Igor hazatért a kiküldetésből. Leparkolta az autót a háza előtt, kivette a csomagtartóból a táskát, és elindult a lépcsőház felé.
– Istenem… mennyire fáradt vagyok… – gondolta. – Most jó lenne egy finom vacsora, egy forró fürdő, és minél hamarabb ágyba kerülni…
Gondolataiba merülve észre sem vette, mikor ért a saját emeletére. Odalépett a lakás ajtajához, és meglepődve torpant meg: a bejárat előtt egy egész kupac táska és szatyor hevert.
– Mi ez az egész?! – mondta ki hangosan.
Ekkor az egyik táskán észrevett egy papírlapot. Igor felvette, elolvasta, és… a döbbenettől tátva maradt a szája.
Olena egy kávézóban ült, és a barátnőjére várt. Valószínűleg rosszul nézett ki, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. Miután megtudta a férje viszonyát, egész éjjel sírt, reggelre pedig még arra sem volt ereje, hogy kisminkelje magát; a haját egyszerűen kontyba fogta.
Az első ruhát vette fel, amit kihúzott a szekrényből – általában ebben a melegítőfelsőben és farmerben legfeljebb a szemetet vitte le, vagy leszaladt a közeli boltba kenyérért. Most azonban teljesen mindegy volt neki.
– Istenem! Hát te hogy nézel ki? – ez volt az első mondat, amit a legjobb barátnőjétől hallott.
Krisztina odalépett az asztalhoz, alaposan végigmérte Olenát, majd tapintatlanul kijelentette:
– Nem csoda, hogy a férjed megcsal.
Olena összerezzent. Egy dolog újra és újra lepörgetni ezt a fejében, és egészen más kívülről hallani.
– Halkabban már! Mindjárt bemondod a hangosbemondóba is.
– Ugyan, ilyet már senki sem csinál. Elég feltenni az internetre, és egy óra múlva már mindenki erről beszél.
Krisztina leült Olenával szemben, és kajánul elmosolyodott. Sajnálta a barátnőjét, de még ebben a pillanatban sem tudta megállni a megjegyzéseket.
Olenának viszont egyáltalán nem volt kedve nevetni. Egész éjjel nem aludt, és alig fogta fel, mi történik körülötte. Nem tudta eldönteni, Krisztina viccel-e, ezért megkérdezte:
– Ugye ezt még nem tetted meg?
– Ugyan, kit érdekelnek a pletykák a házasságodról? Megcsalt a férjed – és akkor mi van? Kit lehet ma ezzel meglepni? Ha legalább lenne egy gyereke egy másik nőtől, na, az már okot adna a pletykálásra.
– Istenem! Micsoda képtelenség! Milyen gyerek? – Olena az arcát a tenyerébe temette. A torka ismét elszorult, és könnyek gyűltek a szemébe.
– Nyugodj meg. Nehogy itt kezdj el sírni. Ha téged nem érdekel, hogy az emberek néznek, engem azért egyelőre igen.
Krisztina körülnézett, intett a pincérnek, és Olenа kávéjára mutatott, jelezve, hogy ismételje meg a rendelést.
– Krisztina! Mit tegyek? Mi lesz most?
– Minden rendben lesz. Minden olyan lesz, mint régen – sőt, még jobb is.
Krisztina optimizmusa megingathatatlan volt. Számára bármilyen probléma apróságnak tűnt, vagy éppen lehetőségnek arra, hogy hasznot húzzon belőle. A férfiakkal is rövidre zárta a dolgokat: „Valami nem tetszik? Az ajtó nyitva.” Talán éppen ez a lenéző hozzáállás vonzotta hozzá őket. Krisztinát ez cseppet sem érdekelte: nem akart férjhez menni, nem tervezett gyereket, a partnereket pedig az egészsége és a közös kikapcsolódás érdekében „használta”.
Olena ennek éppen az ellenkezője volt. Az első férfihoz ment feleségül, akit szeretett, két gyermeket szült, és minden erejével azon volt, hogy megőrizze a családi meghittséget. És most, amikor megtudta a férje viszonyát, úgy tűnt, mintha összeomlott volna körülötte a világ.
– A legfontosabb, hogy mondd meg: mit akarsz? Megtartani a férjedet, vagy tönkretenni az életét?
Krisztina olyan könnyedséggel mondta ezt, mintha a legegyszerűbb dolgokról lenne szó, amelyeket egyetlen ujjcsettintéssel el lehet intézni.
– Neked minden ilyen egyszerű! Megtartani vagy bosszút állni.
– És mi ebben a bonyolult? Minden rajtad múlik. A lényeg, hogy mindent szépen csinálj, úgy, hogy ez a gazember még észhez sem térjen.
Letették Krisztina elé a kávét. Ő kacéran elmosolyodott a jóképű pincérre, aki vagy hét évvel fiatalabb volt nála. Talán még csak tegnap töltötte be a tizennyolcat, de ez egyáltalán nem zavarta.
– Nem tudom… – Olena elgondolkodott, teljesen figyelmen kívül hagyva Krisztina viselkedését. – Persze, szeretem Igort. És nem akarok elválni… Van családunk, gyerekeink… Hogyan élnék nélküle? De a másik oldalról… Hogyan nézzek most a szemébe? Hogyan lehet ezt megbocsátani és elfelejteni?
Olena hangosan gondolkodott, de Krisztina láthatóan egyáltalán nem figyelt rá, inkább a pincért nézte.
– Talán szakemberhez kellene fordulni…
– Miféle pszichológus? Ugyan már, micsoda butaság! – reagált végre Krisztina. – Rengeteg időt és pénzt megspórolok neked, és megmondom, mi a probléma.
Olena kérdőn nézett a barátnőjére.
– Egyszerűen csak elfáradt. Mi ebben olyan bonyolult? – mosolygott Krisztina, és belekortyolt a kávéjába.
– Elfáradt? Miben? Bennem?
– Mindenben, Olena. Ilyenek a férfiak. Nagyjából mind egyformák. Amíg te a háztartással, a gyerekekkel foglalkozol, és kiszolgálod a szeszélyeit, észre sem veszed, hogyan temet el a mindennapok rutinja. Számodra ez mind magától értetődő. A nők így vannak „összerakva”. A természet direkt így alkotta őket, hogy ne menjenek el otthonról. A férfiak viszont másként gondolkodnak: nekik szabadság kell, mozgástér, állandó változatosság.
– Túlzol… Sok olyan férfit ismerek, aki otthonülő, és olyan nőt is, aki nem vágyik családra.
– Ezek csak kivételek, amelyek erősítik a szabályt. És nincs is belőlük olyan sok. A természetet nem lehet becsapni. Még az ősidőkben is a nők a barlangban maradtak, a férfiak pedig napokra eltűntek élelem után kutatva. A monogámiáról pedig szó sem volt. Az állatvilágban ez ma is így van.
– De hát mi már nem ősemberek vagyunk. Megvan a saját erkölcsünk és a házasság intézménye.
– Az ösztönök viszont ugyanazok. A morálról pedig ne is beszéljünk. Annyi gazember van körülöttünk, hogy az ősemberek is irigykednének.
Krisztina ismét elmosolyodott. Elégedett volt a saját okfejtésével, és rendíthetetlenül hitt az igazában. Olenának viszont, aki máskor szívesen bocsátkozott vitába, most ehhez egyáltalán nem volt kedve. A saját problémáival is alig tudott megbirkózni, nemhogy még az emberi kapcsolatok természetéről filozofáljon.
– Krisztina, mit csináljak? A férjem ma este hazajön a kiküldetésből, én pedig fogalmam sincs, hogyan viselkedjek.
– Először is hozd magad rendbe. Ha így lát meg, magától sem lesz kedve otthon maradni.
– Miért vezetsz mindent mindig a külsőmre? Ez nem a legnagyobb gond.
– Dehogynem az! Egyáltalán észrevetted, mennyire elhanyagoltad magad mostanában? Értem én, hogy két gyereket szültél, és már évek óta gyesen vagy, de ez tényleg mentség arra, hogy ennyire elengedd magad?
Olena ösztönösen végignézett magán, majd ismét a barátnőjére nézett.
– Mit értesz azon, hogy elengedtem magam? Kevesebbet nyomok, mint a terhesség előtt.
– Mit számítanak itt a kilók? Azt hiszed, ez az egyetlen gondja minden nőnek? És a striák? Mikor voltál utoljára edzőteremben?
Olena hallgatott. Hivatkozhatott volna a két kisgyerekre, de aki igazán akarja, az mindig talál időt.
– És a smink? Hol a frizura? Régen még ki sem léptél a házból ezek nélkül. És a ruhák? Teljesen áttértél a sportos öltözködésre.
– Ne már, ne csak a ruhákról beszélj. Próbálj meg két gyereket ide-oda rángatni ruhában és magassarkúban. Utánuk kell rohangálni.
– Ma már tökéletesen elfogadott, hogy tornacipőt hordjanak ruhához vagy nyári ruhához is. Csak akarni kell nőiesnek és vonzónak lenni. Meg kell értened, hogy Igor egy egészen más nőbe szeretett bele. Még dicséret illeti, hogy eddig kitartott.
– Ja, most már mentegeted is őt?
– Nem mentegetek senkit. De a férfi az férfi. A szemével szeret. És előtte állandóan… ez van.
Olena teljesen összetört. A megcsalás önmagában is rettenetesen fáj, de az a gondolat, hogy ő maga a hibás mindenért, elviselhetetlen volt. Könnyek gyűltek a szemébe.
Krisztina rájött, hogy túl messzire ment.
– Először is szedd össze magad. A gyerekek hol vannak?
– Anyánál…
– Remek. Akkor most elmegyünk egy SPA-ba. Egy masszázs és pár kezelés kicsit megnyugtat majd. Utána kötelezően manikűr, pedikűr, frizura. Desszertként pedig veszünk néhány új ruhát. Még ha ott is hagyod ezt a gazembert, akkor is istennőként teszed majd. Ha pedig úgy döntesz, hogy megbocsátasz, elfelejti a többi nőt.
Nem volt kedve mindehhez, de volt értelme annak, amit Krisztina mondott. Így Olena beleegyezett.
Olena a konyhában ült, és Igor érkezését várta. Még mindig nem tudta, mit fog tenni, de megterített, sőt gyertyákat is gyújtott. Úgy nézett ki, mintha ünnepi estére készülne.
„A szemébe nézek, és akkor mindent eldöntök.”
Olena az órára pillantott. Igor késett. Aztán a tükörre nézett. Onnan a hasonmása nézett vissza rá, csak éppen öt évvel fiatalabban. Ennek a nőnek az arcán nem látszott fáradtság vagy kialvatlanság. Még nem ment férjhez, nem szült két gyereket. Még csak el sem tudta képzelni, hogy egyszer majd megcsalja a férje. Ki merne megcsalni egy ilyen szépséget?
„Valamiben talán mégis igaza van Krisztinának. A férfiak a szemükkel szeretnek… bár a nők sem mások. Ki ne szeretne egy jóképű férfit nézni?”
Egy pillanatra szomorúság fogta el Olenát. Tényleg mindig így kell kinézni ahhoz, hogy megtartsa a férjét? Rengeteg időt, energiát és pénzt áldozni a külsőre? És mi lesz a családdal? A gyerekekkel? Hogyan lehet mindent egyszerre bírni? Ma még ott volt az anyja és a barátnője. De mi lesz holnap? Még ha egy ideig ki is tart, mi a garancia arra, hogy hosszú távon bírni fogja? Nem lazíthat egy kicsit sem? És mi van az érzelmekkel? Igor tényleg nem tudná őt szeretni csak azért, aki ő maga? Azért, mert a támasza, a gyerekei anyja, az otthon melegének őrzője? És mi lesz majd öregkorban vagy betegség idején?
Olena az arcát a tenyerébe támasztotta, és mély gondolatokba merült.
A lift ajtaja kinyílt, és Igor kilépett a saját emeletén. A hosszú, fárasztó út után kimerült volt, és csak arra vágyott, hogy minél előbb ágyba kerülhessen.
– Mi ez?
A lakás ajtaja előtt bőröndök álltak, rajtuk pedig egy fehér papírlap a felirattal: „Beadom a válókeresetet.”
– Hát ez meg…
Igor elővette a telefonját, és felhívta Olenát, de a nő nem volt elérhető. Megpróbálta kinyitni a lakás ajtaját, de belülről zárva volt. Olena biztosan otthon volt, de esze ágában sem volt ajtót nyitni neki. Tudta, hogy Igor nem fog botrányt csapni, nehogy felkeltse a szomszédok figyelmét.
Igor felhívta Krisztinát.
– Mi ez az ostobaság? Tudod, hogy Olena kirakta a holmimat a lépcsőházba?
– Mi van? Komolyan? – Krisztina felnevetett.
– Min nevetsz? Most mit csináljak?
– Ne haragudj. Nem gondoltam, hogy így átkattan.
– „Ne haragudj”? Komolyan? Te javasoltad ezt az ostoba kalandot! „Játsszuk meg Olenát… érezni fogja a konkurenciát… jobban elkezd magára figyelni…” Szép barátnő vagy! Egyáltalán nem ismered őt!
– Dehogynem, én ismerem őt a legjobban. Soha nem mert volna ilyet meglépni.
– Meglépte, ahogy látod. És most mit csináljak? Hiszen meg sem csaltam!
– Ha nem most, akkor majd később megtetted volna. Tökéletesen emlékszem, hogyan flörtöltél azzal a nővel a Melnyikék esküvőjén. Csoda, hogy Olena nem kapott rajta.
– Csak képzelődsz! Ezt már ezerszer elmondtam neked!
– Mindegy. Holnap beszélek Olenával. Addig aludj valahol máshol.
– Soha többé nem hallgatok rád.
Igor bontotta a vonalat, és nagyot sóhajtott. Az a terve, hogy azon az éjszakán a kedvenc ágyában aludjon, kútba esett. Arról viszont egy pillanatig sem gondolkodott el, min ment keresztül a felesége az elmúlt két napban. Talán tényleg jobb, ha ez a házasság véget ér.
Másnap minden tisztázódott, és Olena megtudta az igazságot a férje és a legjobb barátnője ostoba játszmájáról.
Ezúttal Olena megbocsátott Igornak, de Krisztinával megszakította a kapcsolatot. Elfogadhatatlannak tartotta az efféle „kísérleteket”. Amikor azonban három évvel később Igor valódi megcsaláson bukott le, Olena eszébe jutottak a barátnője szavai. Az a rossz tréfa mégiscsak megváltoztatott benne valamit. És Igor valószínűleg soha nem is szerette őt igazán.
Olena már akkor, azon az estén, amikor a konyhában ült mély gondolatokba merülve, megértette: mindig önmagát fogja választani, és azokat, akik mellette maradnak függetlenül attól, van-e smink az arcán vagy magas sarkú cipő a lábán. Mert bármilyen nehéz is, egy hűtlen férfit megtartani méltóságán aluli.
