MINDIG AZT HITTEM, HOGY A GYEREK ÖSSZEKÖT MINKET OLEGGEL, DE AZ ANYJA MINDENT TÖNKRETETT!
Mindig azt hittem, hogy a gyermek születése közelebb hoz majd minket Oleggel, hogy végre igazi családdá válunk. De álmomban sem gondoltam volna, hogy az anyja, Marina, mindent átvesz az irányítása alá – és hogy Oleg ezt engedni fogja.
Próbáltam határokat szabni, éreztetni, hogy ez a mi gyerekünk, a mi családunk. De semmi sem készíthetett fel arra az árulásra, arra a pillanatra, amikor ott álltam a küszöbön, újszülött lányommal a karomban, és fogalmam sem volt, hová mehetnék.
Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, a hetedik mennyországban jártam. Oleggel annyit beszélgettünk erről, álmodoztunk arról a napról, amikor végre megölelhetjük a kisbabánkat. Elképzeltem, ahogy együtt rendezzük be a gyerekszobát, neveket választunk, élvezzük a szülőség első napjait.
De nem én voltam az egyetlen, aki várta ezt a gyermeket. Marina is várta – csak épp egészen másképp.
Sosem kedvelt engem. Már az első találkozásnál világossá tette, hogy méltatlannak tart a fiához.
— Oleg jobbat érdemel, — csóválta a fejét minden alkalommal, amikor a közelében voltam.
De amint megtudta, hogy terhes vagyok, minden megváltozott. Csak éppen nem jó irányba.
Mintha a gyermek az övé lenne, nem az enyém. Mindenbe beleavatkozott.
— Kell valaki, aki elkísér az orvoshoz, — mondta, miközben már vette is fel a kabátját, esélyt sem adva arra, hogy nemet mondjak. — Te azt sem tudod, mit csinálsz.
Amikor elkezdtünk készülni a baba érkezésére, teljesen átvette az irányítást. Ő választott bútort, elutasította az én döntéseimet, és ragaszkodott hozzá:
— A gyerekszoba legyen kék. Fiú lesz.
Nehéz terhességem volt. Állandóan hányinger gyötört, alig tudtam enni. De Marinát ez nem érdekelte. Beállított a házba, zsíros ételek illatával borítva be mindent, miközben elégedetten nézte, ahogy Oleg falja a főztjét, én meg alig bírtam talpon maradni.
Nem bírtam tovább. Megkértem Olegget, hogy többé ne mondjon el neki semmit.
De valahogy, amikor elmentünk ultrahangra, hogy megtudjuk a baba nemét, Marina már ott ült a váróban. Megdermedtem. Honnan tudta?
— Kislány lesz, — mondta az orvos.
Megszorítottam Oleg kezét, a szívem hevesen vert. Annyira vártuk ezt a pillanatot. Egy kislány. A mi kicsi lányunk. Olegre néztem, hogy lássam a boldogságot a szemében.
Az arca felragyogott. De aztán megláttam Marinát.
Az ajkai vékony vonallá szorultak.
— Még egy fiút sem tudtál neki szülni, — sziszegte. — Örökös kellett volna.
Ökölbe szorítottam a kezem.
— Örököst minek? A videojáték-gyűjteményének? — tört ki belőlem. — És csak hogy tudd, a gyerek neme az apától függ, nem az anyától.
Marina szeme összeszűkült.
— Hazugság, — vágta rá. — A tested hibája! Soha nem voltál méltó a fiamhoz.
Az orvos zavartan köhintett, a nővér együtt érző pillantást vetett rám. Összeszorítottam a fogam.
— Menjünk, Oleg, — sóhajtottam.
A kocsiban Oleghez fordultam.
— Honnan tudta, hogy jövünk az ultrahangra?
Oleg elfordította a tekintetét.
— Én mondtam neki.
A düh elöntötte a testem.
— Megkértelek, hogy ne tedd! Kész vagyok tőle!
— Ő a nagymama, — felelte halkan.
Megráztam a fejem.
— Én meg a feleséged vagyok! Én hordom a gyerekünket! Tényleg ennyire nem számít, mit érzek?!
— Ne foglalkozz vele, — legyintett.
Könnyű mondani. Őt nem támadták. Ő nem volt egyedül. A férjem nem állt ki mellettem.
Amikor megindult a szülés, a fájdalom hirtelen tört rám. Minden elmosódott. Alig hallottam az orvosokat.
És aztán minden félrement.
Ahogy megszületett a kislányom, azonnal elvitték. Felé nyújtottam a kezem, de nem engedték, hogy magamhoz vegyem.
— Túl erős vérzés! — kiáltott fel az orvos.
A világ forogni kezdett. A hangok elhalkultak. Aztán – sötétség.
Amikor felébredtem, a testem üres héj volt. Azt mondták, alig éltem túl.
Aztán kicsapódott az ajtó, és berontott Marina, arca dühvel torzult.
— Miért nem szóltatok, hogy szülsz?! — ordította.
Oleg sóhajtott.
— Minden túl gyorsan történt.
— Ez nem mentség! — sziszegte.
Belépett a nővér, a karjában a kislányommal. A szívem összeszorult. De mielőtt magamhoz vehettem volna, Marina előrelépett, és kikapta a kezéből.
— Micsoda szépség, — motyogta, miközben ringatta.
Nagy nehezen felemelkedtem, és rekedten szóltam:
— Add ide.
— Éhes, — mondta a nővér.
Marina elmosolyodott.
— Adjatok neki tápszert.
Ekkor Oleg végre közbelépett. Óvatosan kivette a babát Marina kezéből, és nekem adta.
Zokogni kezdtem. Ő az enyém. És minden szenvedést megért.
Eltelt két hét. Marina továbbra is hívatlanul járt be, és megtagadta, hogy a lányomat a nevén szólítsa.
— Kis Lili, — mondogatta mosolyogva.
— A neve Anna, — javítottam ki.
Marina úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Oleg is hallgatott.
Egy nap újra megjelent, egy borítékkal a kezében.
— Mi ez? — kérdezte Oleg, összevont szemöldökkel.
Marina elmosolyodott.
— Bizonyíték. Katya megcsalt téged.
Oleg keze megremegett, elolvasta a papírt, és az arca elsötétült.
— Pakolj össze. Egy órád van, — mondta, rám sem nézve, majd kiment.
Elakadt a lélegzetem.
— Mit műveltél?! — kiáltottam Marinára.
Összefonta a karját.
— Sosem voltál méltó hozzá.
Erősebben szorítottam magamhoz Annát.
— Ez a teszt hamis!
Marina megvonta a vállát.
— Olegnek igazi feleség kell. Olyan, aki fiút szül nekem.
A dühöm felrobbant. Összepakoltam, elvettem Oleg fogkeféjét, és elmentem.
Néhány nappal később megcsináltam az igazi tesztet.
Megjelentem az ajtajuknál. Oleg nyitott ajtót.
— Mit akarsz?
Átadtam neki a borítékot.
— Ez az igazi teszt. A fogkefédről vettem mintát.
Felnyitotta.
— 99,9% — suttogta.
— Anna a te lányod, — mondtam.
Oleg rám nézett.
— Katya, kérlek… bocsáss meg…
Megráztam a fejem.
— Nem. Nem is gondolkodtál. Egyszerűen kidobtál minket.
— Szakítok vele! Csak gyere vissza!
Hátrébb léptem.
— Elválok. És teljes felügyeletet kérek.
Oleg utánam nyúlt, de én elindultam.
Amikor elmentem, egy dolgot tudtam biztosan: Anna és én rendben leszünk.
