A lakásban csend volt. Oleszja lelkében azonban kőomlás dübörgött. A nyitott széf előtt állt, amelyben még reggel háromszázezer rubel feküdt — a fogászatra és a loggia felújítására félretett megtakarítása. Most már csak bársonyos por és egy cetli maradt ott: „Elvittem egy ügyre. Ne légy fukar, ez befektetés a családba. Dima.”
Oleszja pislogott. A bal szeme áruló módon rángani kezdett. Lassan becsukta az ajtót, kifújta a levegőt, és a konyhába ment vizet forralni. A hisztéria a gyengéknek való. Oleszja inkább nemcsak hidegen, hanem mélyfagyasztva szerette tálalni a bosszút.
A bejárati ajtó úgy csapódott be, mintha kommandósok törtek volna be a lakásba, pedig csak Dima volt az. Berontott a konyhába, ragyogott, mint egy kifényesített szamovár, és azonnal a hűtőhöz nyúlt, még a cipőjét sem vetette le.
— Ó, Leszka! Láttad? — beleharapott az alma felébe. — Ne vágj ilyen képet, nem áll jól neked. A pénz jó ügyre ment. Anyának jubileuma van, ötvenöt! Megrendeltem neki egy beutalót a „Zsemcsuzsina Altaja” szanatóriumba és egy bankettet. A meglepetés bomba lesz!
— Dima — Oleszja hangja olyan egyenes volt, mint egy halott kardiogramja. — Az az én pénzem volt. Implantátumokra.
Dima olyan színpadiasan forgatta a szemét, hogy kilátszott a szeme fehérje.
— Na, már kezdődik! Te mindig csak az anyagiakon lovagolsz. Anyának viszont évfordulója van! Jubileum! Ez szent dolog. A fogaid meg… várhatnak. Nem vagy cápa, újak úgysem nőnek, de a régiek még rágnak. Mint a család feje, stratégiai döntést hoztam.
Lehuppant a székre, keresztbe vetette a lábát, és tanítólag felemelte az ujját:
— Egy nőnek nagylelkűnek kell lennie, nem pedig aranyon aszalódnia, mint egy szoknyás Koscsej. A te kicsinyességed megöli a házasság minden romantikáját.
Oleszja kanállal megkavarta a teát. Csiling-csiling.
— Dima, a más pénzén való nagylelkűséget lopásnak hívják. A házasság romantikája pedig nem a fukarságtól hal meg, hanem attól, hogy valaki összekeveri a közös pénzt az én személyes melltartómmal.
Dima félrenyelte az almát, köhögni kezdett, elvörösödött, és görcsösen a vizespohár után kapott, miközben a felét a nadrágjára löttyintette.
Úgy nézett ki, mint egy felfújt pulyka, amelyet váratlanul egy poros zsákkal vágtak fejbe a sarok mögül.
A következő két hét pokoli maratonná változott. Amikor Alina Szergejevna, az anyós, a fiától értesült a közelgő meglepetésről az ünnepségen, kivirult, mint a penész a feledésbe merült sajton. Minden nap megjelent náluk, az étlapot, a ruhákat és a vendéglistát tárgyalva.
— Oleszja — nyújtotta el a szót, undorodva méregetve Oleszja otthoni ruháját. — Az én jubileumomon méltón kell kinézned. Nem úgy, mint valami szegény vidéki rokon. Dima azt mondta, ti fizetitek a bankettet. Ez olyan kedves! Végre megértetted, hogy a férj anyja a második szentség az ikon után.
Oleszja, aki éppen hajdinát válogatott (az anyós „valami diétás, de kifinomult” köretet követelt), a szája sarkával elmosolyodott.
— Alina Szergejevna, én mindig tudtam, hogy maga szentség. Csakhogy az ikonokhoz általában imádkoznak, magára meg inkább egy „Vigyázz! Életveszélyes!” feliratot akarna az ember akasztani.
Az anyós nyitott szájjal megdermedt, próbálta felfogni a hallottakat, apró szemei ide-oda cikáztak, a keze ügyetlenül a gyöngysorához kapott, mintha ellenőrizné, megvan-e még a nyaka.
— Pimasz nőszemély! — visított végül Alina Szergejevna. — Dima! Hallottad?!
Dima, aki a szomszéd szobában a telefonján Tetrist játszott, lustán visszaszólt:
— Leszja, ne légy durva anyával. Anya, csak viccel. Ilyen… sajátos a humora. Katonás.
A szemtelenség egyre nőtt. Dima azt követelte, hogy Oleszja ne csak (akarata ellenére) fizesse ki az ünnepséget, hanem süssön egy háromszintes tortát is, mert „a cukrászdákban csak vegyszerek vannak, anyának meg házi kell”.
— És még valami — tette hozzá, miközben a tükör előtt igazította a frizuráját. — Vedd fel azt a kék ruhát. És maradj csendben. Én mondom majd a köszöntőt, én adom át a beutalót. A te dolgod mosolyogni és bólogatni. Okos nő vagy, meg kell értened: az én sikerem a te sikered.
— Természetesen, drágám — mondta Oleszja. A fejében az utolsó biztosíték is kattanva kiégett. — Nagyon szeretem a meglepetéseket. Egyenesen imádom.
Elővette az iratokkal teli dobozkát. Három napja maradt.
Eljött az X nap. Az étterem fényárban úszott. Az asztalok roskadoztak az előételektől. Alina Szergejevna flitteres ruhában ült az asztalfőn, mint egy földrengést túlélt diszkógömb. Körülötte sürögtek-forogtak nagynénik, nagybácsik, valami harmadági unokatestvérek. Mindenki evett, ivott, és dicsérte az „arany fiút”.
Dima elemében volt. Páváskodva járkált a vendégek között, fogadta a bókokat. Oleszja a szélén ült, szerényen ásványvizet kortyolgatva.
— És most! — Dima mikrofont ragadott, megkopogtatta az ujjával. Szörnyen visszhangzott, de őt nem zavarta. — A fő ajándék az én szeretett anyukámnak! Sokáig gondolkodtam, mivel szerezhetnék örömet annak a nőnek, aki a világnak adott engem…
A vendégek kuncogtak. Alina Szergejevna száraz szemét szalvétával törölgette.
— Egészséget ajándékozok neked! Beutaló egy elit szanatóriumba huszonegy napra! Teljes ellátással!
A terem tapsviharban tört ki. Dima átadott anyjának egy hatalmas, aranyozott borítékot. Az anyós sugárzó arccal összecsókolta a fiát.
— Milyen fiam van nekem… nem úgy, mint némelyeknek — villantott Oleszjára egy pillantást. — Nos, menyecske, te mit mondasz? Vagy csak ülsz ott, mint egy egér?
Dima elégedetten biccentett Oleszjának: na, most helyeselj.
— Állj fel, mondj pár szót — mondta a mikrofonba. — Ne szégyenlősködj, mind a magunk között vagyunk.
Oleszja lassan felállt. Megigazította a ruháját. Kivette a mikrofont a férje kezéből. A keze szilárd volt.
— Szeretnék csatlakozni a köszöntésekhez — hangja acélként csengett. — Dima valóban ért a meglepetésekhez. Különösen más pénzén.
A teremben csend lett. Dima összevonta a szemöldökét, és megpróbálta visszavenni a mikrofont, de Oleszja kitért.
— Látják, kedves vendégek, ezt a pazar ajándékot abból a pénzből vették, amelyet két éven át gyűjtöttem a fogimplantációs műtétemre. Dima egyszerűen kivette a széfemből, engedély nélkül. Szerinte az anyjának szánt meglepetés fontosabb, mint a felesége egészsége.
Suttogás futott végig a sorokon. Alina Szergejevna bíborvörös lett.
— Hogy merészeled… Ez a családi költségvetés!
— Az volt családi — vágott közbe Oleszja. — Amíg Dima nem döntött úgy, hogy ő az egyedüli uralkodó. De én, mint bölcs asszony, elhatároztam, hogy támogatom a férjemet a nagyszabású gesztusokra való törekvésében. Dima annyira szereti a meglepetéseket! Ezért nekem is van ajándékom. Dimának. És magának is, Alina Szergejevna.
Oleszja elővett a táskájából egy vastag irattartó mappát.
— Dima, emlékszel, azt mondtad, hogy a családért semmi sem drága? Teljesen egyetértek. Mivel elköltötted a pénzemet, rájöttem, hogy a költségvetésünk sürgős feltöltést igényel. Ezért ma reggel eladtam a garázsodat és a kedvenc Mazdádat.
Dima elsápadt. Az arca rózsaszínből avítt vakolat színére változott.
— Mi?.. Hogyhogy eladtad? Nem tehetted!
— Megtehettem, drágám. A papírok szerint az enyém volt. Az autó is és a garázs is. Illetve volt. Az adásvétel lezárult, a pénz már a számlámon van, egy megbízható bankban, nem valami éjjeliszekrényben. És mellesleg a befolyt összeg éppen fedezi a fogaimat, az erkölcsi kárt, sőt még ezt a bankettet is. Úgyhogy, kedves vendégek, egyenek nyugodtan — én állom a számlát!
— Hazudsz! — visított Dima, feléje rontva. — Ez csak vicc! Anya, csak viccel!
— Alina Szergejevna — fordult Oleszja az anyóshoz, figyelmen kívül hagyva az idegesen rohangáló férjét. — Maga azt mondta, hogy a jó fiúnak az anyja érdekei szerint kell élnie. Teljesítem az álmát. Dima mostantól kizárólag az ön érdekei szerint fog élni. Az ön lakásában.
Oleszja elővett egy második lapot.
— Ez pedig a válókereset. És az értesítés arról, hogy egy órával ezelőtt kicseréltem a zárakat a saját lakásomban. A holmid, Dima, be van csomagolva bőröndökbe, és Alina Szergejevna háza előtt áll. A futár már visszajelzett a kézbesítésről.
Alina Szergejevna felugrott.
— Te… Te az utcára teszed a férjedet?! Valami pénz miatt?! Anyagias szörnyeteg! — ordította. — Dima férfi, joga van rendelkezni…
— Férfi? — mosolyodott el gúnyosan Oleszja. — A férfi pénzt keres, nem a feleségétől lop.
— Beperellek! — üvöltötte Dima levegő után kapkodva. — Add vissza az autót!
— Dima, te magad mondtad: „Aki fizet, az rendeli a zenét.” A zene véget ért. A tánc is.
Oleszja letette a mikrofont az asztalra. Tompán koppant, mint egy koporsó fedele.
— Egyébként, Alina Szergejevna — tette hozzá már mikrofon nélkül, de a síri csendben mindenki hallotta — a szanatóriumot kifizették, gratulálok. De a vonatjegyeket Altajba és a transzfert Dima elfelejtette megvenni. Már nincs pénze. És munkája sem nagyon, ha most már autója sincs. De hát maga az édesanyja, majd segít. Befogadja, felmelegíti. Meglepetés!
Dima a terem közepén állt, tanácstalanul, ide-oda cikázó tekintettel, kezében a terítőt szorongatva.
Úgy nézett ki, mint egy rosszcsont macska, amelynek az orrát nem egyszerűen egy tócsába, hanem a saját szennyének óceánjába nyomták bele.
Oleszja felvette a táskáját, büszkén kihúzta magát, és az ajtó felé indult.
— Jó étvágyat mindenkinek! A tortát egyébként nem én sütöttem. A szupermarketben vettem, akciósan. Vegyszeres, de szívből jön.
Kilépett a hűvös esti levegőre. A telefon pittyent — értesítés érkezett a banktól az eladott autó vételárának jóváírásáról. Az összeg kellemes volt, melengette a lelkét.
Mögötte, az étteremben, már hatalmas botrány kezdődött. Hallatszott az anyós visítása és Dima mély hangú ordítása. De Oleszját ez már nem érintette. „Comfort Plus” taxit hívott. Előtte új élet állt, új fogakkal, és ami a legfontosabb: csodálatos csenddel abban a lakásban, ahol többé senki sem tekintette a pénzét a sajátjának.
