Tatjana csaknem két napja nem aludt. Az üzleti út elhúzódott, a tárgyalások nehezen haladtak, és a gondolatai folyton hazatértek. Az anyósa stroke után feküdt a kórházban, az orvosok óvatosan fogalmaztak, a férje — Igor — pedig minden este felhívta, és mindig ugyanazt ismételte:
— Ne aggódj, itt vagyok mellette. Mindent én intézek.
Tatjana hitt neki. Tizenöt év házasság alatt Igor egyszer sem adott okot arra, hogy kételkedjen benne. Megbízható volt, nyugodt, kissé távolságtartó — de mindig is ilyen volt.
A vonat kora reggel gördült be a peronra. Szürke pályaudvar, kávéillat és hideg fém szaga. Tatjana már fejben végigpörgette az útvonalat: taxi — kórház — kórterem. Sietett. Ezért először azt hitte, a kimerültség játszik vele kegyetlen tréfát.
A peron túloldalán meglátta Igort.
Háttal állt, a sötét dzsekijében, azzal a bizonyos táskával, amit általában utazáskor vitt magával. Tatjana szíve hirtelen hevesebben kezdett verni — furcsa volt, hiszen most az anyjánál kellett volna lennie. Még egy lépést is tett előre, hogy megszólítsa.
És akkor észrevette, hogy nincs egyedül.
Mellette egy nő állt. Fiatal. Túl közel. A nő a kabátujjánál fogta, halkan mondott neki valamit, Igor pedig… mosolygott. Nem azzal az udvarias mosollyal, amit ismerősöknek szokás adni. Lágyan, szinte otthonosan mosolygott. Így mosolygott Tatjanára is — régen.
Mintha a világ elcsendesedett volna. A vonat zaja eltűnt, az emberek feloldódtak. Csak ez a jelenet maradt, mint egy rosszul megrendezett színdarab, amelybe véletlenül csöppent.
Tatjana nem ment oda. Nem kiabált. Nem rendezett jelenetet. Csak állt, és nézte, ahogy a férje búcsúzóul megöleli a nőt. Ahogy átvesz tőle egy kis bőröndöt. Ahogy homlokon csókolja.
Aztán Igor megfordult — és a tekintetük találkozott.
Igor egy pillanat alatt elsápadt. A mosoly eltűnt, az arca idegenné és tanácstalanná vált. Lépett egyet Tatjana felé, kinyitotta a száját… de a szavak nem jöttek.
— Azt mondtad, az anyáddal vagy — mondta ő nyugodtan. Saját hangjának egyenletessége őt magát is meglepte.
— Tanja… mindent megmagyarázok — préselte ki végül Igor.
Bólintott.
— Persze. Csak ne itt.
Leültek az üres váróteremben. Az a nő a peronon maradt — Tatjana még csak rá sem nézett. Minden kérdés hirtelen egyetlen eggyé zsugorodott: mióta?
Igor sokáig és összevissza beszélt. A magányról. A fáradtságról. Arról, hogy „így alakult”. Arról, hogy az anyja valóban kórházban van, de aznap hozzá ment egy ápolónő. Arról, hogy nem akarta Tatjanát „egy ilyen pillanatban” nyugtalanítani.
Tatjana némán hallgatta — könnyek és kiabálás nélkül. Odabent valami véglegesen és csendben a helyére került.
— Tudod — szólalt meg, amikor Igor elhallgatott —, a legszörnyűbb nem is az, hogy van egy másik nő az életedben. A legszörnyűbb az, hogy éppen akkor választottad a hazugságot, amikor én a legjobban hittem benned.
Igor a keze felé nyúlt, de ő finoman elhúzódott.
Egy óra múlva Tatjana már a kórházban volt. Az anyósa aludt. Tatjana mellette ült, és hirtelen megértette, hogy nem dühöt és nem fájdalmat érez, hanem egy furcsa megkönnyebbülést. Mintha az élet maga rántotta volna ki az illúzióból — hirtelen, a pályaudvaron, minden előjel nélkül.
Egy hónap múlva elköltözött. Nyugodtan, botrány és magyarázkodás nélkül. Igor írt, hívta, találkozót és beszélgetést kért. Ő ritkán és röviden válaszolt.
Néha a sors nem kiabál és nem figyelmeztet. Egyszerűen a megfelelő helyre állít a megfelelő időben, és megmutatja az igazságot. A továbbiakban pedig a döntés már csak a tiéd.
Tatjana meghozta a döntését.
