El sem tudtam képzelni, hogy egy látogatás a menhelyre olyan döntés lesz, ami a házasságomba kerül. De abban a pillanatban, amikor letérdeltem az a törékeny, idős kutya elé, egy dolgot biztosan tudtam: szüksége van rám. És talán… nekem is szükségem volt rá.
Greggel már évek óta próbáltuk betölteni az űrt, amit a csend hagyott maga után a házasságunkban. Minden távolinak, üresnek tűnt. Egy este, amikor a konyhánk halvány fényében ültünk, azt mondtam:
– Mi lenne, ha kutyát vennénk?
Greg alig emelte fel a tekintetét a tányérjáról.
– Kutyát?
– Valakit, akit lehet szeretni – mondtam halkan. – Valamit, ami megtöri a csendet.
Sóhajtott. – Rendben. De csak ne valami ugatós kis vacak legyen.
A menhely távoli sarkában, az árnyékban összegömbölyödve ült Maggie.
A kennel ajtaján a cédula megállított:
Idős kutya – 12 éves – egészségügyi problémák – csak hospice örökbefogadás.
Éreztem, ahogy Greg megfeszül mellettem.
– Ugyan már – mondta gúnyosan. – Ezt biztos nem visszük haza.
– Őt – suttogtam.
A hangja keményebb lett.
– Ugye viccelsz, Klára? Ez a kutya már fél lábbal a sírban van.
– Szüksége van ránk.
– Állatorvosra van szüksége meg egy csodára – mordult fel. – Nem egy otthonra.
Szembefordultam vele.
– Boldoggá tudnám tenni.
Greg keserűen felnevetett.
– Ha hazaviszed, elmegyek. Nem fogok csak úgy ülni és nézni, ahogy egy haldokló kutyába kapaszkodsz. Ez szánalmas.
Lebilincselt a döbbenet.
– Ezt nem gondolod komolyan.
– De – mondta hidegen. – Vagy ő, vagy én.
Nem haboztam.
Mire Maggivel hazaértem, Greg már pakolt.
Amikor beléptünk, Maggie megállt az ajtóban. Törékeny teste remegett, miközben új környezetét nézte.
– Minden rendben lesz – suttogtam, ahogy letérdeltem mellé. – Együtt megoldjuk.
Greg elsétált mellettünk, bőrönddel a kezében.
– Megőrültél, Klára. Mindenről lemondasz egy kutya miatt.
Egy szót sem szóltam.
Megállt az ajtóban egy pillanatra. Várt. Várta, hogy megállítsam. Hogy azt mondjam: „Igazad van, gyere vissza.”
Ehelyett kikapcsoltam Maggie pórázát.
Greg gúnyosan felhorkantott.
– Hihetetlen.
Aztán elment.
Az első néhány hét nehéz volt.
Maggie gyenge volt. Voltak napok, amikor alig evett valamit.
Aztán megérkeztek a válási papírok. Először nevettem.
– Tényleg megtette…
Aztán sírtam.
De Maggie ott volt. Csendes. Állandó. A társam.
És lassan valami megváltozott.
Jobban kezdett enni. A fakó, foltos szőre fényesebb lett. Egy reggel megfogtam a pórázát, és ő csóválni kezdte a farkát.
– Szeretnél ma sétálni? – kérdeztem.
Először hónapok óta mosolyogtam.
Boldogok voltunk. Együtt.
Hat hónappal később kiléptem egy könyvesboltból – az egyik kezemben kávé, a másikban egy regény.
– Klára – szólalt meg egy ismerős hang.
Megdermedtem.
Greg.
Ott állt, önelégült vigyorral, mintha csak erre a pillanatra várt volna.
– Még mindig egyedül vagy? – kérdezte.
– Mi újság a kutyáddal?
Nyugodt maradtam.
– Maggieről beszélsz?
– Igen, Maggieről. – Gúnyosan felhorkant. – Hadd találjam ki. Elment, igaz? Ennyi erőfeszítés egy haldokló kutyáért. Megérte?
– Nem kellene ilyen kegyetlennek lenned, Greg.
– Csak őszinte vagyok. Feladtál mindent egy kutyáért. Nézz csak magadra – egyedül vagy, boldogtalan. De legalább játszhattál egy kicsit a hőst.
– Mit is keresel te itt egyáltalán?
– Ó, randim van valakivel. De nem tudtam ellenállni, hogy ne köszönjek. Annyira megszállottja voltál annak a kutyának, hogy észre sem vetted, mit titkolok.
Megborzongtam.
– Mire gondolsz?
Mielőtt válaszolhatott volna, egy fiatal, gyönyörű nő jelent meg mellette.
Majd egy másik hang szólt meg a hátam mögül.
– Szia, Klára. Bocs, hogy késtem.
Greg vigyora lefagyott. A szeme összeszűkült, miközben a hátam mögé nézett.
Ez volt Mark.
Könnyedén lépett mellém, mintha mindig is ide tartozott volna. Az egyik kezében kávét, a másikban Maggie pórázát tartotta.
Mosolyogva nyújtotta át a kávét, és puszit adott az arcomra.
Greg tátott szájjal bámult.
– Várj csak… ez…
– Maggie – mondtam, miközben megsimogattam a fülét, ahogy hozzám simult.
– Sehová sem megy.
– Kivirult – tettem hozzá, miközben teljesen felegyenesedtem.
– Kiderült, hogy csak szeretetre és törődésre volt szüksége. Furcsa, hogy ez mennyire működik, igaz?
Mark, teljes nyugalommal, átnyújtotta nekem a pórázt.
– Készen állsz egy sétára a parkban?
– Ez nevetséges – motyogta Greg.
– Igazad van – feleltem.
– De ami igazán nevetséges, hogy valaha is azt hitted, bánni fogom, hogy elengedtelek.
Az arca eltorzult a dühtől – de engem már nem érdekelt.
– Készen vagy? – kérdezte újra Mark, a park felé biccentve.
Elmosolyodtam.
– Mint még soha.
Hat hónappal később visszatértünk ugyanabba a parkba. De most minden más volt.
Valamit észrevettem Maggie nyakörvén.
– Maggie, mi ez?
Mark elmosolyodott.
– Miért nem nézed meg?
Remegő kézzel kibontottam egy apró szalagot. Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, Mark már térdelt előttem.
– Klára – mondta gyengéden –,
Hozzám jössz feleségül?
Maggie-re néztem, nevettem a könnyeimen keresztül, és azt feleltem:
– Természetesen igent mondok.
