Borisz évente egyszer látogatott el édesanyjához, a születésnapján. Több ezer kilométerre élt tőle, és ennél gyakrabban nem tudott eljönni. A feleségét, Liliát nem hozta magával – anyja nem jött ki vele, mert Lilia egyszer azt mondta, hogy Borisz meddő. Az édesanyja nem volt hajlandó ezt elhinni, és mindenért Liliát hibáztatta.
Hét év házasság után sem sikerült nekik gyermeket nemzeni. Amikor kivizsgáltatták magukat, kiderült, hogy Borisz valóban nem lehet apává. Mindketten elszomorodtak, de elfogadták, hogy ez a sorsuk – gyerek nélkül élni.
Amikor Borisz megérkezett édesanyjához, rögtön elment a boltba bevásárolni. A pultnál egy hatéves forma kisfiú állt, és piszkos kis kezeivel aprópénzt számolt a tenyerében. Ruházata is elhanyagolt volt – koszos rövidnadrág és trikó. Borisz szíve megdobbant a látványra.
A fiú emlékeztette őt saját gyerekkorára. Ugyanolyan világos, göndör hajtincsei voltak, és kék szeme.
– Kisfiú, mennyi hiányzik? Hadd pótoljam ki!
– Nagyon sok, 45 rubel. Fagylaltot szeretnék venni…
– Hogy hívnak?
– Sásenka.
– Tessék, Sásenka, itt van 50 rubel. Vedd meg a fagyit, és siess haza, anyukád biztosan keres.
– Nekem nincs anyukám, nemrég meghalt. Apám sose volt. Anyu azt mondta, jó ember volt, de még azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna. A nagymamámmal maradtam, de ő… hát… iszik.
Borisz adott neki pénzt, és a kisfiú boldogan megvette a fagyit, majd elszaladt. Borisz, miután bevásárolt, hazafelé indult, közben pedig Sásenkán gondolkodott – vajon milyen sors vár rá az életben?
Hazaérve úgy döntött, megkérdezi az anyját róla:
– Mama, nem ismered véletlenül azt a hatéves forma fiút, Sását? A boltban találkoztam vele, nem volt elég pénze fagyira. Egészen piszkos és elhanyagolt volt… Mi történt az anyjával?
– Ó, Borja, ismerem én Sáskát. Boldogtalan élete van. Az anyját is ismerted, a régi osztálytársad, Szveta volt. Már fiatalon inni kezdett, de ezen nincs mit csodálkozni – az anyja és az apja is egész életükben ittak.
Amikor Szveta terhes lett, senki sem tudta, ki a gyerek apja. Még az anyjának sem mondta el – valahol egy futó kapcsolatból esett teherbe. De nagyon szerette Sáskát. Abbahagyta az ivást, munkát vállalt, hogy eltarthassa őt. A kisfiú mindig tiszta és ápolt volt.
Aztán Szvetát munka közben áramütés érte – baleset volt. Az anyja teljesen beleőrült a fájdalomba, alkoholba menekült. A fiút állami gondozásba akarják venni, hogy legalább rendesen járhasson iskolába. Nagyon sajnálom őt, olyan szép kisfiú, pont rád emlékeztet gyerekkorodban.
Borisz természetesen emlékezett osztálytársára, Szvetára. Ő volt az első szerelme, az első nő az életében. Az iskola után különváltak az útjaik – Szveta férjhez ment, majd elvált, és a szüleinél maradt.
Borisz utoljára hét éve látta őt, amikor épp anyját látogatta meg. Akkor már együtt volt Liliával. Véletlenül összefutott Szvetával az utcán, beültek egy kávézóba, nosztalgiáztak. Másnap reggel Szveta lakásán ébredt.
Borisz csak homályosan emlékezett arra az éjszakára. Italoztak, sokáig beszélgettek. Ő mesélt a kapcsolatáról, Szveta pedig arról, hogy nem talál senkit, aki rá hasonlítana. Bánkódott, hogy annak idején nem alakult másként az életük.
És ekkor Boriszt megvilágosodás érte. Sáskának hat évesnek kellett lennie… Ő pedig pontosan hét éve találkozott Szvetával. Lehetséges lenne? De aztán eszébe jutott az orvosi diagnózis – elvileg meddő volt.
Egész nap ezen rágódott. Sásenka kiköpött mása volt gyerekkori önmagának. Az időpontok is stimmeltek. Lehetséges, hogy az orvos tévedett? Úgy döntött, utánajár, és DNS-tesztet csináltat. Ehhez azonban szüksége volt a fiú hajmintájára.
Borisz édességeket és gyümölcsöket vásárolt, majd elment Szveta lakására. Az ajtót az ittas anyja nyitotta ki. Nem ismerte fel Boriszt, ezért be kellett mutatkoznia.
– Jó napot, Marija Jegorovna. Borisz Pozdnyakov vagyok, a lánya osztálytársa. Emlékszik rám? Azért jöttem, hogy érdeklődjek Szveta és a fia felől.
– Borisz? Te vagy az, te ördögfióka? Nem ismertelek meg, micsoda férfi lett belőled! Gyere be.
– Szveta meghalt, munkahelyi baleset volt. Itt hagyta nekem Sáskát, de mit kezdjek vele egyedül? Az öregem is meghalt, ketten tengődünk itt. Hogy ki az apja, azt senki sem tudja. Szveta nem akarta elmondani, félt, hogy az apa elvenné tőle a fiút.
– Azóta sokat iszom… Persze, sajnálom Sáskát, de úgy nő, mint a gaz. A hatóságok már jártak itt, nevelőotthonba akarják vinni. Nem is bánom. Legalább lesz, aki vigyáz rá, és rendesen eszik majd.
Ekkor kilépett a szobából Sásenka.
– Ó, Borisz, maga az? Azért jött, hogy visszakérje a pénzt? Mert én elköltöttem akkor… Bocsánat…
– Dehogy, Sásenka! Szívből segítettem neked. Figyelj, mit szólnál, ha elvinnélek sétálni? Veszek neked édességet, és levágatjuk a hajadat.
Sásenka boldogan fogadta az ajánlatot, és a nagymamája is gond nélkül elengedte. Borisz vett neki új, szép ruhákat, egy focilabdát és egy teli csomag édességet. A fiú még sosem látott ennyi csokoládét és cukorkát egy helyen.
Borisz szíve összeszorult a szánalomtól. Bevitette Sását egy fodrászhoz, és észrevétlenül felkapott egy hajtincset a földről. A fiú boldogan mosolygott, örült a figyelemnek és az ajándékoknak.
Búcsúzóul Borisz megígérte, hogy újra eljön.
Hazaérve leadta a hajmintát DNS-vizsgálatra. Reménykedett, hogy Sása az ő fia, annyira megkedvelte a fiút. Egy hét múlva megérkeztek az eredmények.
Borisz remegő kézzel bontotta fel a borítékot. Egy laboreredmény lapult benne. Nem mert azonnal ránézni – mintha ettől függött volna az egész jövője. Végül vett egy mély levegőt, és végigfutotta a sorokat.
A szíve hevesen vert, a füle zúgott.
Aztán meglátta az utolsó mondatot.
„Az apaság valószínűsége: 99,9%.”
Sása az ő fia. A saját gyermeke, akiről hat évig semmit sem tudott.
Emlékfoszlányok villantak be: a kék szemek, a szőke fürtök, a szerény kérés egy fagyira. Az egész kirakós összeállt. Azon az estén, hét évvel ezelőtt, megtörtént az, amiben már nem hitt – apává vált.
Első ösztöne az volt, hogy azonnal Sásához rohanjon, megölelje, és elmondja neki az igazságot. De aztán eszébe jutott Lilia. Mit fog szólni? Hogyan fog reagálni erre a hírre? Hiszen éppen az ő szavai miatt romlott meg a viszonya az anyjával.
Borisz tudta, hogy nehéz beszélgetés vár rá a feleségével. Fel-alá járkált a szobában, próbálta átgondolni a következő lépést. Aztán hirtelen jött a felismerés.
Előbb beszél Sása nagymamájával. Megtudja, hogy áll a nevelőintézeti ügy. A legfontosabb most a fiú sorsa.
Néhány nap múlva Borisz újra ott állt Marija Jegorovna ajtaja előtt. Az asszony most már nem volt annyira elutasító. Felismerte.
Sása boldogan szaladt elébe.
– Borisz bácsi! Megint eljött!
Borisz leguggolt, és szorosan megölelte a fiút. Abban a pillanatban elöntötte az apai szeretet, és minden kétsége szertefoszlott.
– Sása, van valami, amit el kell mondanom neked.
A nagymamára nézett, majd folytatta:
– Marija Jegorovna, tudom, ki Sása apja.
Az asszony meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Ne mondj butaságot! Szveta senkinek sem mondta meg…
– Én vagyok az apja – mondta határozottan Borisz. – Csak most tudtam meg.
A nő döbbenten kapott a szívéhez.
Sása nagy kék szemeivel felnézett rá.
– Te vagy az apukám? – kérdezte halkan.
Borisz magához ölelte.
– Igen, Sása. Én vagyok az apukád. És el foglak vinni magammal. Minden rendben lesz.
