavaszi hangulat lengte be a parkot, és a fű meg a levelek csodás illatot árasztottak…
Az öreg az Angyalra nézett, és azt mondta:
— Van egy kérésem. Egy kívánságom…
Valaha, sok évvel ezelőtt, nagyon távoli országba utaztam. És a szeretett macskámat a rokonaimra bíztam. Ők pedig…
Ők elvitték egy faluba, ahol nem igazán kellett senkinek…
Ott is érte el a vég – magányosan, elhagyva az emberét, akit annyira szeretett.
És azóta nem telt el egyetlen nap sem, hogy ne kértem volna tőle bocsánatot azért, hogy akkor elárultam! És most szeretnék neki mondani valamit.
— Állj! — szakította félbe az Angyal. — Tudnod kell: minden egyes szó egy év az életedből. Az ár magas. Készen állsz?
— Mennyi van még? — kérdezte nyugodtan az öreg.
Az Angyal egy pillanatra elhallgatott, majd így felelt:
— Kilenc év.
— Kilenc? Hiszen az egy örökkévalóság. Pedig ott, odaát, már várnak rám…
— Várnak — bólintott az Angyal. — A feleséged is könyörgött érted. Azt mondta, jó ember voltál.
— Köszönöm. Ez a legszebb dolog, amit csak hallhattam — suttogta az öreg. — De a kívánságom így is marad. Pontosan kilenc szavam van…
Add át az én Aliskámnak… Mondd meg neki…
Az öreg lehunyta a szemét, és kimondta:
— Aliska! Bocsáss meg, hogy akkor otthagytalak. Bocsáss meg, teljes szívemből bánom…
— Tizenhat — mondta az Angyal, kis szünet után.
— Túl sok? — kérdezte az öreg, miközben kinyitotta a szemét.
— Nem. Pont annyit mondtál, amennyit kellett. A kívánságod teljesült. Az életedhez… hét évet adtak.
— Hét?! Minek ennyi? Hiszen nem kértem hosszú életet… Ott várnak rám…
— Várnak — bólintott ismét az Angyal. — De még van valami, amit el kell végezned. Ez volt az utolsó próbatételed.
A zakóban lévő idős férfi felállt, és elindult az ösvényen. Az öreg utána nézett. Már épp kiáltani akart valamit, de meggondolta magát.
Ehelyett elmosolyodott. Mintha csak a felesége ülne mellette, átölelné, és valami gyengédet, kedveset súgna a fülébe… ahogy régen.
És aztán… valóban nyert a lottón. Körbeutazta a világot egy nagy fehér hajón. Újra húszévesnek érezte magát. Részt vett az unokái esküvőin…
És amikor eljött az idő, mellette volt a Védőangyala.
És ő meglátta…
A feleségét. És Aliskát. Várták őt. A felesége integetett, Aliska mellette állt. Mindkettőjük arcán a világ legszelídebb mosolya ragyogott.
Ilyen ez a történet. A kilenc szóról. Vagy a kilenc évről. Ahogy jobban tetszik…
