Egy magányos könnycsepp gördült le az arcán. Duna lassan kilépett a kertek mögötti ösvényre, amely az erdő felé kanyargott. Ott, a rengeteg mélyén állt egy öreg fenyőfa, gyökerei alatt egy meghitt kis mélyedéssel, amit már rég kiszemelt magának – hogy ott maradjon örökre…
A hajnal épp csak rózsaszínes árnyalatokba kezdte vonni a fák lombjait. A faluban csend honolt: a jószág még szunyókált, a házak hallgattak. A szeptember eleje nyárias meleggel és derűs égbolttal köszöntött be.
Az öreg kutya, aki a verandán töltötte az éjszakát, lassan feltápászkodott. A csendes házra nézett, meginogott, majd a kertkapu felé indult. Érezte – eljött az idő, hogy elmenjen. Egyedül, hogy ne okozzon fájdalmat a szeretett embereinek.
Duna boldog kutyaéletet élt. Sosem ismerte a láncot vagy a kutyaházat – mindig a családdal volt, a házban, a szívekben. Tudta, hogy távozása nagy fájdalmat okozna a gazdájának, ezért úgy döntött, eltűnik. Csak úgy, nyom nélkül.
Duna gyakran elszaladt ahhoz a fenyőhöz, hogy elrejtőzzön a gazdája elől. Eleinte ez feldühítette Kolját, de később együtt nevettek a kutya csínytevésein. Most azonban az a kis mélyedés tökéletes helynek tűnt az utolsó pihenőhöz.
„Csak odaérjek… csak el ne essek…” – gondolta Duna, miközben az erdő szélét közelítette.
Váratlanul egy kölyökkutya szökkent ki az ösvényre. Sovány volt, borzas, de örömteli csaholással.
– Te meg ki vagy? – kérdezte rekedten Duna.
– Elszöktem. Az ember elkergetett. Nem kellettem… – hadarta a kölyök.
Duna felsóhajtott. „Talán mégsem… talán még nem végeztem itt?” – gondolta, a kicsire pillantva. A kölyök, mit sem értve, reménykedve nézett az öreg kutyára. Remélte, hogy most már nem lesz egyedül.
Nyikolaj óvatosan kibújt a felesége karjai közül, töltött magának egy kis kvászt, és kiment a verandára. Duna előző este nem ment be a házba, kint maradt a szabad ég alatt. Nyikolaj aggódott: az öreg barát szemmel láthatóan gyengült.
Egykor a nagyapja ajándékozta neki a kölyköt a születésnapjára – „nesze neked, őr és társ egyben”, mondta. Akkoriban a nagyapa már ráírta a házat, és maga elköltözött egy asszonyhoz. Azóta Duna a család igazi tagjává vált.
A kutya barátságos és vidám volt, de ha kellett, komolyan védte az otthont. Az évek alatt az udvar lelkévé vált, és még a zsémbes nagyapa is megbecsülte őt.
Most azonban Duna megöregedett. Nyikolaj tudta – már nincs sok ideje hátra. Kiment az udvarra, hívta. Semmi.
Katya, észrevéve férje aggodalmát, azonnal megértette: valami nincs rendben. Duna elment. De hová – azt senki sem tudta.
Közben Duna visszafordult. A kölyök ugrándozott mellette, kérdésekkel bombázta, szökdécselt. Duna morogva válaszolt, rendre intette, próbálta nevelni. „Ez aztán a büntetés… a sors nem engedett nyugodtan elmenni” – sóhajtozott magában.
Amikor beléptek az udvarra, a gazdák már ébren voltak. Katya meglepődve nézte a kutyát és a kölyköt:
– Ő lenne… az utódja?
– Úgy tűnik – bólintott Nyikolaj.
Duna a karosszék mellé feküdt, fáradtan, de megkönnyebbülten. A gazda mellé ült:
– Meghalni? Az most elmarad. Neveld csak, ha már elhoztad.
A kutya felhorkant, de beleegyezett: „Egy keveset… még megtaníthatok neki.”
A kölyköt Amurnak nevezték el. Gyorsan nőtt, és Duna igyekezett minden tudását átadni neki. Nyikolaj is folytatta a tanítást.
– És neked ki volt a mestered? – kérdezte egyszer Amur.
– A gazda. Csak ő.
– És… nem harapott, nem morgott?
– Nem. Szerencsém volt.
– Nekem úgy látszik, kevésbé…
– Ne panaszkodj. A legjobb emberekhez kerültél. Ha meghalok – te fogod őket védeni. Megértetted?
– Megértettem! – válaszolta vidáman a kölyök.
Eltelt két hónap. Beköszöntött a fagyos november. Duna már alig tudott járni. Reggel kiment az udvarra, lefeküdt félre, és nézte, hogyan játszik Amur. Aztán a teste megremegett, lélegzete elakadt. A lelke elhagyta a testét…
Nyikolaj térdre rogyott, kezébe vette a kutya fejét, és a könnyei végigfolytak az arcán. Amur, megérezve a bajt, felüvöltött az ég felé. Az egész család összegyűlt Duna körül. A fenyőfa alatt temették el, ott, az erdőben.
– Szeretett ott elbújni – mondta Nyikolaj.
Eltelt egy év. Újra november volt. Amur, immár nagy és erős kutyaként, vidáman futkározott az udvaron. Nyikolaj, munkába indulva, odaszólt:
– Amur, vigyázz a házra.
– Vau! – válaszolta a kutya a küszöbön fekve.
És azt gondolta: „Mégis… milyen szerencsés vagyok…”
