Naszti tizenöt éves volt, amikor az anyja újra férjhez ment. Oleg kedves volt, figyelmes, talán túlságosan is. Anyja azt mondta: „Örülj, hogy végre van apád.” Naszti bólintott. Hallgatott. Oleg furcsán nézett rá, amikor anyja elment a boltba. Egyszer csokit hozott, és azt mondta: „Teljesen felnőtt lettél.”
Eltelt néhány hónap. Naszti már nem evett rendesen — savanyút kívánt, szédült. És a hasa… nőtt. Lassan, de feltűnően. Anyja nem vette észre — lekötötte az új élet: a férj, a felújítás, a konyhai fotók.
Egy este, amikor meglátta, hogy Naszti a hasát fogja és fájdalmasan grimaszol, megijedt: – Megbetegedtél? Naszti hallgatni akart. De… a könnyek megelőzték a szavakat.
Másnap reggel elmentek a nőgyógyászhoz. A fiatal doktornő a vizsgálat után elsápadt. Átment a szomszéd rendelőbe, és hívta a főorvost. – Terhesség. Körülbelül öt hónapos. – Ez lehetetlen! – kiáltott fel az anyja. – Hiszen… ő még gyerek! – Beszéljenek vele. De kérem, ne kiabáljon.
Naszti a földre nézett. Hallgatott. Aztán alig hallhatóan megszólalt: – Azt mondta, hogy ez szerelem. Hogy szép vagyok. És hogy anya úgysem értené meg.
Anyja lerogyott egy székre. Néhány percre mintha kikapcsolt volna. Aztán felállt. És hirtelen – megfogta Naszti kezét. Erősen. Igazán. – Bocsáss meg. Bocsáss meg… Mindent láttam, de nem akartam látni. Többé nem hagylak magadra.
Eltelt egy év. Naszti egy kis tárgyalóteremben ült, karjában egy csecsemővel. Anyja mellette. Oleg börtönbüntetést kapott. Hosszút. De a legfontosabb – Naszti visszanyerte a hitét. Önmagában. A körülötte lévő nőkben. Abban, hogy az anya lehet igazi. Nem mindig az első perctől. De örökre.
Abban a tavaszban, amikor a fák éppen kezdtek kizöldülni, és a levegő tele volt reménnyel, Naszti visszatért az iskolába. A tanulás nem volt könnyű – az osztálytársak suttogtak, néhányan furcsán néztek. De voltak olyanok is, akik csendben csokit tettek a padjára, vagy csak rámosolyogtak.
A kislánya, Masa, apró volt, puha pofikával és mély tekintettel. Néha Naszti ránézett, és arra gondolt: „Hogy lehet, hogy a legszörnyűbb pillanatban jöttél a világra… és mégis te lettél a megmentésem?”
Anyja most már más volt. Nem tökéletes – de valódi. Fáradt, igen. De minden reggel összekészítette Masát a bölcsődébe, teát hozott Nasztinak, megsimogatta a hátát, amikor az ok nélkül sírt. – Nem vagy egyedül, hallod? – mondta. – Együtt vagyunk. Örökre.
Néha Naszti rémálmokra ébredt. A támogató központ pszichológusa azt mondta, ez természetes. Hogy a fájdalom nem gyengeség. Hanem emlék, amit meg lehet ölelni… és el lehet engedni.
Egyszer, az iskolai kiállításon, Naszti egy rajzot hozott: két nő tart egy kisbabát a karjában. Alul a felirat – „Itthon vagyok”. A tanárnője megtörölte a szemét. Az anyja pedig csak megölelte – erősen, ahogy akkor, az orvosi rendelőben.
Eltelt még két év. Naszti magántanulóként leérettségizett. Felvételt nyert pszichológia szakra – segíteni akart a lányoknak, akik olyan helyzetbe kerültek, mint ő valaha. Néha álmodott a múltról. De reggel mindig ott volt a fény. És Maska, aki odaszaladt hozzá: – Anya, te vagy a legjobb a világon! És Naszti mosolygott. Újra. Igazán.
Öt év múlva Naszti megnyitott egy kis szobát a kerületi könyvtárban. Az ajtón egy tábla: „Nem vagy egyedül.” Ez nem volt központ, sem kényelmes foteles rendelő. Csak egy szoba, ahol a lányok csendben ülhettek. Beszélgethettek. Vagy csak hallgathattak.
Az első napon senki nem jött. A másodikon – egy lány. Üres tekintettel, remegő ujjakkal. Naszti teát hozott neki. Leült mellé. – Nem kell beszélned. Csak legyél itt. Egy hét múlva már öten voltak. Egy hónap múlva – tizenkettő. Aztán jött az alapítvány, a pszichológusok segítsége, az önkéntesek. Mindezt Naszti esténként csinálta, amikor Masa már aludt, összebújva a plüssmackójával.
Egy este együtt tettek ki egy új levelet a falra: „Köszönöm. El akartam tűnni. Most már élni akarok. Megmentettetek.” Masa megkérdezte: – Anya, ez rólad szól? Naszti elgondolkodott. Aztán bólintott: – És rólad is. Te mentettél meg először.
Azon az éjszakán Naszti először aludt el hosszú idő után szorongás nélkül. Már nem félt. Ő lett a fény. És ezt a fényt már semmi nem olthatja ki.
