Viktor Szergejevics azok közé tartozott, akikről a városban tiszteletteljesen, de visszafogottan beszéltek. Milliárdos volt, több vállalkozás tulajdonosa, olyan ember, akit az utcán vagy tárgyalásokon senki nem szólított meg csak úgy. Nem volt családja, nem voltak barátai – csak egy könyvelője, testőrei és személyi sofőrje. Minden, amit épített, betonból volt, hideg és kemény – akárcsak a szíve, amely egy napon belefáradt a dobogásba.
Aznap este a penthouse erkélyén ült, ahonnan a sötét városra nyílt kilátás. A borospohara már majdnem üres volt, amikor különös üledéket vett észre az alján. „Méreg” – ismerte fel azonnal. Nem érzett pánikot, sem félelmet – csak tompa felismerést: ennyi volt. Megölik.
És hirtelen, hosszú évek után először, feltette magának a kérdést: kire marad mindez? Eszébe jutott az a kislány, akit aznap reggel látott – mezítláb, a metró közelében. Nem pénzt kért, hanem figyelmet. Apró volt, vékony kabátban, hatalmas, világos szemekkel. Akkor elsétált mellette. De most… most rá gondolt az utolsó percekben.
Felkelt, nehezen lélegezve bement a dolgozószobájába, és felhívta az ügyvédjét. Az éjszaka folyamán megváltoztatta a végrendeletét, minden vagyonát egy jótékonysági alapítvány számlájára utalta, amelyet róla nevezett el – Milana, a kislány után. A megjegyzésben ezt írta: „Minden, amire többé nincs szükségem, lehet számára egy kezdet.”
És reggel…
Felébredt. Élt. Nem volt semmilyen méreg – csak ritka, drága bor természetes üledéke. Tévedés volt. De már nem lehetett visszacsinálni. Minden át lett utalva, alá lett írva, jogilag véglegesítve. Milana lett a város leggazdagabb kislánya.
Kiment az utcára. Testőrök nélkül, öltöny nélkül. És először – könnyű szívvel. Aznap megtalálta őt. Ugyanott ült, ugyanazokban a cipőkben, amelyekből már régen kinőtt. Leült mellé. A kislány ránézett és elmosolyodott.
— Kérsz egy kakaót?
— Ki maga?
— Csak egy ember, aki ma elölről kezdte az életét.
És attól a reggeltől kezdve új történet kezdődött. Nem a pénzről. Hanem a melegségről. A választásról. A második lélegzetről, amely néha csak akkor jön el, amikor azt hiszed, hogy minden véget ért.
Egy kis sarki kávézóban ittak kakaót. Milana két kézzel fogta a bögrét – mintha attól félne, hogy a melegség elszökik. Viktor őt nézte, és azon kapta magát: milyen kevés kell egy gyermeknek ahhoz, hogy boldognak érezze magát. Elég, ha nincs egyedül.
Levette a kabátját, és a vállára terítette. Aztán csendben elővette a telefonját, felhívta az ügyvédjét, és csak annyit mondott:
— Keressék meg az anyját. Ha még él.
Milana lesütötte a szemét.
— Anya meghalt… Apám meg sosem volt.
Viktor összeszorította ajkait. A szíve összeszorult, el kellett fordulnia. Régen ilyenkor egyszerűen csak utalt volna pénzt, és elment volna. De most – nem. Nem akarta elengedni. Sem őt, sem ezt a különös érzést, amit évek óta először érzett: hogy szükség van rá.
Néhány nappal később elhozta Milanát az árvaházból. Mindent megvett neki – meleg pizsamától kezdve egy akkora plüssmackóig, mint ő maga. De legjobban annak örült, ami a legegyszerűbb volt:
— Lesz saját szobám? Igazi?
Viktor bólintott.
— És saját szekrényed, könyveid. És annyit rajzolsz, amennyit csak akarsz.
Milana becsukta a szemét, és halkan suttogta:
— És nem tűnsz el?
Viktor leguggolt, megfogta a kezét:
— Megígérem. Soha.
Eltelt három hónap. Együtt látták őket a parkban, színházban, boltban. A férfi, aki korábban senkire sem nézett rá, most nevetett, amikor Milana fagylalttal a kezében felé szaladt. Elfelejtette a penthouse-t – most egy meleg otthonuk volt a város szélén. Kandallóval. Fényképekkel. Süteményillatú szobákkal.
Egy este Milana odament hozzá, és a vállára hajtotta a fejét.
— Tudod — suttogta —, nem akarok gazdag lenni. Csak azt akarom, hogy itt legyél.
Viktor lehunyta a szemét. És ebben a csendben, a gyerekrajzok és a meleg fény között megértette: először az életében nincs egyedül. És ez – az igazi gazdagság.
Eltelt tíz év.
Milana felnőtt. Már nem az a vékony kislány volt a régi cipőkben – most egy fiatal nő volt, jóságos tekintettel, amelyben még mindig ott égett a fény. Az orvosi egyetemen tanult, arról álmodott, hogy gyermekközpontot nyit, segített az alapítványnál, amelyet róla neveztek el. De a legfontosabb – még mindig ott volt annak az oldalán, aki egykor egyszerűen csak odalépett hozzá, és ott is maradt.
Viktor Szergejevics megöregedett. A betegség csendesen jött el. Már nem irányított vállalkozásokat, nem járt megbeszélésekre. Abban a házban élt, ahol valaha megígérte a kislánynak, hogy nem tűnik el.
És ő betartotta az ígéretét.
Milana minden reggel teát főzött neki. Felolvasta az újságokat, ahogy egykor kérte. Hozta a képeket az önkéntes utakról. Este pedig csak ültek egymás mellett. Szavak nélkül. Sietség nélkül.
— Milana… — mondta egyszer Viktor, alig hallhatóan — tudod, azt hittem, hogy én mentettelek meg téged.
Ő elmosolyodott, megfogta a kezét:
— De nem érted… Te saját magadat mentetted meg.
Viktor lehunyta a szemét. A mellkasában béke volt. Nem fájdalom. Csak melegség. Mintha valaki végre eljutott volna az élet legfontosabb pillanatáig.
Amikor elment, a város gyászolt. De Milana nem sírt. Mert ő ott maradt – a házban, amelyet együtt építettek. Az alapítványnál, amely olyanokat mentett meg, mint ő. Azokban a levelekben, amelyeket Viktor minden születésnapjára előre megírt neki.
És benne – abban a hajdani hajléktalan kislányban, aki egy napon csak kinyújtotta a kezét… és cserébe egy egész világot kapott.
