— Milyen feléről beszélsz?! – háborodott fel Katya. – Ványa, ezt a lakást az előző eladásából származó pénzből vettük, ahhoz meg a szüleim adták a pénzt!
— De házasságban vettük meg! Akárcsak az autódat, ha már itt tartunk!
— De az autót, te is tudod, a saját pénzemből vettem!
— Tudom. És akkor mi van? – elgondolkodott, fejben számolt. – Kötünk egy megállapodást: te kifizeted nekem az autó árának a felét, és én nem tartok igényt a lakásra!
— Hagyd már abba! Ennél lejjebb nem lehet süllyedni! – kiáltott fel Katya.
— Jogom van hozzá! – ordította Ivan. – És harcolni is fogok érte!
— Ványa, legalább kívülről maradj ember!
— Ember vagyok, és ez büszkén hangzik! – jelentette ki.
— Még azt is mondd, hogy büszke vagy arra, amit tettél? – Katya megrázta a fejét.
— Meg kellett bizonyosodnom, és most már biztos vagyok benne! Ehhez is jogom volt! – mondta fennhéjázva Ivan. – És most akarom a lakás felét!
— De megegyeztünk, hogy nem tartasz igényt a lakásra, ha kifizetem neked az autó árának felét! Az én autómét, jegyzem meg!
— Írásos nyilatkozattal! – vigyorgott gúnyosan. – Különben úgysem tudod bizonyítani!
— Ványa, az utolsó maradék lelkiismeretedhez szólok!
— A lakás felével a lelkiismeretem tökéletesen rendben lesz! – a vigyora még szélesebb lett.
— Szóval nem akarod békésen elintézni? – Katya kissé oldalra billentette a fejét, és a szeme sarkából nézett volt férjére.
— Jogom van ehhez a vagyonhoz! És meg fogom szerezni!
— Ványa, utoljára kérdezem: tényleg le akarsz menni a legaljára, vagy megmaradsz embernek?
— Jaj, csak nem akarsz fenyegetni? – nevetett fel. – Majd meglátjuk a bíróságon, ki üti át a mélypontot, és ki marad ember!
Túl sok tévét nézel! A te sorozataidból teljesen hiányzik az igazság!
De a kegyetlen valóság majd megtanít, milyen az engedelmes feleség! Már ha egyáltalán lesz még, aki rád néz!
— Na most figyelj ide, madárka! – Katya kihúzta magát és halványan elmosolyodott. – Szépen énekeltél, de elfelejtetted, hogy te csak egy sima sofőr vagy, még ha kamionos is, én meg két diplomával és egy rakás ismerőssel rendelkezem – köztük ügyvédek is vannak!
És én már konzultáltam is! Tudod, én tényleg békésen akartam elintézni mindent, de ha te így állsz hozzá, akkor pokol vár rád!
Katya és Ványa fiatal koruk óta ismerték egymást. Bár Ványa három évvel idősebb volt, a tinilányokat a velük egykorú fiúk általában nem igazán érdekelték. De egy baráti társaságba tartoztak, és barátok voltak.
Így alakult, talán mert már régóta ismerték egymást, de a barátságnál valamivel több alakult ki köztük. Végül alig várták, hogy Katya befejezze az egyetemet, és azonnal össze is házasodtak.
Bár a könyvelői diploma értékes volt, Katya lelke nem kívánta a számokat és a bizonylatokat. Dolgozhatott volna a szakmájában, de a szíve mást kívánt.
És le is kellett volna mondania erről, ha nem jön egy lehetőség.
— Nézd csak – mondta egyszer Ványa, amikor a fiatal házaspár a jövőjéről beszélgetett –, Katya, én kamionozom, három hétig úton vagyok, egy hétig itthon. Te meg itt beleőrülsz az unalomba.
De beszéltem a logisztikus lányainkkal, és ők jól keresnek! Amíg én járom az utakat, te tanulhatsz! Aztán majd te fogsz engem küldözgetni a fuvarokra!
– Hát az öt év! – húzta el a száját Katya.
– És akkor mi van? – vont vállat Ványa. – Legalább nem fogsz unatkozni! És könnyebb lesz várni rám! Ráadásul majd megérted, milyen nehéz és felelősségteljes munkám van!
Katya végzett a nemzetközi logisztikából, el is helyezkedett. Elkezdett tapasztalatot gyűjteni.
Először otthagyta az irodát, és otthonról dolgozott. Aztán elment egy másik céghez, majd végül önállósodott.
Egyéni vállalkozóként hivatalosan is dolgozni kezdett, és maga szervezte meg a fuvarozók és ügyfelek közti kapcsolatot, szép jutalékokat keresve.
A házasságuk ekkor már öt éves volt.
– Katyuska, nem ideje egy kisbabának? – kérdezte Ivan.
– De hát még lakásra sem gyűjtöttünk össze – mosolygott Katya.
– Majd ez lesz a motiváció!
Ekkor csatlakoztak a beszélgetéshez Katya szülei is.
– Kislányom, mi nyaralóra gyűjtöttünk – mondta Katya anyja –, de most, ha arra gondolok, hogy utazni kell, dolgozni kell ott… Apáddal úgy döntöttünk, nektek adjuk a pénzt! Tudtok venni egy kétszobás lakást!
– Anya? – csodálkozott Katya. – De ti nem is kerestetek annyit, honnan a pénz?
– Kislányom, évek óta gyűjtögettük – mosolygott az anyja. – Álmodtunk a nyaralóról, de most már… ugyan minek?
A lakást persze nem újépítésűként vették, hanem egy felújításra szoruló használtat. De Katya jövedelme és Ivan fizetése épp elég volt egy kisebb renoválásra.
Aztán megszületett a kislányuk, Dásának nevezték el.
– Ez az én égi ajándékom! – büszkélkedett Ivan. – Kértem, igyekeztem, és megjutalmaztak az erőfeszítéseimért!
Katya majdnem mondta, hogy lehet, igyekezett, de a lakásra a pénzt az ő szülei adták – de nem szólt. A lényeg, hogy az apuka boldog volt.
A kisbaba nem volt ok arra, hogy Katya feladja a munkát. Továbbra is logisztikusként dolgozott.
Volt már kialakult ügyfélköre, akik rendszeresen hívták kérdésekkel. De egy kisgyerek – akár akarja az ember, akár nem – időt és figyelmet követel.
Ekkor jutott eszébe Szveta, akivel együtt tanult logisztikát. Felajánlotta, hogy dolgozzanak együtt.
Szveta akkor még egy cégnél ült, alig kapva valamit, és nem mert kilépni a biztonságos, de korlátozott keretek közül. Ezért örömmel elfogadta Katya ajánlatát.
Az élet ment tovább. Amikor Dása hét éves lett, megszületett Mása. Katya és Szveta ekkorra már tovább fejlődtek, így kénytelenek voltak átcsábítani Natását a konkurenciától.
A bevált séma szerint, kicsi Másával a karján, Katya tovább dolgozott, és Dását sem hanyagolta el a nevelésben.
Nem, nem lehetett azt mondani, hogy unalmas élete lett volna. Mindent maga csinált. Ivan meg tovább járta az országot, mint mindig.
Otthon segített valamennyit, de ez csak jelképes volt, mert a háztartás nem volt az ő terepe. Katya inkább esténként hagyta rá a gyerekeket – bár legtöbbször a nővéréhez vitte őket, mikor ő elment a barátnőivel kikapcsolódni.
Kétszobás lakásban élni jó, de ha lehet háromszobást venni, hirtelen szűknek tűnik a kettő.
Erőt vettek magukon – és nem is kicsit!
– Ványa, ez valami hihetetlen! A nővérem, Ira, vett egy lakást az új házban! Háromszobásat!
– Add át neki az üdvözletem – morogta Ivan, pihenve egy fuvar után.
– Megtudtam, hogy a lakás közvetlenül alatta még eladó! Na?
– Na, mi? – értetlenkedett Ivan.
– Vegyük meg azt a lakást! Átjárhatunk egymáshoz, a gyerekek is maradhatnak ott aludni! – kacsintott Katya. – Még nem vagyunk öregek!
Ivan elgondolkodott.
– Tulajdonképpen, kényelmes lenne.
Később viccelődtek is:
– Átvágjuk a padlót, beteszünk egy csigalépcsőt, és lesz egy kétszintes lakásunk egy nagy, boldog családnak!
– Ha ezt megengedik nekünk – utalt Ivan arra, hogy nem igazán örül ennyire szoros szomszédságnak.
De a lakást megvették, a csigalépcső pedig maradt a „vicc” kategóriában.
Amikor Mása ötéves lett, Dása pedig tizenkettő, valami történt, ami végérvényesen véget vetett a házasságnak.
Ivan épp egy nem túl sikeres fuvarról tért haza, és emiatt már harmadik napja ünnepelte az „autóvezetők napját” erősen alkoholos állapotban. Katya pedig egyfajta konyhai „céges bulit” tartott a kolléganőivel.
Négyen ültek a konyhában. Beszélgettek, nevettek.
Ivan valamit mesélni kezdett, kissé elferdítve a történteket. Katya pedig – ahogy ez lenni szokott – felnevetett:
– Ugyan már, mit beszélsz? Nem is így volt! – és elmesélte, mi is történt valójában.
Teljesen hétköznapi eset, de Ivan reakciója, finoman szólva, furcsa volt.
– Hogy mersz félbeszakítani?! Ki a főnök a házban? Hogy képzeled, hogy befogod a számat?! Ki vagy te egyáltalán?!
Fontos megjegyezni: Katya alacsony, vékony nő volt – kb. 55 kiló.
Ivan egy lökéssel lelökte a székről, a falnak csapta. Aztán felugrott és meg akarta… megrúgni… az eszméletlen feleségét.
Ekkor reagált azonnal Natasa, aki nemrég szabadult egy bántalmazó férjtől. Megragadott egy széket, és széttörte Ivan hátán.
Ivan elájult.
Szveta és Natasa felkapták Katyát, kihozták a gyerekeket a szobából, és a nővéréhez menekültek, egy emelettel feljebb.
Másnap reggel Ivan virágokkal jelent meg a nővér ajtajában, és bocsánatért esedezett, ködös állapotra és rossz közérzetre hivatkozva.
Lehet, tényleg ködös volt a feje az italtól – de előtte soha nem emelte fel a hangját sem. Most pedig…
– Nem írok feljelentést, csak azért, hogy ne legyen rossz a lányok dossziéja. Dása rendőr akar lenni.
De együtt élni veled nem fogok többé! Csak válás! – mondta Katya.
Aznap este elment egy újabb fuvarra. Amikor két hét múlva visszajött, már egészen más ember volt.
Sértések és fenyegetések záporoztak – nemcsak Katya, hanem a lányok felé is.
Először Katya megdöbbent, majd nyugodtan kezdte rögzíteni a fenyegetéseket diktafonra. Ha nem is feljelentés, de elrettentésnek jó lesz.
A válás gyorsan ment. De Ivan nem volt hajlandó kiköltözni a lakásból.
– Aha, persze! Ne reménykedj! Itt vagyok bejelentve! A válás után is jogom van a feléhez!
– Miféle feléhez? – háborodott fel Katya. – Ványa, ezt a lakást a régi eladásából vettük, ahhoz meg az én szüleim adták a pénzt!
– Miféle feléhez? – háborodott fel Katya. – Ványa, ezt a lakást a régi eladásából vettük, ahhoz meg az én szüleim adták a pénzt!
– Mégis közösen vettük! – kiabált Ivan. – Együtt éltünk, együtt neveltük a gyerekeket, te meg most így akarsz elbánni velem?! Hát hogy mersz?
– Úgy, hogy nem akarok veled élni – halkan mondta Katya. – Fenyegetted a gyerekeidet! Fenyegetted a feleségedet! Megütöttél! Én nem fogok úgy élni, mint az anyád, aki éveken át tűrt! Én nem fogok hallgatni, sírni a konyhában, miközben te a tévét bámulod és sörözöl! Nekem ez nem kell!
– Ne gondold, hogy te vagy itt az okosabb! – Ivan közel hajolt. – Még megbánod!
Katya nem szólt. Csak ránézett. Aztán nyugodtan elment a rendőrségre.
A hangfelvételek alapján távoltartási végzést kértek és kaptak. Ivan kénytelen volt kiköltözni.
A lakásért indult harc a bíróságon folytatódott.
Katya ügyvédje határozottan érvelt: a lakás vételárának jelentős részét Katya szülei biztosították, erről voltak banki átutalások, tanúk, nyilatkozatok. Ivan nem tudott semmit bemutatni – csak a lakcímkártyáját.
A bíróság végül Katya javára döntött.
De Ivan nem adta fel.
Elkezdte zaklatni Katya szüleit, a nővérét, a kolléganőit. Névtelen leveleket küldött, rágalmakat terjesztett.
Akkor Katya egy pszichológustól kért tanácsot.
A nő csak annyit mondott:
– Az ilyen férfiak nem a szeretet miatt ragaszkodnak. Hanem a kontrollhoz. Ha elveszítik az uralmat, tombolnak. Nem azért harcol, mert szeret, hanem mert nem bírja elviselni, hogy elengedték. Az egyetlen esély, ha minden kapcsolatot megszakít vele, és nem reagál többé.
Így is tett.
A lányaival új helyre költöztek. A régit eladták – Katya nővére segített.
Ivan egy ideig még próbálkozott. De mivel sem választ, sem eredményt nem kapott, végül eltűnt.
Az utolsó üzenetében ez állt:
„Tönkretetted az életemet. Remélem, egy nap majd rájössz, mit vesztettél.”
Katya akkor csak annyit mondott:
– Én nem veszítettem el semmit. Én végre megszabadultam.
