A fiú halkan résnyire nyitotta az ajtót, és belépett a lakásba. Elmaradt a megszokott: „Anya, itthon vagyok!” Veronika rögtön észrevette, hogy valami nem stimmel — a fia nem vette le a cipőjét, nem hallatszott a kabát cipzárjának hangja, sem a téli ruha susogása. Nem mozdult, nem fújtatott, mint máskor.
– Timoska, te vagy az? Vettem heringet, a krumpli majdnem kész, mindjárt vacsorázunk.
Csend.
– Timofej?
Veronika aggódva megtörölte a kezét a konyharuhába, és sietett a folyosóra. Egy pillantás a fiára – és minden világossá vált: valami történt. A fiú zavartan állt, mintha egy másik világban lenne. A tekintet, amit az anyjára vetett, nyugtalansággal töltötte el őt. Megfogta fia kabátjának gallérját, és aggódva nézett az arcába:
– Megvertek? Vagy te bántottál valakit?
– N-nem… Anya… Ott…
A fiú egész testében remegett, alig tudta visszatartani a könnyeket, amelyek már-már kibuggyanni készültek.
– Mondd el, ne titkolj semmit!
– Anya, ott egy kutya… A kukában. Megsérült. Nem is igazi kuka, hanem egy pincébe vezető lejáró a ház alatt. Segíteni akartam neki, de rám morgott. Ott fekszik, és nem tud felállni, anya, pedig kint hideg van. Még szemetet is dobtak rá.
Veronika megkönnyebbülten felsóhajtott – legalább a fiával minden rendben van.
– Hol van pontosan az a kutya? A mi házunknál?
– Nem, az utca túloldalán, ahol hazafelé jövök az iskolából. Gyerünk anya, segítenünk kell neki!
– Próbáltál szólni valakinek? Egy felnőttnek?
– Próbáltam. De senki sem akart segíteni. Csak legyintettek – mondta Timofej, és lehajtotta a fejét.
– Figyelj, Timofej. Már késő van, és sötét. Vetkőzz le, vedd le a kabátot. Lehet, hogy a kutya csak elfáradt, és lefeküdt pihenni.
– Nem, biztosan nem tud felállni.
– Csak úgy tűnt neked. Holnap reggel megnézzük. Ha még ott lesz, kitalálunk valamit. Felhívjuk az állatmentőket vagy egy menhelyet. Rendben? Most pedig öltözz át, egészen átfagytál.
Timofej vonakodva kezdte kigombolni a kabátját.
– Anya, és ha megfagy éjszaka?
– Hiszen ez egy kutya, Timofej. Ráadásul kóborkutya, hozzászokott az utcához. Van bundája, fel tud melegedni. Minden rendben lesz.
A fiú vonakodva beleegyezett, levetkőzött, és bement kezet mosni. Megnyitotta a meleg vizet, és a hidegtől elgémberedett tenyerét a langyos sugár alá tartotta, de nem tudta kiverni a fejéből, amit látott. A kutya szemei lebegtek előtte – rémült, fájdalmas tekintet. Eszébe jutott, hogyan nézett be a sötét pincelejáróba, amely kukaként szolgált. Onnan egy keverék kutya nézett vissza rá, nem fajtatiszta, csak egy sima, vörös foltos keverék. Vajon mióta fekszik ott? Miért nem tud felkelni? A gondolatok gyomorszorító fájdalmat okoztak neki.
Aznap este a barátjával játszott. Elég enyhe idő volt, ahhoz képest, hogy tél volt, de a fagy kitartott, és a hó vastagon fedte a földet. Hosszan csúszkáltak a domboldalon – hol szánkóval, hol csak úgy a csizmájukon, képzelve, hogy snowboardosok. Amikor elindultak haza, úgy döntöttek, levágnak az úton, és egy keskeny ösvényre tértek rá a házak között. Mi késztette Timofejet, hogy hirtelen visszanézzen a sötét szemétledobó felé? A sötétben szempár csillant meg. Először azt hitte, macska. Aztán odamentek közelebb – és meglátták… a kutyát.
– Fogd meg a lábam, megpróbálom kihúzni!
Timofej a nyílás mellé feküdt a földre, és lenyújtotta a karját. De a kutya azonnal morogni kezdett.
– Hagyd már, gyere, menjünk haza. Biztos csak alszik – mondta a barátja.
– Kutyus, kutyus! Gyere ide! Tyu-tyu, tyu-tyu! – hívogatta Timofej a kutyát, de az meg sem mozdult. – Gyere ide, szépségem, segíteni akarok! – nem adta fel a fiú, egyre mélyebbre hajolva a nyílásba. A kutya válaszul csak halkan, de fenyegetően morgott.
Timofej bekapcsolta a telefonján a zseblámpát, és bevilágított a nyílásba. A halvány fényben meglátszottak a kutya szőrének csomói, melyeket harapásnyomok tarkítottak, hátsó lábán pedig mély, vérző seb tátongott. Hogy lehetne sorsára hagyni egy ilyen szerencsétlen állatot?
Egész fél órán át állt ott a tizenegy éves Timofej a nyílás mellett, várva, hogy arra jöjjön valaki, és alig visszafojtott könnyekkel könyörgött a járókelőknek, hogy segítsenek kiszabadítani a kutyát. De senki sem állt meg. Fiatal srácok, felnőtt férfiak, még idős emberek is – mind csak legyintettek.
– Ugyan már, minek ez neked? Menj haza, ne nyúlj hozzá. Ha akar, majd kijön magától – mondta az egyik férfi közönyösen végigmérve a fiút.
Végül Timofej barátja is elment, azzal az indokkal, hogy éhes. A fiú egyedül maradt. De nem tudott elmenni, nem hagyhatta ott a kutyát.
Reggel Timofej a szokásosnál korábban ébredt. Gyorsan felöltözött, és kiment az előszobába. Veronika, az anyja, már indulni készült munkába.
– Anya, el akarok menni megnézni, mi van a kutyával – mondta álmosan.
– Timofej, biztos vagyok benne, hogy már nincs ott. Feleslegesen aggódtál, és nem is aludtál rendesen emiatt a butaság miatt – sóhajtott a nő.
Timofej nem válaszolt semmit. Gyorsan felöltözött, és kirohant a házból. Amikor a nyíláshoz ért, újra belenézett. A kutya még mindig ott volt. Mozdulatlanul feküdt, összegömbölyödve, és alig vette a levegőt.
– Anya, még mindig ott van! – mondta remegő hangon telefonon az anyjának. – Nem hagyhatjuk így!
– Jól van, kitalálok valamit – felelte Veronika, próbálva megnyugtatni a fiát.
A nő elkezdte hívogatni a különböző szolgálatokat, hátha talál valakit, aki segíthet. A mentőszolgálatnál azt mondták, hogy ez nem tartozik a feladatkörükbe, a házkezelő cég pedig, amely a szeméttárolókért felelős, egyenesen megtagadta a segítséget.
– Anya, megtudtál valamit? Még mindig ott van… – hívogatta Timofej minden szünetben, képtelen volt nyugton ülni.
Délre Veronika már nem tudta, mit tegyen. Ekkor felhívta a barátnőjét, Natalját.
– Natalja, teljesen tanácstalan vagyok… Timofej talált egy kutyát. Bajban van, és senki nem hajlandó segíteni.
A barátnő azt javasolta, forduljon egy állatmenhelyhez. Megkereste az „Elin otthona” nevű menhely elérhetőségeit, és felvette a kapcsolatot az önkéntesekkel.
– Jövünk, ne aggódjanak – válaszolták, miután meghallották, mi történt.
Timofej a helyszínen várta őket, miután meglógott az utolsó óráról. A nyílásnál állt, és kedves szavakkal simogatta a kutyát.
– Itt van! Itt van! – kiáltotta, amikor meglátta az érkező önkénteseket.
A fiatal önkéntes lány lemászott a szemétledobó nyílásába, kezében szorosan tartva egy pokrócot. A többi önkéntes biztosította őt, lábánál fogva tartva. A kutya panaszosan nyüszített – ugatni már nem volt ereje. Felhozni az állatot nem volt egyszerű: a nagy hideg miatt teste odafagyott a fémhez, mert saját ürülékében feküdt.
– Na, most már biztonságban vagy, te szegény – mondta halkan a lány, óvatosan megsimogatva a kutya fejét. – Jaj, te soványka, hogy is jutottál ilyen állapotba… Csont és bőr vagy!
A kutya csendben maradt, nem morgott, úgy tűnt, feladta. Pokrócba csavarták, és letették a földre. Mozdulatlanul feküdt, alig lélegzett. Timofej idegesen járt fel-alá, nem találta a helyét. Fejében csak a kérdések kavarogtak: mi lesz most a kutyával? Hogyan lehet meggyógyítani? Tud majd valaha járni?
– Nézd csak, barátom, itt van a megmentőd! – fordult az önkéntes a kutyához, Timofejre mutatva. – Ez a kis hős húzott ki téged!
– Nem vagyok hős… – motyogta zavartan Timofej. – De mi lesz vele most? Meg kell gyógyítani. Mintha meglőtték volna…
– Valószínűbb, hogy más kutyák harapásnyomai – magyarázta az önkéntes. – Elviszünk egy klinikára, ott az állatorvosok gondoskodnak róla.
A hátsó lábon lévő seb súlyos volt, és a kutya teste erősen kihűlt. Hosszú kezelést kapott az állatorvosi rendelőben, majd átszállították egy menhelyre. Egy idő után azonban Timofej és édesanyja úgy döntöttek, ideiglenesen hazaviszik őt. Veronika kicsit aggódott – egyedül nevelte fiát, és otthon már volt egy kutyájuk meg két macskájuk.
A mentés története gyorsan elterjedt a környéken, még az újságírók érdeklődését is felkeltette. Cikkek jelentek meg az újságokban, Timofejet pedig elkezdték interjúkra hívni. De a fiú nem tartotta magát hősnek.
– Csak azt tettem, amit minden lelkiismeretes embernek tennie kellene – mondta szerényen Timofej. – Amit tettem, az teljesen hétköznapi. Az emberek annyira hozzászoktak a közönyhöz, hogy egy kis jóság is különlegesnek tűnik. Ez szomorú. Nem tettem semmi különöset, mégis mindenkit meglepett. Képzeljék el, mennyire kegyetlenné vált a világunk…
– És mit szeretnél megváltoztatni a világban? – kérdezte az újságíró.
– Azt szeretném, hogy az emberek kedvesebbek legyenek – válaszolta őszintén a fiú.
– Mi szeretnél lenni, ha felnősz? – kérdezett tovább a riporter.
– Kutyakiképző akarok lenni, kutyákkal dolgozni. És önkéntes is. Most még nem vesznek be – azt mondják, túl kicsi vagyok. De biztosan segíteni fogok állatokon, embereken, és főleg az időseken. Nagyon sajnálom őket. Olyan egyedül vannak, és én szeretnék a barátjuk és segítőjük lenni.
– És hogy van most Jack? Így nevezted el a kutyát, ugye?
– Igen, ő most már az én Jackem. Teljesen meggyógyult. Jack, gyere ide, fiú! Mutassuk meg, mit tudunk!
A vidám kutya boldogan rohant kis gazdájához.
– Ül! Jack, fekszik! Kússz! Ügyes vagy, milyen okos vagy!
Timofej egy fiú, akinek szíve jóságos, de sebeket hordoz. Mert épp azok a szívek, amelyek fájnak mások fájdalmától, nem tudnak közönyösek maradni. Amíg a világban vannak szenvedők, akik segítségre szorulnak, addig Timofejhez hasonlók érezni fogják a fájdalmukat. De ha egyre többen lesznek ilyen emberek, a jóság biztosan győzni fog. És akkor mindannyian boldogok, szeretettek és fontosak lehetünk egymás számára.
