AMIKOR MEGVETTEM A MOSTOHÁM NAGYANYJÁNAK HÁZÁT, NEM GONDOLTAM, HOGY ÉVEKKEL KÉSŐBB VISSZAJÖN ÉRTE – MINDENNEL EGYÜTT, AMI BENNE VAN.
Amikor 2021-ben megvettem a mostohám nagyanyjának házát, tudtam, hogy hosszú, kemény munka vár rám. De azt álmomban sem hittem volna, hogy miután beleadom a szívem, lelkem és az összes pénzem, a mostohám egyszer csak megjelenik, és követeli, hogy adjak vissza mindent.
Amikor először beléptem a házba, olyan dohos szag csapott meg, hogy majdnem köhögni kezdtem. Penész, romlott étel és valami más – savanyú, nehéz, nyúlós szag. A bejárati ajtó alig nyílt ki, annyi szemét torlaszolta el. Vállal kellett belöknöm, hogy bejuthassak.
Cipők, újságok, üres dobozok – minden szanaszét hevert a küszöbnél. A poros csillár gyenge fénye alig szűrődött át a lomokon. A padló, a bútorok – mindent vastag szemétréteg borított. Először még azt sem tudtam megállapítani, hol ér véget az előszoba, és hol kezdődik a nappali.
– Ez rosszabb, mint gondoltam… – suttogtam döbbenten.
Mögöttem ott állt a mostohám – Galina Ivanovna. Karba tett kézzel, arca kifejezéstelen.
– Igen, szörnyű – mondta közönyösen. – Ezért nem akar senki semmit kezdeni vele. Túl nagy nyűg. De te akartál saját házat – tessék, olcsón a tiéd lehet.
Az anyja, Vera Arkagyjevna egész életében kényszeres gyűjtögető volt. Sem Galina, sem a testvérei nem akarták felszámolni ezt a borzalmat. Egy alkalommal Galina mintegy mellékesen megjegyezte:
– Ha vállalod a takarítást – a tiéd lehet. Húszezer dollárért.
Akkoriban ez hihetetlenül jó üzletnek tűnt. Hat szoba, négy és fél fürdő, hatalmas telek. Épp csak betöltöttem a huszonhatot, és arról álmodoztam, hogy saját otthonom legyen.
„Ugyan, mennyi munka lehet vele?” – gondoltam naivan.
A választ akkor kaptam meg, amikor ott álltam a rémálom közepén.
– Biztos vagy benne, hogy minden benne van az üzletben? – kérdeztem.
– Teljesen. A ház, a holmik, a lom – minden a tiéd. Mi nem akarunk vele többé foglalkozni.
Egy héttel később aláírtuk a papírokat. Most már a ház és minden benne az enyém volt. Nem is sejtettem, mennyire meg fogja ez változtatni az életem.
Másnap munkához láttam. Volt egy tervem. Vagyis azt hittem. De semmilyen terv nem készíthetett volna fel arra, amit ott találtam.
Minden egyes szoba rosszabb volt, mint az előző. A konyha… A mosogatóban rohadó tányérok, rászáradt ételmaradékok. A spájzban befőttek elmosódott címkékkel. Az egyik hálószobában a plafonig tornyosultak a ruhásdobozok, a poruktól állandóan tüsszögtem.
Nap végére csupa kosz voltam, a testem sajgott, a kezem remegett. Lerogytam egy törött fotelbe, és kétségbeesve körülnéztem.
– Mibe vágtam bele? – suttogtam. És komolyan elgondolkodtam, hogy feladom.
De nem tettem.
Néha igazi kincsek kerültek elő: régi újságok alól ezüst étkészlet, egy szekrényből antik óra. De az igazi felfedezés a fő hálószobában várt rám.
Egy halom takaró alatt egy fából készült ládát találtam. A szívem gyorsabban vert, amikor kinyitottam. A megsárgult textíliák között régi ékszerek lapultak: brossok, nyakláncok, egy finoman gravírozott karperec.
– Ez nem semmi… – suttogtam, miközben egy gyöngy nyakláncot tartottam a kezemben. Ez nemcsak szép volt – felbecsülhetetlen értékű.
És az ékszerek alatt – egy ruha. Esküvői. Csipkével, hosszú ujjakkal, magas nyakkal. Igazi vintage csoda. Évtizedek múltán is puha volt az anyaga. Felemeltem a fény felé.
– Ha valaha férjhez megyek – mondtam –, ez lesz az én ruhám.
Ez a felfedezés erőt adott. Egy éven át nem kíméltem magam. Minden szabad percemet, minden megspórolt filléremet a házba fektettem. Új tető, vízvezeték, felújított padlók… Szinte életet leheltem minden sarokba.
Régi fotókat, képeslapokat, játékokat találtam, és visszaadtam Galinának és a családjának.
– Ezzel nem kellett volna ennyit törődnöd – mondta, amikor átvette a dobozt.
– Ez a ti családi történetetek – válaszoltam.
– Csak örülünk, hogy már nem a miénk.
A közönyük meglepett. Nekik mindegy volt. De nekem nem.
Évek teltek el, a ház átalakult. A dohszag eltűnt, minden fényben úszott. Friss festék, ragyogó padlók – ez már otthon volt. Az én otthonom.
Aztán feltöltöttem egy fotót.
Befejeztem a ruha restaurálását. Úgy állt rajtam, mintha rám öntötték volna. Felvettem a gyöngy nyakláncot, megálltam a régi tükör előtt, és készítettem egy képet.
Felirat: „Ez a ruha új életet kapott. Alig várom, hogy igazán viselhessem!”
Pár óra múlva – üzenet. Galina unokahúga. Alig ismertem.
„HOGY MERÉSZELED? Ez családi ereklye! SEMMI JOGOD hozzá, hogy viseld!”
Megdermedtem.
Ereklye? Hát ők mondtak le róla!
Következő üzenet: „ELLLOPTAD! A nagymama SOHA nem akarta volna, hogy egy idegen viselje a ruháját. Add vissza! Vagy eljövök érte!”
Forrt bennem a düh. Ennyi munka után – most hirtelen mégis tartozom valamivel?
Pár nappal később – kopogás. Kinyitom. Galina.
– Hát ez… – mondta, ahogy végignézett a felújított homlokzaton. – Bejöhetek?
Kelletlenül beengedtem. Galina végigsimította a korlátokat, hitetlenkedve nézett körbe.
– Te tényleg helyrehoztad ezt mind…
– Négy év munkája – mondtam. – És nem kevés pénzé.
Az arca megváltozott. A mosoly eltűnt.
– Vissza akarom kapni a házat – mondta.
Pislantottam.
– Tessék?
– Kifizetem azt a húszezer dollárt. Ez így igazságos. És természetesen visszaadod a családi értékeket is.
Felnevettem.
– Komolyan mondod?
– Ez az anyám háza. Az ő emlékei. Ez a miénk.
– Az volt. Most már az enyém. Te magad adtad át mindezt. És most, hogy éveket és tízezreket fektettem bele, vissza akarod venni?
Galina elvörösödött.
– Önző vagy.
Mély levegőt vettem.
– Visszaadom a házat. Piaci áron.
Elfehéredett.
– Piaci áron? Az pedig…
– Több mint négyszázezer.
A szája kinyílt… aztán becsukódott. Megfordult, és elment.
– Ez még nem a vége! – vetette oda búcsúzóul.
Becsuktam az ajtót.
– De igen, Galina – suttogtam. – Ez pontosan a vége.
