Az előszobában nedvesség és drága dohány szaga keveredett – Vitalij a lépcsőházban dohányzott, de a szag mindig beszivárgott a lakásba. Olga térden állva törölgette a férje cipőjét egy speciális szivaccsal. Fontos volt, hogy ne maradjanak rajta foltok. Vitalij nem szerette a foltokat – sem a cipőn, sem az életben.
– Olga, sokáig fogsz még ott pepecselni? – a hangja lustán csengett, azzal a különös úrhatnám hanglejtéssel, amelyet az utóbbi két évben vett fel. – Hol a ingem? A kéket kértem, a szemem színéhez.
– Vasalom, Vitalik. Egy perc – felelte, miközben feltápászkodott. A háta megszokottan sajogni kezdett.
Olga bement a szobába. Vitalij a tükör előtt állt, behúzta amúgy is lapos hasát. Megvolt benne az a negyvenes férfiakra jellemző ápolt szépség, akik jobban szeretik magukat, mint bárki mást a világon.
– Ideje lenne lefogynod – vetett egy pillantást a nő otthoni ruhájára. – Mennyi is a súlyod? A tésztától puffadtál fel? Mondtam már: kevesebb szénhidrát. Vagy direkt veszted el a szépséged, hogy lelépjek egy fiatalabbhoz?
Felnevetett, elégedetten a saját viccétől. Olga hallgatott. A hallgatás nála védekező reflexszé vált. Bármilyen szó lavinát indíthatott el arról, ki a kenyérkereső a házban, és ki a haszontalan kolonc.
Három évvel ezelőtt, amikor bezárták a tervezőintézetüket, Olga munka nélkül maradt. Vitalij akkor azt mondta: „Maradj otthon, foglalkozz az otthonnal, én eltartalak.” A nő hitt neki. Fél év múlva azonban elkezdődött az egész hercehurca.
– Hová tetted az ezrest? – faggatta a férfi, miközben a szupermarketes blokkot böngészte. – Túrót vettél? Minek ilyen drágát? Van akciós is, zsírpótlós. Nem keresel pénzt, Olga, hogy válogass. A takarékoskodás a te munkád.
Olga takarékoskodott. Megtanult csirkehátrészből olyan levest főzni, hogy csemegének tűnt. Harisnyát stoppolt átlátszó körömlakkal. Árnyékká vált.
De Vitalij nem tudott valamit. Az árnyéknak saját élete lett.
Minden a padlással kezdődött. A régi kacatok rendezgetése közben Olga talált három darab szovjet vásznat, amelyeket még a nagymamájától örökölt. Az anyag örökéletű volt, sűrű szövésű, gyönyörű mintázattal. Pénzt kérni a férjétől szégyellte, a húgának viszont sürgősen kellett ajándék a kisbaba születésére. Olga varrt egy ágyneműgarnitúrát. Csipkével, hímzéssel – a keze emlékezett a régi kézimunkaórákra és a szabás-varrás tanfolyamra, ahová fiatalkorában járt.
A húga odavolt a gyönyörűségtől. A húg barátnője pedig megkérdezte:
– Hol vetted? Én is szeretnék ilyet.
Az első megrendelést Olga éjszakánként varrta, bezárkózva a konyhába, amíg Vitalij aludt. A varrógép zaját törülközővel tompította. Az anyagot a régi arany fülbevalója árából vette – abból, amelyet Vitalij a házasságuk tizedik évfordulójára ajándékozott, amikor még ember volt. Azt mondta, elvesztette az egyiket – a férfi két napig ordított.
Fél év múlva a közösségi oldalán, ahol a kézzel készített textíliáit mutatta be, megjelent az első ezer követő. Újabb három hónap elteltével már egy online piactéren is árult.
Olga kettős játékot űzött, amely egy kémhez is méltó lett volna. Az áru a szomszédnál, Valja néninél volt elrejtve némi pénz és házi sütemény fejében. A csomagokat akkor adta fel, amikor a férje az irodában volt. A pénz egy olyan bankkártyára érkezett, amelyről Vitalij semmit sem tudott.
Ő továbbra is az asztalra dobta a készpénzt „háztartásra”, és minden fillérről elszámolást követelt.
– Teljesen lecsúsztál – fintorgott, amikor meglátta a régi kabátjában. – Úgy nézel ki, mint egy madárijesztő. Szégyellem magam a partnereim előtt. Legalább sminkelnéd ki magad.
– Elfogyott a kozmetikum, Vitalij. Adj kétezer rubelt.
– Majd megleszel nélküle. Dörzsöld be az arcod céklával – natúr kozmetika.
Olga bólintott, és bement a fürdőszobába. Ott, a zárt ajtó mögött megnyitotta a banki alkalmazást, és a számláját nézte. A számok megnyugtatták. Már akkora összeg volt rajta, mint Vitalij egész éves jövedelme. De várt. A megfelelő alkalomra várt.
Az alkalom novemberben jött el: Vitalij negyvenötödik születésnapja.
– A „Panorámában” ünneplünk – jelentette be, miközben a nyakkendőjét igazgatta. – Mindenki ott lesz: a főnök, a partnerek, meg persze a rokonság. Legyen fényűző, ahogy illik.
– Vitalij, a „Panoráma” nagyon drága – jegyezte meg óvatosan Olga.
– Tudom. Épp ezért van hozzád egy üzleti ajánlatom.
Leült vele szemben, és megfogta a kezét. A tenyere hideg és nyirkos volt.
– Olja, most minden pénzem forgásban van. Az évszázad üzlete készül. Nem húzhatom ki belőle. Te olyan takarékos vagy, biztos van valami félretett pénzed? Esetleg kérj kölcsön az anyádtól? Vagy vegyél fel hitelt a nevedre? Később visszaadom, kamatostul, férfiszó!
Olga a szemébe nézett. Nem volt benne szeretet. Csak számítás és megvetés.
– Rendben, Vitalij. Kifizetem a bankettet. Ez lesz az ajándékom neked.
– Ez az, okos kislány! – csapott a vállára, mintha haver lenne. – Tudtam, hogy lehet rád számítani. Csak ne égess le, a menü legyen királyi. És te is öltözz fel rendesen… valami leárazott cuccban.
Olga felöltözött. Mély éjszakaszínű ruhát vett, amely tökéletesen simult az alakjára. Cipőt, amelynek az ára egy használt „Zsiguliéval” vetekedett. És bejelentkezett a város legjobb stylistjához.
Az étteremben élő zene szólt. Az asztalok roskadoztak a finomságoktól: kaviár, tokhal, különleges italok. Vitalij az asztalfőn ült, büszkeségtől dagadva, mint egy pulyka. Mellette csivitelve foglalt helyet Krisztina – a cég új marketingese, egy huszonöt körüli lány ragadozó tekintettel.
Olga bal kéz felől ült. Látta, ahogy Vitalij újra meg újra Krisztinához hajol, suttog neki valamit, könyökével érintve őt. A vendégek ettek, ittak, és arról beszéltek, milyen nagylelkű és sikeres ember Vitalij.
Amikor a zenészek szünetet tartottak, a teremben kellemes csend támadt, amelyet csak a poharak csilingelése tört meg. Vitalij, akit felhevített az ital, felállt, hogy válaszbeszédet mondjon. De hála helyett vallomásra támadt kedve. Átkarolta Krisztina vállát – mintha barátilag – és hangosan, az egész terem előtt, a felesége felé biccentve kijelentette:
– Mindenki a családról beszél, a biztos háttérről… De nekem milyen hátterem van? Csak a neve az. Ez itt a nyakamon ül. Rég kirúgtam volna, de sajnálom, mert elveszne nélkülem. Mi ő nélkülem? Senki. Ilyen a természete… tapadós.
Krisztina a markába kuncogott. Valaki a vendégek közül zavartan köhintett. Súlyos csend telepedett a teremre.
Olga lassan felállt. A szék nem reccsent meg. Levette a mikrofont a műsorvezető állványáról. A kezén a nagy zafírköves gyűrű nem remegett.
– Igazad van, Vitalij – a hangja lágy volt, mégis úgy csengett, mint egy kifeszített húr. – Kár. Nagyon kár az eltelt időért.
A vendégek felé fordult, akik villával a kezükben dermedtek meg.
– A férjem azt mondta, a nyakán ülök. Nos, nézzünk szembe a valósággal. Ez a bankett, félmillió rubel értékben, az én kártyámról lett kifizetve. Az olasz szabású öltönye az én pénzemből van. Még az órája is, amit visel, a „senkitől” kapott ajándék.
Vitalij elsápadt. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta.
– Nem vagyok munkanélküli, Vitalij. A lakástextil márkám egy éve az egész országban kapható. És jelenleg háromszor annyit keresek, mint te a végtelen „forgótőkéiddel” meg a hitelkártya-tartozásaiddal, amelyekről az értesítőket a postaládában találom.
Egészen közel lépett a férjéhez. Nem borscs, hanem drága, összetett parfüm illata lengte körül.
– Ajándékot kértél? Megkaptad. Kifizettem ezt az estét. De van egy apró részlet. Csak előleget fizettem. Öt perccel ezelőtt pedig, miközben te Krisztinának az én értéktelenségemről meséltél, a banki alkalmazáson keresztül visszatérítést kértem. A szolgáltatás még nem teljesült, jogom van hozzá.
Olga letette a mikrofont az asztalra. Tompán koppant.
– A számlát neked hozzák ki, drágám. Remélem, az „évszázad üzlete” már beérett. Én pedig elmegyek. A holmimat ma délután átköltöztettem az új lakásomba. A kulcs a portásnál van.
Megfordult, és elindult a kijárat felé. A sarkainak koppanása volt az egyetlen hang a hatalmas teremben.
Kint havazott – nagy, puha pelyhekben. Olga mélyen beszívta a fagyos levegőt. A táskájában megrezdült a telefon. A kijelzőn egy név villant fel: „Volt férj”.
Csak azért vette fel, hogy hallja a végjátékot.
– Olja! Olja, várj! – Vitalij nem kiabált, inkább visított. – Kihozták a számlát! A menedzser rendőrt hív! A kártyámon nulla van! Krisztina lelépett! Olja, gyere vissza, fizess, hiszen család vagyunk! Mindent megbocsátok!
– Megbocsátasz? – Olga elmosolyodott. – Isten megbocsát, Vitalik. Én viszont beadom a válópert. És egy tanács: ajánld fel, hogy elmosogatod a tányérokat. Hiszen olyan házias vagy, menni fog.
Letette a telefont, kivette a SIM-kártyát, és a kis műanyag darabot a kukába dobta. A bejárathoz már begördült egy üzleti osztályú taxi. Az udvarias sofőr kinyitotta az ajtót.
– Hová megyünk?
– Az új életembe – mosolygott Olga. – És kérem, kapcsolja fel hangosabbra a zenét.
