— Anyu azt mondta, hogy idén is nálunk ünnepeljük a szilvesztert — Mikita szeme ragyogott az örömtől — az egész családdal! Klassz, ugye?!
— Micsoda borzalom! — csúszott ki Irinából.
— Nem értem — Mikita meglepetten nézett a feleségére — nem örülsz?
— Miért is örülnék? — Ira szemét könnyek lepték el. Úgy tűnt, mindjárt elsírja magát. — Annak, hogy megint nem lesz ünnepem? Hogy egész szilveszterkor előbb a tűzhely mellett állok, aztán mint egy megszállott rohangálok, hogy mindenkinek a kedvére tegyek?
— Irinkám, de hát ez családi ünnep — Mikita nem értette, mi baja a feleségének — mi rossz van abban, hogy nagy a családunk? Az ünnepek arra valók, hogy a rokonok összejöjjenek, együtt szórakozzanak.
— Tényleg? Ezért kell a szüleidnek, a bátyádnak a feleségével, a húgodnak a férjével, meg a gyerekeiknek — a kicsinek és a még kisebbnek — épp nálunk összegyűlniük?
— Miért ne? Tavaly mindenkinek tetszett. Egész évben emlegették.
— Na persze. És valaki megemlítette, hogy ezen az ünnepen nekem nem volt életem? Pontosabban volt! Mint szakácsnőnek, mosogatónőnek, pincérnőnek, takarítónőnek! Fél hónapig vásároltam, három napig főztem, aztán mindenkit kiszolgáltam! Hát persze, hogy nekik jó volt! Bezzeg én utána egy hétig nem tértem magamhoz. Fel tudod fogni, mit jelent tizenhárom emberre teríteni? Ez nem vicc!
— Miféle tizenhárom ember? A gyerekeket is beleszámoltad?
— A gyerekek nem esznek? Nekik nem kell főzni? Vagy a bátyád meg a húgod hoztak nekik bármit is?
— Még mit nem! — háborodott fel Mikita. — Akkor minek vendégségbe menni?
— Pontosan! A rokonaid mind ünnepet akarnak, pihenni, beszélgetni. Ez érthető. De én? Én is szeretném normálisan megünnepelni az újévet! Miért nem gondolsz rám?
— Hogyhogy nem gondolok? Dehogynem. Akkor úgy tűnt, te is boldog voltál…
— Úgy tűnt. Nagyon igyekeztem, hogy senki ne vegye észre, mennyire fáradt vagyok. Közben meg az újévet sem ünnepeltem mindenkivel, mert a konyhában voltam.
— Ne túlozz, Ira. Csak azért mondod ezt, mert nem akarod, hogy az enyéim megint velünk ünnepeljenek.
— Nem túlozok. És igen: nem akarom, hogy megint egy rakás ember gyűljön itt össze.
— Akkor mit akarsz?
— Azt akarom, hogy a saját családunkkal ünnepeljünk: te, én és a gyerekünk. Érted? A saját családunkkal!
— De az én szeretteim is a családom. Ez mindig így lesz. Nem mehetek szembe a szüleimmel, a bátyámmal, a húgommal. Nálunk ez hagyomány!
— Ostoba hagyomány! — Ira igazán feldühödött. — Akkor hívjuk meg az én szüleimet is! Meg a húgomat a férjével és a két gyerekükkel! Nálunk is van hagyomány! Vagy azt hiszed, mi soha nem ünnepeltük együtt az újévet?
— Én ilyet még nem láttam — Mikita sem maradt adós. — Ők csak telefonon köszöntenek. Az az érzésem, hogy nálatok nem is család van, hanem…
— Na, mondd csak! — villant Ira szeme. — Hanem mi?!
— Mintha idegenek lennétek — találta meg végül a szót Mikita. — Amennyire tudom, a húgod is egyedül ünnepli az újévet.
— Nem egyedül, hanem a családjával! — kiáltotta Irina. — Értsd már meg végre: a sajátjával!
— És a szülők nem család?
— Tényleg nem érted, vagy csak megjátszod? Gyerekkorunkban a szüleinkkel ünnepeltünk. Így volt addig, amíg férjhez nem mentünk. Most már saját családunk van. Anyát és apát karácsonykor látogatjuk meg. Vagy elfelejtetted? Akkor miért ne mehetnénk a tieidhez például január elsején? Miért kell nekem nappal, éjjel és még egy napig úgy rohangálnom, mint egy őrült, hogy fenntartsam a ti hagyományotokat? Ha ragaszkodtok hozzá, csináljátok magatok! Nem emlékszem rá, hogy az öt év alatt, amióta házasok vagyunk, a húgod akár egyszer is mindenkit magához hívott volna!
— Kicsik voltak a gyerekei! — próbálta védeni a húgát Mikita.
— A mi fiunk meg nagy! Két egész éves! Tavaly meg egy volt! Ez mégsem állította meg a rokonaidat! Teljes létszámban betódultak! Segítséget meg fel sem ajánlottak! Tetszett nekik! Szóval, Mikita: én ellenzem! Nem szolgálok ki senkit! Ha családi ünnepet akartok, készítsétek el magatok!
— Komolyan mondod? — vonta össze a szemöldökét Mikita.
— Teljesen. A döntés végleges, nem képezi vita tárgyát.
— Vagyis az én véleményem semmit sem számít neked?
— Ebben a kérdésben nem. Nem veszel részt az ünnep előkészületeiben. Nem segítesz. Akkor mi köze ehhez a véleményednek?
— Rendben. Akkor mindenkinek megmondom, hogy te ellenzed — Mikita próbára tevően nézett a feleségére, abban a reményben, hogy majd megállítja.
— Igen. Pontosan ezt mondd — felelte Ira magabiztosan.
— Remélem, tudod, mi következik ebből?
— Mi?
— Meg fognak sértődni. Nagyon meg fognak sértődni.
— Ez az ő problémájuk.
— Ez a mi problémánk lesz, Ira. Nem áll érdekünkben konfliktusba kerülni a szüleimmel.
— Ha emiatt konfliktust kezdeményeznek, hát legyen.
— Nem akarok velük összeveszni!
— Akkor ne vessz velük össze. Ünnepeld velük az újévet. Hiszen nálatok hagyomány — mondta Irina gúnyosan — nehogy apu meg anyu leszidják a felnőtt gyereküket.
— Velük? — Mikita alig tudta leplezni a sértettségét. — Vagyis hajlandó vagy nélkülem ünnepelni az újévet?
— Hajlandó vagyok — a felesége arcán egyetlen izom sem rándult meg.
— És még örülsz is neki?!
— Gondolj, amit akarsz. Úgysem hallasz meg engem.
— Mintha te meghallanál engem.
— Mikita, elég. Én is tudok a szavakkal játszani. Megismétlem, ha nem volt világos: újévre semmilyen vendéget nem várok. Így add át a családodnak. Ez az első. A második pedig: ha nem tudsz nemet mondani, ünnepeld az újévet a rokonaiddal. Nem bánom. És miattam ne aggódj: én megteremtem a saját ünnepemet.
— Ahogy akarod — vetette oda elégedetlenül Mikita, és kiment a szobából…
A továbbiak kiszámíthatók voltak.
Mikita édesanyja, miután megtudta a fiától, hogy Irina nem hajlandó újévkor vendégeket fogadni, úgy vágta rá, mintha késsel metszette volna:
— Minden világos vele kapcsolatban. Te pedig tudd meg: a lábunkat be nem tesszük a házatokba!
Mikita húga és bátyja is eleinte felháborodtak, de amikor kiderült, hogy az apa és az anya magukhoz hívják őket, megnyugodtak.
Ira a fenyegetésre, amelyről Mikita tájékoztatta, csak megvonta a vállát:
— Óvoda — vetette oda, és nem akarta tovább feszíteni a témát.
Szombaton, december 31-én Mikita kora reggel elkezdett készülődni.
— Hová mész ilyen korán? — csodálkozott az álmos Irina.
— A szüleimhez. Anyu azt mondta, szüksége van segítségre.
— Értem — mosolygott Ira. — Mikor számítsak rád?
— Valószínűleg holnap. Alszom egyet, aztán jövök. Nem akarlak titeket hajnali ötkor felébreszteni — felelte Mikita borúsan. Még mindig reménykedett valamiben…
— Rendben — reagált nyugodtan a felesége, majd hátat fordítva újra elszenderedett…
Az egész nap Ira lassan, ráérősen telt…
Felébredt, megivott egy csésze illatos, frissen főzött kávét…
Belenézett a telefonjába, végigpörgette a hírfolyamot, elküldött néhány jókívánságot…
Amikor felébredt a fia, megreggeliztette, majd elvitte sétálni.
Az idő igazán télies volt: enyhe fagy, hóval hintett ösvények…
Piros pozsgásan, boldogan és éhesen tértek haza… A fiú jó étvággyal falta a túrós palacsintát…
Délután, amíg a kisfiú aludt, Ira szendvicseket készített, pár salátát, bepácolta a húst (hiszen holnap is etetni kell a férjét)…
Feldíszítette a kis műfenyőt, felakasztotta a fényfüzéreket. Ezeket különösen szerette: a sok apró, villódzó fény azonnal titokzatossá, mesebelivé tette az otthont, megteremtette az újévi hangulatot…
A kisfiú felébredt, figyelmet követelt…
Ira könyveket nézegetett vele, meséket olvasott. Segített „égig érő házat” építeni, és örömmel nézett rajzfilmeket. Rásötétedett… A karácsonyfán a fények még erősebben, még varázslatosabban ragyogtak…
Irina továbbra is a fiával foglalkozott, fél szemmel figyelve, hogyan alakulnak az események a jól ismert újévi sorozatban…
Az idő könyörtelenül közeledett az éjfélhez…
— Hát persze. És valaki egyáltalán eszébe jutott, hogy ezen az ünnepen nekem nem volt életem? Pontosabban volt! Mint szakácsnőnek, mosogatónőnek, pincérnőnek, takarítónőnek! Fél hónapig vásároltam be, három napig főztem, aztán mindenkit kiszolgáltam! Természetesen nekik jó volt! Bezzeg én utána egy hétig nem tértem magamhoz. Egyáltalán felfogod, mit jelent tizenhárom emberre teríteni? Ez nem vicc!
— Miféle tizenhárom ember? A gyerekeket is beleszámoltad?
— A gyerekek nem esznek? Nekik nem kell főzni?
