Anya huszonkét évig aludt ezen a matracon. Ezen feküdt az első kemoterápia után, amikor csendben szedegette a párnájáról a kihullott haját, hogy mi ne lássuk. Ezen ültem mellette, és pépesített levessel etettem. Ezen fogta a kezemet az utolsó hónapban, és suttogta: „Léna, csak a matracot senkinek ne add oda.”
Akkor azt hittem, csak fél a kórháztól, az öregkori szagoktól, az idegen kezek érintésétől. De a nővérem, Vika, az orvosnak már csak annyit mondott: „Anyának már zavart az elméje. mindenfélét összehord.”
Most elvitték a matracot, Vika pedig ott állt a lépcsőház előtt friss manikűrrel, anya lakásának kulcsaival a kezében, azzal az arckifejezéssel, mint aki már az egész épületet birtokolja.
— Léna, ne rendezz jelenetet — mondta. — Anya meghalt. A matrac koszos. A lakást rendbe kell tenni.
— Azt kérte, ne nyúljunk hozzá.
Vika elmosolyodott.
— Anya azt is kérte, hogy etessem a galambokat az erkélyről, és ne kapcsoljam ki a tévét, mert apa állítólag hallgatja a híreket. Akkor most mindent meg fogunk tenni?
Válaszolni akartam, de a rakodó rácsapta a furgon ajtaját. A régi matrac eltűnt a fémajtó mögött, és vele együtt mintha azt az utolsó helyet is elvitték volna, ahonnan anya még mondhatott valamit.
Anyát Antonina Szergejevnának hívták. Hetvennégy éves volt. Az utolsó három évében súlyosan és méltatlanul betegeskedett: kórházak, gyógyszerek óramű pontossággal, éjszakai rohamok, kenőcsszag, ágytál, tűszúrásoktól kékülő kezek. Nem azért éltem más városban, mert elmenekültem. A férjemet áthelyezték, a fiam ott kezdte az egyetemet, a jelzáloghitel pedig fojtogatott minket. De kéthetente hazajártam, néha gyakrabban is, pénzt küldtem gyógyszerekre, fizettem a gondozónőt, pelenkát vettem, és ha csak tehettem, vittem anyát vizsgálatokra.
Vika három megállónyira lakott tőle. És minden rokonunk azt hajtogatta: „Vika közel van. Vika mindent visz a hátán.”
Közel volt, az igaz.
Hogy vitt-e bármit is a hátán – azt később tudtam meg.
A temetés után azonnal előállt a lakás kérdésével. Anya konyhájában ültünk. Az asztalon két csésze, egy csomag keksz, amit anya már nem tudott megenni, és a barna keretes szemüvege. A szemüveget néztem, és arra gondoltam, hogyan olvasta benne anya a nyugtákat, az orrához szinte hozzáérintve a papírt.
— Lénácska, mindent nyugodtan le kell papírozni — mondta Vika. — Nincs végrendelet. Törvény szerint fele-fele, de te is tudod, te szinte alig foglalkoztál anyával. Én három évig itt pörögtem körülötte.
— Én fizettem a kezelését.
Vika elhessegette a megjegyzést.
— Mindenki fizetett. Ne kezdjük el csekkekben mérni a szeretetet.
Másnap megrendelte az új matracot.
— A lakást normális embereknek kell megmutatni — magyarázta. — Ha el akarjuk adni, legalább ne legyen betegségszaga.
Ez a mondat nagyobbat ütött, mint az örökségről szóló beszélgetés.
Este kopogtatott Rája néni, anya szomszédja és majdnem harminc éve barátnője. Belépett, meglátta a csupasz ágyat, és az ajtófélfának dőlt.
— Lénácska, hol a matrac?
— Vika kidobta.
Rája néni leült a hokedlire.
— Istenem. Az anyád halála előtt könyörgött: „Rája, ha Léna eljön, mondd meg neki – a matracot ne adja oda. Ott van az én igazságom.” Azt hittem, talán pénzt dugott el bele. De ő csak sírt, és azt mondta: „Vika mindent át fog kutatni.”
Kimentem a folyosóra. Vika az ablaknál telefonált: „Igen, kétszobás, jó környék. Felújítás után drágábban is elmegy. A testvérem? Ugyan, a testvérem messze van, pénzre van szüksége, bele fog menni.”
A csupasz ágyra néztem.
— Hol van a szállítólevél?
Vika hátrafordult.
— Milyen szállítólevél?
— A matracról. A rakodóknak hagyniuk kellett egyet.
— Kidobtam.
— Hova?
— Léna, te nem vagy normális? Csekk kell neked a szemétről?
A konyhai szemetesben találtam meg. Összegyűrt papírdarab, kávézacccal szennyezve. Ez állt rajta: „Új matrac szállítása. Régi elszállítása. Tizenhetedik útvonal. Átmeneti raktár – ipari zóna, négyes hangár. Megsemmisítés 18:00 után.”
Az órára néztem.
Délután négy óra negyven perc volt.
Rája néni már gombolta is a kabátját.
— Veled megyek.
Vika az ajtóban termett.
— Mind a ketten megbolondultatok.
— Lehet — mondta Rája néni. — De az őrültek legalább megpróbálják teljesíteni az elhunyt utolsó kívánságát.
Taxit fogtunk a lépcsőház előtt. Egész úton két ujjal fogtam a nyugtát, nehogy elkenjem a rajta lévő címet. A papír kávé-, szemetes- és olcsó festékszagú volt. Rája néni mellettem ült, és halkan ismételgette: „Ideérünk. Tonya nem kért volna ilyesmit csak úgy.”
Én pedig az utolsó héten látott anyára gondoltam. Az oldalán feküdt, arccal a fal felé. Vika akkoriban a szekrényben turkált.
— Anya, hol a takarékkönyved?
Anya lehunyta a szemét.
— Nem ott keresed.
— Mi?
— Nem ott.
Utána Vika azt mondta nekem: „Látod? Már zavaros az elméje.” Pedig anya talán az igazat próbálta elmondani.
Az ipari zónában lévő raktár egy hatalmas, szürke hangárnak bizonyult, rozsdás kapukkal. Régi kanapék, ajtó nélküli szekrények, törött karosszékek, szőnyegtekercsek és több tucat, a fal mellé tornyozott matrac volt bent. A narancssárga mellényes férfi nem akart beengedni minket.
— Hölgyeim, ezt komolyan gondolják? A matrac már a darálásra váró tételhez tartozik.
Megmutattam a nyugtát.
— Szükségem van rá.
— Miért kell maguknak egy régi matrac?
Rája néni megszólalt:
— Egy család lelkiismerete van belevarrva.
A férfi ránézett, sóhajtott egyet, és intett a kezével.
— Öt perc. De a rakás alá ne másszanak be.
Szinte azonnal megtaláltuk. Szürke volt, középen behorpadt, a szélén anya gyógyszereinek foltjával. Felismertem a kis foltot a sarkán. Még tavaly télen varrtam rá, amikor a rugó átszakította a huzatot.
Oda léptem, és a kezem a foltra tettem.
Valami roppant az ujjaim alatt.
Nem a rugó.
Papír.
— Van késed? — kérdeztem.
A mellényes férfi elővett egy vágókést.
— Csak óvatosan. Aztán ne mondják, hogy tönkretettem a tulajdonukat.
A varrás mentén felvágtam az anyagot. Belülről por-, öregség- és nedvességszag áradt. A habszivacs és a rugók között egy celluxszal körbetekert műanyag zacskó lapult. A ragasztószalag megsárgult, a szélei ragacsosak voltak. A körmeimmel téptem fel.
Először egy boríték esett ki belőle.
Benne a végrendelet másolata.
Anya rám hagyta a lakást.
Nem azért, mert én vagyok a fiatalabb.
Nem azért, mert Vika rossz ember.
Más állt benne: „Léna lányomnak, aki fizette a kezelésemet, a gondozónőt és a gyógyszereket, és aki nem követelte, hogy életemben írassam át rá a lakást.”
Alatta – közjegyzői hitelesítés, dátum, pecsét.
Vika azt állította, nincs végrendelet.
Átkutatta a fiókokat.
Egyszerűen nem tudta, hogy anya nem a szekrényre bízta az igazát, hanem arra a matracra, amelyen fekve hallgatta, ki jön hozzá vízzel, és ki kérdezgeti a papírokról.
A zacskóban volt még egy füzet is.
Kék, iskolai, kockás.
Az első oldalon anya kézírásával: „Hogy utánam ne hazudjanak.”
Kinyitottam.
Dátumok.
Összegek.
Ki vette a gyógyszert.
Ki fizette a gondozónőt.
Ki hozott ételt.
Ki kért kölcsön „fizetésig”, és nem adta meg.
A bejegyzések rövidek voltak, szinte szárazak.
„Március tizenkettedike. Léna pénzt utalt a csepegtetőre. Vika azt mondta, drága, és elment.”
„Április negyedike. Rája levest hozott. Vika elvitt ötezret a közös költségre, a nyugtát nem mutatta meg.”
„Május tizenkilencedike. Léna éjjel jött, megmosdatott a roham után. Nem mondtam el Vikának, hogy ne veszekedjenek.”
„Június hetedike. Vika kérte, hogy írjam alá az ajándékozási szerződést. Azt mondta: »Lénának mindegy, ő messze van.« Nem írtam alá.”
A füzetet szorongattam, a betűk elmosódtak.
Nem az öregségtől.
A könnyeimtől.
Rája néni keresztet vetett.
— Tonya, te drága, de okos voltál.
A mellényes férfi csendben állt mellettünk, pedig pár perce még ki akart zavarni minket.
— Vigyék — mondta. — Csak a matracot nem rakom fel maguknak a taxiba.
— A matrac nem kell — feleltem.
De a foltot kivágtam és elhoztam. Egy darab szürke anyag, görbe öltésekkel. Nem tudom, miért. Talán azért, mert pontosan alatta rejtette el anya azt, amit mindenki zagyvaságnak nevezett.
Amikor visszaértünk, Vika a konyhában ült, és anya csészéjéből ivott teát. Előtte az asztalon egy bútor-katalógus hevert.
— Megtaláltátok a poloskákat? — kérdezte.
Letettem elé a nyugtát.
Mellette a zacskót.
Aztán a végrendeletet.
A füzetet az ajándékozási szerződésről szóló oldalnál nyitottam ki.
Vika elolvasta. Az arca kifehéredett, de a szája még próbálta tartani magát.
— Ennek nincs jogi ereje.
— A végrendeletnek van.
— Ez csak egy másolat.
— A közjegyző hitelesíti az eredetit.
Vika az ujjával a füzetre mutatott.
— És ez meg mi? Szenilis firkálmányok?
Rája néni az asztalhoz lépett.
— Ezeknek a bejegyzéseknek a felére én vagyok a tanú.
Vika hirtelen felállt.
— Mindannyian ellenem vagytok.
Évek óta először nem kezdtem el magyarázkodni. Nem mondtam, hogy nem vagyok ellene. Nem emlékeztettem, hogy a testvérem. Nem kértem, hogy üljön le.
Csak átlapoztam a füzetet egy másik oldalra.
„Augusztus huszonharmadika. Vika a fiával jött. A gyerek előtt mondta: »A nagyi úgyis hamarosan elmegy, a lakásnak egy normális családnál kell maradnia.« Léna aznap küldött pénzt a fájdalomcsillapítóra.”
Vika tátva maradt szájjal hallgatott.
Akkor, ott először elhallgatott.
Nem hiszem, hogy a szégyentől. Inkább azért, mert anya egyenetlen betűi pontosabban mondták el a dolgokat, mint ahogy én valaha is tudtam volna.
A tárgyalás négy hónap múlva volt. Vika próbált érvelni. Azt mondta, anya nem volt beszámítható, hogy én nyomást gyakoroltam rá más városból, hogy a füzetet bárki írhatta. De a közjegyző hitelesítette a végrendeletet. A bank igazolta az utalásokat. A gondozónő tanúskodott. Rája néni elhozta a saját jegyzeteit, amikben vezette, mikor járt anyánál. Még az elszállító szolgálat embere is eljött, és azt mondta: „Igen, megtaláltuk a matracban. Én magam láttam a csomagot.”
Vika a padon ült, és a földet bámulta.
Amikor a bíró megemlítette az új matrac nyugtáját, a nővérem összerezzent.
Pont az a kis papírdarab, amit összegyűrt és a szemétbe dobott, vezetett el minket anya igazságához.
A lakás az enyém maradt.
De győzelmet nem éreztem.
A győzelem az ilyen történetekben nem virágillatú, hanem a raktár porának szaga.
A tárgyalás után Vika kijövetkor megvárt.
— Léna.
Megálltam.
— Elégedett vagy?
Ránéztem.
— Nem.
— Megkaptad a lakást.
— Megkaptam azt a füzetet, amibe anya felírta, ki jött hozzá szeretettel, és ki papírokat aláíratni. Jobb lett volna, ha nem tudom.
Vika nyelt egyet.
— Gyűlölt engem?
Kivettem a táskámból a füzetet, és kinyitottam az utolsó oldalon.
Ott állt a bejegyzés két nappal a halála előtt: „Vika megint kiabált. Biztos ő is elfáradt. De csak a lányom. Ám a házat nem kaphatja meg. Eladná, és azt mondaná, így volt helyes.”
Vika elolvasta.
Leült a fal melletti padra, és a kezével eltakarta az arcát.
Nem vigasztaltam meg.
Vannak könnyek, amiket az embernek először egyedül kell elviselnie.
Októberben költöztem vissza anya lakásába. Az új matrac, amit Vika rendelt, ott maradt a hálószobában. Fehér, egyenes, idegen. Nem dobtam ki. Nem a nővérem iránti szánalomból. Csak anya mindig azt mondta: „A tárgyak nem tehetnek semmiről, csak a kezek.”
Tiszta lepedővel húztam fel.
Az éjjeliszekrényre tettem anya szemüvegét.
A füzetet a felső fiókba tettem, a régi matracról levágott szürke folt és azzal a bizonyos, kávéfoltos nyugta mellé.
Néha előveszem, és megnézem a raktár címét.
Ipari zóna. Negyedik hangár.
Az utolsó hely, ahol anya igazsága véget érhetett.
A konyhában mostanában gyakran ott ül Rája néni, és morog, hogy túl erősre főzöm a teát.
Vika nem jön. Néha felhív, hallgat a kagylóba, aztán megkérdezi:
— Hogy vagy?
Én azt felelem:
— Élek.
Több egyelőre nem megy.
A régi matracot már régen ledarálták. Biztosan nem maradt belőle semmi: sem anyag, sem rugók, sem anya gyógyszereinek az illata. De a szürke folt darabja ott lapul a fiókomban.
A görbe öltések szilárdan tartanak.
Olyan szilárdan, mintha anya még mindig suttogná:
„Ne add oda. Ott van az én igazságom.”
