Dima hazafelé ballagott a hátizsákjával, ami nehezebbnek tűnt, mint valaha. Minden lépés fájdalmas volt, a válla lehorgadt, a tekintete nem szakadt le a megrepedezett járdáról. Még csak nyolcéves volt, de a szíve már olyan terhet cipelt, amit még egy felnőttnek is nehéz lenne elviselni.
Az iskolában mindenki izgatottan készült a „Szuperhősök napjára”, kivéve Dimát. A szíve sajgott — tudta, hogy a nagymamája, Marija Ivanovna — az ő szeretett „Mimi” — nem engedheti meg magának a hőn áhított Pókemberes pólót.
Amikor Dima odaért a kis házukhoz az egyik barátságos kis utca szélén, meglátta Mimit a kertben — dolgos kezei éppen zöldségeket szedtek.
— Mimi, beszélhetnénk? — szólította meg, hangja dühösen remegett.
— Egy pillanat, drágám! — válaszolta vidáman, mit sem sejtve arról, mi zajlik a fiú lelkében.
Bent a házban Dima a sarokba vágta a hátizsákját, és véletlenül leverte a fényképet, amin még csecsemőként látható a szülei karjában. Az üveg pókhálószerűen repedt meg, mintha csak az emlékeiket törte volna darabokra. Dima szíve összeszorult. Eszébe jutottak Mimi történetei arról, hogyan veszítette el a szüleit autóbalesetben, amikor még egyéves sem volt. Azóta csak ketten voltak — ő volt számára minden.
Mimi sietve lépett be a házba, még a kerttől piszkos kötényt sem vette le.
— Mi történt, kis hősöm?
Dima szeme megtelt könnyekkel.
— Mimi, meg tudnád venni nekem a Pókemberes pólót? Kérlek?
— Ó, édesem — mondta halkan, remegő hangon. — Megpróbálom, ígérem.
Marija Ivanovna elhatározta, hogy örömet szerez az unokájának. Minden zugot átkutatott — a süteményes dobozt, a párnák alját, még a falról leváló tapéta mögé rejtett régi konzervdobozt is. Mindössze tíz dollárt tudott összeszedni.
— Hamarosan jövök, napocskám — mondta határozottnak tűnve, bár a szíve nyugtalanul vert.
A helyi boltban Mimi szeme felcsillant, amikor meglátta a kirakatban a Pókemberes pólót. De a remény azonnal szertefoszlott, amikor az eladó közölte az árat — hatvanöt dollár. Sokkal több volt, mint amennyije volt. Üres kézzel és nehéz szívvel távozott a boltból.
Aznap este Dima csendben evett. Még jóéjtpuszit sem adott a nagymamájának, ahogy máskor mindig. Marija Ivanovna látta, mennyire szomorú, és úgy döntött, cselekszik. Amikor Dima elaludt, óvatosan levette a Pókember-posztert a falról, és mintaként használva kötni kezdett. Megfáradt ujjai egész éjjel dolgoztak, öltésről öltésre, szeretettel és gondoskodással.
Hajnalban Mimi felemelte a művét — egy saját készítésű Pókemberes pulóvert.
— Dimocska, van egy meglepetésem! — szólt boldog mosollyal.
Dima szeme elkerekedett, amikor meglátta a pulóvert. Egy pillanatra csalódottság suhant át az arcán, de gyorsan elrejtette, és mosolyt erőltetett magára.
— Nagyon tetszik, Mimi! — kiáltotta, és szorosan átölelte.
De az iskolában az öröm hamar fájdalommá változott. Az osztálytársai nevetni kezdtek és csúfolódni.
— Gyapjú-Pókember! Ez aztán vicces! — kiáltotta egy lány.
Dima arca lángolt, és kiszaladt az osztályból, majdnem nekiment Pickford tanár úrnak.
Amikor a tanár meglátta a fiú könnyeit, azonnal megértette, mi történt. Visszatérve a terembe, a nevető gyerekeket találta ott, és úgy döntött, hogy a szimpla rendreutasítás nem elég — igazi jóságleckére van szükségük. És már meg is volt a terve.
A hétvége végtelennek tűnt Dimának. Félt visszamenni az iskolába. De hétfőn valami csodálatos történt. A gúnyolódás helyett mosolyok és csodáló pillantások fogadták. A terem sarkában pedig maga Pickford tanár úr állt — teljesen ugyanolyan Pókemberes pulóverben!
— Mit szólsz, szuperhős? Csináljunk egy közös fotót? — kérdezte mosolyogva, miközben elővette a telefonját.
Dima szemei megteltek boldogsággal.
— Honnan tudta, Mr. Pickford? — suttogta.
— Mondjuk úgy, hogy a nagymamád igazi művész — kacsintott a tanár.
A következő napokban a gyerekek másként kezdtek tekinteni a pulóverre. Hamarosan a szülők is rendelni kezdtek Marija Ivanovnától, és az ő szerény hobbija valódi vállalkozássá nőtte ki magát.
Ahogy a nap lemenőben volt, Mimi huncut mosollyal fordult az unokájához:
— Mit szólnál egy kis ünnepléshez, kis szuperhősöm? Azt hallottam, új Pókemberes attrakció van a parkban!
Dima arca felragyogott.
— Tényleg elmegyünk, Mimi?
Nevetett, a hangja ugyanolyan meleg volt, mint az a szeretettel kötött pulóver.
— Hát persze, kiscicám. Minden szuperhős megérdemel egy szabadnapot.
Kéz a kézben indultak el a park fényei felé. És Dima megértett valami fontosat: az élet lehet nehéz, de mindig vannak őrangyalok — néha Pókemberes pulóvert viselnek, néha pedig ők kötnek ilyet.
