A téli este lassan ereszkedett le a falura, vastag, szürke csendköpenybe burkolva azt. A tó megmerevedett a jeges szél fuvallata alatt, mintha visszatartotta volna a lélegzetét, félve, hogy megszakítja a csendet. A partján, kopasz bokrok és jégbe dermedt kövek között állt egy nő — magas, sovány, fekete kabátban, amely úgy lobogott, akár egy szellem az éjszakában. A karjaiban egy hatéves kisfiú remegett. Elhasznált kabátba volt bugyolálva, de a reszketése nem csak a hidegtől fakadt, hanem a félelemtől is.
— Nem vagy az én vér szerinti gyerekem — suttogta a nő, mérgező hangon. — Túl sokáig tűrtelek. Folyton útban vagy, mindig a saját szemeiddel nézel… mintha tudnál valamit, amit nem kellene.
A fiú csendben maradt. Csak szorított a kezében egy fából faragott nyuszit — az anyjától kapott ajándékot. Az igazi anyjától, aki három éve elment, maga után hagyva meleg emlékeket és ezt a játékot, amely a múltjához kötötte őt.
— Köszönd meg, hogy senki nem tudja meg — mondta a mostoha, és egy lépést tett előre, közelebb a jégen vágott nyílás széléhez.
A fiú mindent értett. De nem kiáltott. Nem könyörgött. Csak ránézett — olyan tekintettel, amelyben több bölcsesség volt, mint amit egy felnőttől várnánk.
— Te… — mondta halkan, de határozottan, — soha nem leszel anya.
A nő összerezzent. Ebben a tekintetben volt valami földöntúli, ősi, ami mélyebb félelmet ébresztett, mint bármelyik rémálom. Gondolatai összekuszálódtak, elakadt a lélegzete. Nem csak egy gyereket látott a szemében — valami többet. Valamit, ami már várt a víz alatt.
De késő volt.
Kinyitotta a kezét. A fiú lecsúszott — a sötét jégréseken át, mintha maga a víz nyújtotta volna felé a karját. Nem volt sikoly. Nem volt csobbanás. Csak körök a felszínen és a csend, amely a partra borult, akár egy lepel.
A nő még egy kicsit állt, aztán hirtelen megfordult és elsétált. Nem nézett vissza. Nem hallotta, hogy a jég roppan a háta mögött. Nem vette észre, ahogy a szél alig hallhatóan megszólalt:
— Te… soha… nem leszel anya…
Három nappal később a testet nem találták meg. A tó végleg befagyott, mintha csukva tartaná a szemét a történtek fölött.
És egy hét múlva furcsa dolgok kezdődtek a házban. Éjszakánként valaki mezítláb járkált a folyosókon, játékok estek le, nyikorgott a gyerekszoba ajtaja. Egy reggel a nő ágyán egy nedves, fából faragott nyuszi feküdt.
Minden este a hang egyre közelebb szólt:
— Te… soha… nem leszel anya…
Minden nappal a nő egyre sápadtabb lett, szeme beesett, bőre márványos foltokban tört meg. A hideg a ház részévé vált — olyan sűrűvé, mint a téli levegő, mint egy örök árnyék. Megpróbálta megszabadulni a nyuszitól: bedobta a kályhába, elvágta, kivitte az útkereszteződéshez. De minden nap visszatért — nedvesen, vízcseppekkel, mintha épp most bújt volna elő a jég alól.
Éjszakánként a fiú visszajött. Eleinte csak suhogás, lélegzetvétel, lépések. Aztán egy árnyék az ajtóban, sarkokban árnyak. Végül az arc. A szemek. Pont azok a szemek, amelyek emlékeztek a fájdalomra és még valamire. Valamire, ami régebbi a világnál.
A kísértetűzés megszüntetésére tett kísérletek nem vezettek eredményre. Papokhoz, boszorkányokhoz fordult, gyertyákat gyújtott, füstölővel tisztította a házat. Semmi sem segített. Minél jobban küzdött, annál erősebb lett a hatalom.
Egy éjszaka felébredt a jéghideg érintésre — valaki megmarkolta a csuklóját. Mellette senki sem volt. De a bőrén maradt egy nyom — egy gyermekkéz lenyomata, fájdalmasan hideg.
És egyszer visszatért a tóhoz. Ahová minden kezdődött. A jég ismét befogta a vizet, de a nő érezte — vár.
— Mit akarsz tőlem?! — kiáltott a sötétségbe. — Távozz! Már nem bírom tovább!
Válaszként csak a szél süvített.
És akkor meghallotta a hangot. Közelről. A háta mögül.
— Tudtad, hogy nem vagyok átlagos — mondta. — Anya mondta: ha az átok megérint, visszatérek. És én visszatértem.
Megfordult. Egy fiú állt előtte. Nedves volt. Jégcsapok lógtak a hajában. Fából faragott nyuszit szorongatott a kezében. A szemei üresek voltak, mint egy örvény, nem volt bennük fény, csak mélységes sötétség.
— Nemcsak megöltél egy gyereket — suttogta. — Felébresztetted azt, ami mélyen szunnyadt…
A jég a lába alatt recsegni kezdett.
— Bocsáss meg… — suttogta a nő. — Én… én…
Még ki sem tudta mondani a mondatot.
Alatta megnyílt a jégnyílás, és a víz magához ölelte. Ugyanolyan csendesen, ahogy valaha őt is magába fogadta. De most a víz más volt — éhes. Nem eresztette el a nőt.
Reggel csak egy nedves fekete kesztyűt találtak a tó felszínén. És mellette — a fából faragott nyuszit.
Azóta az emberek kerülni kezdték a tavat. Egyetlen halász sem vetett hálót a vízbe, egyetlen gyerek sem játszott a partján. Azt mondták: ha éjszaka meghallod, hogy valaki a vízből hív — ne válaszolj.
Főleg, ha gyermeki hangon szól…
Főleg, ha suttogja:
— És te majd anya leszel?..
Két év telt el. A tó megváltozott. Mindkét oldalról nádas vette körül, mohával borultak a partok, mint egy szőnyeg. A régi lakosok azt mondták, lélegzik — még derűs napokon is köd gomolyog a víz fölött, és az éjszakákon hangok szállnak fel. Egyesek a szél játékának tartották, mások azok suttogásának, akik a víz alá merültek.
A mostoha háza sokáig üresen állt. Mindenki, aki megpróbált ott letelepedni, visszament — ijedt szemmel vagy ősz hajjal. De egyszer egy fiatal nő és kislánya költözött oda. Új életet akartak kezdeni, távol a város zajától.
— A legfontosabb a csend — mondta a nő. — Hogy a lányom nyugodtan nőjön fel.
A lány neve Anya volt. Világos hajú, kíváncsi kislány, aki rajzolt, virágokat gyűjtött, és babákkal beszélgetett. De hamarosan a nőnek furcsa dolgok kezdtek feltűnni.
Egy nap a kislány megkérdezte:
— Anya, az a fiú, aki itt él, ő is játszani fog velünk?
— Milyen fiú, Anya?
— Azt mondta, hogy régen itt élt, amíg „el nem felejtették a vízben”. Most hiányzik neki.
A nő elsápadt, de úgy gondolta, hogy csak a gyerek képzelődik. Egészen addig, amíg meg nem látta a rajzokat: mindegyiken egy kislány és egy fiú volt, aki a fából faragott nyuszit tartotta.
Anya kezdett megváltozni. Napról napra egyre csendesebb és gondolkodóbb lett, mintha hangokat hallana, amelyek mások számára nem érthetők. Egy este, miközben az ablakon nézett ki, hirtelen idegen hangon szólalt meg — mélyen, rekedten, mintha a mélységből jött volna:
— Ő nem gonosz. Csak hideg van neki és félelmetes.
— Ki az, drágám? — kérdezte az anya, igyekezve megnyugtatni magát.
— Az, aki emlékszik a mostohára… Ő visszatér.
— Meghalt — mondta a nő, mintha elűzné az illúziót. — És senki sem fog visszatérni.
De Anya megcsóválta a fejét:
— Megígérte. Azt mondta: a jég mindent megőriz.
Minden nappal egyre erősebb lett a kapcsolat a lány és az otthonban élő valami között. A nő maga is kezdte látni a fiút — először álmában, aztán a tükörben, majd a valóságban. A gyerekszoba sarkában állt, mozdulatlanul, akár egy árnyék, és némán nézett.
Egyszer a nő nem bírta tovább:
— Mit akarsz?! Miért rémítesz meg minket?!
A fiú lassan felemelte a tekintetét.
— Én nem rémítelek — mondta. — Anyát keresek…
És hirtelen Anya szemébe nézett.
— Lehetnél az… De a szíved jó. Viszont a másiknak… — megtorpant, — a másiknak jég van a szívében.
Ugyanazon az éjszakán nyikorgás hallatszott — a pincébe vezető ajtó, amit évek óta senki sem tudott kinyitni, lassan résnyire tárult. A sötétségből kimászott valami — nem ember, de nem is teljesen szellem. Ő volt az. A mostoha. Deres testtel, kékes ujjal, jeges rettegéssel teli szemekkel.
— Megígérted, hogy eltűnök — suttogta a fiúnak. — Azt mondtad: vége lesz mindennek!
A fiú nem haraggal nézett rá, csak szomorúsággal:
— Nem én. A jég döntött. Neked kellett volna meghallani az utolsó szót. De nem értetted meg.
A nőre és Anyára fordult:
— Meneküljetek!
A ház megrázkódott. Kék fény gyúlt, mintha valami ősi ébredt volna meg benne. A falak recsegtek, a fa gerendák roppantak, és a mennyezetről gőz szállt — nem forró, hanem jeges, mint maga a tó lehelete. De az anya és lánya időben ki tudtak szaladni. Figyelték, ahogy a tető alatt fehér pára emelkedik, és a ködből egy pillanatra előbukkant egy gyerek árnyéka, kezében a nyuszival — majd eltűnt.
Aznap éjjel elköltöztek. Örökre.
Azóta a tónál tábla áll:
„IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS. VESZÉLYES TERÜLET. A EMLÉKEZET NEM ALSZIK.”
A faluban suttogták:
— Ha lépteket hallasz a jégen… ne nézz hátra.
Mert valaki még mindig vár.
Az, akinek egyszer megígérték, hogy anya lesz…
Eltelt hét év.
A tó legendává vált. Gaz nőtte be, a kerítés megdőlt, már sem a gyerekeket, sem a bátor fiatalokat nem vonzotta. Még a legvakmerőbb tinik is messziről kerültek, érezve, hogy a nádas túloldalán több lakik, mint puszta emlék.
Mondták, hogy néha onnan gomolyog elő a köd — sűrű, élő. És abban a ködben gyermeknevetés hallatszik. Egy tavaszon pedig eltűnt egy Timur nevű iskolás fiú. Fogadásból ment oda — és nem tért vissza. Csak egy fából faragott nyuszi úszott a vízen.
Anya most már kamasz volt. Nyugodt, zárkózott. De minden évben, főleg télen, érezte, hogy a tó hívja őt. Az anyja rég elköltözött a városba, ahol nincs múlt, és nincs vízből jövő hang. De Anya tudta: ő nem szabad.
Egy éjszaka felébredt, és a üvegen meglátta egy kézlenyomatát — nedves, gyermekkéz formájú.
— Megígérted, hogy vége — suttogta, miközben a tükörbe nézett.
Csak a csend válaszolt neki.
Álmában látta a tavat. A központi jégtörést. A jég alatt — őt. A fiút. A kezében a nyuszival. Nem hívott, csak nézett. Szomorúan. És magányosan.
— Miért nem mész el? — kérdezte.
— Amíg vissza nem kapják, amit elvettek — válaszolta.
— Mit?
Rám nézett, és ekkor megértette:
— Nem anyát vártál… hanem azt, hogy emlékezzenek rád.
A fiú bólintott.
És akkor Anya felébredt — és elindult oda. Egyedül. Félelem nélkül. Anya nélkül. Csak egy gondolat élt benne: nem vagy elfelejtve.
Reggel. A tó még mindig csendes. A part dérrel borított. Letérdelt a jég széléhez, és kimondta:
— Emlékszem rád. Nem vagyok az anyád, de tanúd vagyok. Nem vagy elfelejtve.
A jég megrezdült. De nem repedt meg. A levegő melegebb lett — mintha valami elengedett volna. Valami ősi, ami régóta várt, végre lehunyta a szemét.
A víz felszínén megjelent a nyuszi. Száraz. Meleg. Egy csepp víz nélkül.
És először — csend. Nem halott, hanem élő. Teljes béke.
Azóta a tó megváltozott. A jég éjszakánként már nem recsegett. A ködök eltűntek. A parton, egészen a víz szélén, valaki padot helyezett el. Rajta gyerekkézzel vésett felirat:
„KÖSZÖNJÜK, HOGY NEM FELEJTETTÉL EL”
És azóta egyetlen gyermek sem tűnt el többé.
Mert még a jéghideg sötétség is meghátrál…
ha kimondod a nevét.
ha emlékszel rá.
ha megbocsátasz.
